Két részre bontott írásunk első felében a Stranger Things Kyle Dixon és Michael Stein által írt instrumentális muzsikájáról esett szó, emellett érintettük a fontosabb szerepet játszó színészek eddigi és várható zenei karrierjét, valamint olvashattatok egy gyorstalpalót is a széria aláfestésének műfajáról. Bár a score-t és azon belül a főtémát nem lehet eléggé méltatni, kétségtelen, hogy Matt és Ross Duffer öt évadon tartó hatalmas projektjéhez a számos felhasznált betétdalnak köszönhetően is rengetegen tudtak kapcsolódni. Cikkünk második, egyben befejező részében főleg ezek szerepét és jelentőségét elemezzük.


Átemelések és betétdalok

Dufferék ráéreztek arra, hogy ugyan Dixon és Stein munkája már önmagában is szépen képes megidézni a nyolcvanas éveket, egy megfelelően elhelyezett, ismerősként üdvözölt betétdal még inkább közelebb viheti a nézőhöz a jeleneteket. A Netflix nem sajnálta a pénzt a jogdíjak kifizetésére, és ezzel az eleve jól ismert előadók, illetve már feledésbe merült, akár egyszámosnak tartott kollégáik is jól jártak. A sorozat betétdal-összeállításának nívója csattanós válasz azoknak, akik szerint egy zenei szerkesztőtől mindössze annyi az elvárás, hogy jó sok számot ismerjen, mert azért nem automatikus a hatás, nem illeszthető be bármilyen nóta bárhová. Az úgynevezett music supervisor mindvégig az egyebek mellett a Kaliforgia és a Ray Donovan sorozatoknál is közreműködő, Emmy-jelölt Nora Felder volt, aki sajátjai mellett természetesen Dufferék ötletei alapján is dolgozott.

Akad, amikor a daltengerből merítést a licenszre jutó költségvetés vagy egy behatárolt korszak is megnehezíti, ráadásul érdemes kerülni az elcsépelt darabokat is, mert lehet bármekkora sláger, amit megszerez egy stúdió, ha egyszer a néző meghatódás helyett azon gondolkozik, hol is hallotta ezt legutóbb. Ilyen például az Earth, Wind & Fire-től a „September” vagy Nina Simone-tól a „Sinnerman”. Nagyon dilettáns zenei szerkesztőnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy még ma is érzelmi csúcspontnak szánja például Max Richtertől az „On the Nature of Daylight”-ot, mégis biztosak lehetünk abban, hogy az Érkezés, a Viharsziget, A szolgálólány meséje, a Castle Rock és még megszámlálhatatlanul sok produkcióbeli elhangzását követően is fel fog csendülni a közeljövőben. Ironikus, hogy az iménti mondat leírását követően, pár nappal később tudtam meg, hogy a legjobb drámaként frissen Golden Globe-díjas Hamnet végén is (melynek komponistája mellesleg Richter, akit szintén jelöltek, bár nem nyert) feltűnik a szerzemény. Bár a Stranger Thingsben rengeteg közismert pop- vagy rockdal szerepel, különféle mozikban sem egyet hallhattunk már közülük, ám szerencsére egyik sem nőtt hozzá egyetlen filmhez sem annyira, mint Richter műve a Viharszigethez. Hatásuk így mostanra sem csorbult, sőt akad egy-két olyan szám, amelyekről egyértelmű, hogy ha véletlenül meghalljuk őket évtizedek múlva valahol, már a Stranger Things fog eszünkbe jutni.


A szériánál nyolcvanas évekbeli szerzeményekre kellett támaszkodni (a kivételekről később esik még szó), egy modernebb szám feltűnése roncsolhatta volna a zenei szövet épségét. Amikor viszont megvan az ötlet, és az anyagi forrás is rendelkezésre áll, az még mindig nem garantálja, hogy az esetleg multimilliomos előadót vagy zenekart is érdekli a lehetőség, ingyenpénz ide vagy oda. Ahogy egyes színészek, úgy a zenészeknek sem mindegyike adja például reklámhoz a nevét és slágerét, s egyes húzós forgatókönyvek is visszariaszthatják a felhasználás jogának megadását. Kevés előadónak lenne őszinte a mosolya például akkor, ha a vásznon egy rettegett sorozatgyilkos az ő – akár szövegében eleve oda sem illő – dalára kaszabolna le gyerekeket, és onnantól azt már egy mozgóképes mészárláshoz kötnék az emberek.

Bő nyolcvan dal szerepel hosszabb-rövidebb formában valamelyik epizódban, és akkor nem esett még szó a máshonnan kölcsönvett instrumentális kompozíciókról. Régi zenekarokban indult filmzeneszerzőkhöz is köthetünk ezen irányból számokat. Mark Mothersbaugh (Thor: Ragnarök), az egykori Devo tagjaként kerül ide egy a játékteremben hallható dalrészlet erejéig, Danny Elfmannel ugyanez a helyzet még az Oingo Boingo részeseként (Jim egy alkalommal az ő felvételükre megy be a rendőrőrsre), és amikor a seriff a tökmezőre indul ásni, Bobby Krlic (Fehér éjszakák, Kék Bogár) The Haxan Cloak néven jegyzett egyszemélyes, viszont még ma is létező zajzenekarának darabja szól.

Trevor Jonesnak A sötét kristályhoz, Elfmannek az Éjszakai rohanáshoz, Arthur B. Rubinsteinnek a Háborús játékokhoz írt score-jából is elhangzik egy-egy részlet (Elfmanéből három is), míg Erich Wolfgang Korngold (Hét tenger ördöge) nem filmzenéjével, hanem egyik hegedűversenyével lett része ennek a zenei univerzumnak. Az embereket magába olvasztó szörny Philip Glass Satyagraha című operájának egy részletére végzi tevékenységét, Akhnaten című másik operájának eleme pedig akkor szól, amikor Henry az eltorzulásához vezető útról mesél Tizinek a szivárványcsíkos szobában, ráadásul egy ponton a szerző Koyaanisqatsihoz készített klasszikusának egyik dallamsora is hallható. De megidéződik Alan Silvestri is a Vissza a jövőbe, John Carpenter a Menekülés New Yorkból, Elmer Bernstein pedig A nagy szökés révén. Vangelis is kihagyhatatlan volt: nálunk a legtöbben a Deltából vagy régi  ismeretterjesztő filmekből ismerhetik a „Field of Coral”-t, mely a csapat egyik tanácskozása alatt szólal meg, majd erre merül Tizi a medencébe a tornateremben – az inspirációt talán a szintetizátormágus Oceans lemezének címe adta, melyen szerepel.


A Tangerine Dreamtől több tételrész is bekerült: Jim a lakásában a „Green Desert”-re kutat lehallgató eszközök után, Steve és Jonathan a sikátorban az „Exit”-re verekszik, a katonaság pedig a „Rare Bird”-re zárja be a laboratóriumot. A talán legmerészebb zeneválasztás pedig akkor hallható, amikor a seriff a kislánya halálával szembesül, ekkor ugyanis Az országút fantomja című Rutger Hauer-thriller Mark Isham által írt szintetizátorzenéjének részlete csendül fel. Egy ismertebb szerzemény esetében ennek lett volna esélye a komolytalanná váláshoz, itt viszont nem állt elő az a helyzet, mint például a Ridley Scott-féle Mennyei királyságnál. Akkor a direktor ugyanis egyik korábbi mozijából, a Hannibalból emelte át az uralkodó halála utáni jelenethez a „Vide Cor Meum” című ikonikus, Patrick Cassidy által kifejezetten oda komponált operadarabot, egy tájékozottabb filmzenerajongó szeme pedig biztos tikkelni kezdett, amikor rögtön ezt követően még A holló Graeme Revell jegyezte muzsikájából is elhangzott egy részlet.

A betétdalok közt rengeteg közismert akad. Toto: „Africa”, Modern English: „Melt with You”, Tiffany: „I Think We’re Alone Now”, Madonna: „Material Girl”, The Beach Boys: „California Dreamin’”, Bon Jovi: „Runaway”, Pat Benatar: „Love Is a Battlefield”, ABBA: „Fernando”, Dead or Alive: „You Spin Me Round (Like a Record)”, Ella Fitzgerald: „Dream a Little Dream of Me”, Queen: „Hammer to Fall”, Wham!: „Wake Me Up Before You Go-Go” – és még hosszasan folytathatnánk. Néha a háttérben szólnak a kor atmoszféráját árasztva, párszor a szövegüknek is van ide illeszkedő jelentése, olykor pedig kiemelt szerepet kapnak – jöjjön is néhány konkrétabb példa. Miután Joyce-t Jim a fia haláláról tájékoztatja, a nő a Joy Division „Atmosphere”-jére válik elszánttá. Egy Billy-féle vagány fickó belépőjéhez hatásos rockzene illik (a Scorpions „Rock You Like a Hurricane”-jének eleje), otthon pedig a Metallica „The Four Horsemen”-jére lazít. Ha szellemirtónak öltözöl, ezt illik a zenének is követnie: Ray Parker Jr. „Ghostbusters”-e a tévedésből beöltözve megszégyenült srácok készülődésénél még csak instrumentálisan, azonban a stáblista alatt már teljes egészében megszólal.

Az iskolai bálban Cindy Lauper „Time After Time”-jára hatódunk meg, ahogy a magányosan pityeregve ücsörgő Dustint Nancy felkéri táncolni, Tizi és Mike pedig a The Police „Every Breath You Take”-jére lassúzik. A görkoripályán a Baltimora „Tarzan Boy”-ára lehet a legjobban nekilendülni. A kosárlabdaedzéshez, egyben a Steve és Billy közti erőfitogtatáshoz a „Scarface (Push It to the Limit)” lett kiválasztva A sebhelyesarcúból, Giorgio Moroder – akár a Flashdance-be is beilleszthető – szerzeményét Paul Engemann énekli. A negyedik évad sivatagi leszámolása után, a rész legvégén, a Journey „Separate Ways (Worlds Apart)”-jának „Bryce Miller / Alloy Tracks Remix”-e csendül fel, mellyel a negyedik évadot beharangozó előzetesben találkozhattunk elsőként. A Rockin’ Robin becenév valójában egy Michael Jackson-szám címe, amelyet Robin éppúgy lejátszik a rádióműsora hallgatóinak, mint Diana Ross – címével ránk kacsintós – „Upside Down”-ját.



Kiemelt szerepű betétdalok

The Clash: „Should I Stay or Should I Go”

Dufferéknek nem éppen egy feljebb említett, aggodalomra okot adó, gyerekgyilkolászós jelenethez volt szüksége a számra, a zenekart mégis győzködni kellett, mert sehogy nem érezték egy másik világból érkező szörnyet megjelenítő sorozatba illőnek az eredetileg egy „se veled, se nélküled” kapcsolatról szóló dalukat. Felder végül azzal szerezte meg a beleegyezésüket, hogy elmagyarázta, nem a rémségen, hanem a szoros családi köteléken van a hangsúly. Ennek megfelelően a számot először Jonathan játssza le Willnek, de nemcsak a testvérek közti különleges kapcsolatot jellemzi, mert Joyce is ennek segítségével tud kapcsolatba lépni eltűntnek vélt fiával.

Prince: „When Doves Cry” / „Purple Rain”

Nem volt könnyű Prince „Purple Rain”-jének megszerzése sem az utolsó részhez. Tévére készült produkcióban elvétve volt eddig csak hallható, ugyanis a jogutódok és korábban – feltételezhetően – a néhai előadó sem szerették volna, ha sűrűn felcsendülne a Bíbor esőn kívül, ahová Prince eredetileg írta. Ám sokat nyomott a latban az, hogy az előző évadban hatalmas sikert aratott Kate Bush egyik dala, az énekesnő és Prince pedig kölcsönösen nagyra becsülték egymást, utóbbi Bush „Why Should I Love You?”-jában több hangszeren is közreműködött és vokálozott. Nem sokkal a „Purple Rain” előtt egy másik Prince-dalt is hallunk: Murray (Brett Gelman) szó szerint a „When Doves Cry” bakelitjének segítségével indítja be a bombát. Ez is a legismertebb Prince-szerzemények közé tartozik, ám nem beszélhetünk elcsépelt darabról, mert a mozgóképes világból egyedül Baz Luhrmann 1996-os Rómeó és Júliájából lehet ismerős.

Peter Gabriel / David Bowie: „Heroes”

Bár a kreátorok és a zenei szerkesztő a nyolcvanas évek dalai közül válogattak, a hatás kedvéért néhány alkalommal beemeltek nem ekkor készülteket is. Ahhoz azonban mindvégig tartották magukat, hogy amikor nemcsak mi, hanem a karakterek valamelyike is hallja a zenét egy jelenetben, akkor az valóban korhű darab legyen, viszont amikor csupán a nézőknek szántak egy felvételt hatásfokozásként, már rugalmasabbak voltak. Így hangozhattak el Peter Gabriel és Moby dalai is, hatásukat tekintve pedig elmondható, hogy az alapkoncepció megbillentése mindkét esetben nagyszerű ötlet volt.

Már voltam jó pár koncerten életem során, de érzelmi bevonódás terén Peter Gabriel Growing Up címen futó 2004-es fellépését eddig még senkinek nem sikerült felülmúlnia. Ám még aki nem rajongója, az is e dala hatása alá kerülhetett, amikor az első évad harmadik részében elhangzik az eredetileg Bowie és Brian Eno által 1977-ben írt „Heroes”, melyet Gabriel a 2010-es, Scratch My Back című feldolgozásalbumán adott elő. Az énekes fátyolos hangja ebben a lelassított, vonósok kísérte verzióban különösen fájdalmassá teszi a szcénát, amikor a tóban megtalálni vélik Will holttestét, a „hősök lehetünk, csak egy napra” sor pedig még átélhetőbbé teszi a gyerekek helyzetét, hiszen egy barátjuk halála révén szembesülnek a múlandósággal és azzal, hogy lehetsz te hős, ha a csatát elveszted. Legközelebb akkor halljuk, amikor Joyce és családja költözik, ekkor egy másfajta búcsú keserű pillanatát élhetjük át a dallal.


Míg a „Heroes” feldolgozásának használata a Dufferéket már a kezdetektől fogva támogató, tíz részt is rendező Shawn Levy ötlete volt, a mindent lezáró 42. részbe viszont Steve alakítójának javaslatára került. Dufferék így meséltek erről: „Amint Joe kimondta, rögtön tudtuk, hogy ez lesz a megfelelő szám a sorozat végére, hiszen bizonyos értelemben a Stranger Things himnusza. Az eredeti Bowie-változat felhasználása egyszerűen tökéletesnek tűnt a lezáráshoz.” Ez pedig így is van: a stáblista alatt, amikor egy fiktív Stranger Things szerepjátékos kézikönyv illusztrációjaként a megkedvelt szereplőket rajzolt formában látjuk, semmi kétség: a hősök már nem csupán egy napra azok, hanem mindörökre…

Még két ide kapcsolódó érdekesség. Gabriel OVO című kiváló konceptalbumán találunk egy „Downside-Up” című dalt, melyet az említett koncerten fejjel lefelé sétálva énekelt – ezt a labdát viszont nem csapták le Dufferék, így nem került a szériába. A már emlegetett Philip Glass pedig írt egy Heroes Symphony című, 1996-ban megjelent, háromnegyed órás művet, melyen Bowie és Eno egyes szerzeményeit klasszikus nagyzenekari formába ültette, köztük a „Heroes”-t is.

Moby: „When It’s Cold I’d Like to Die”

A művésznevét felmenője, Herman Melville, a Moby Dick írójának legismertebb regénye után felvevő zenész csodálatos, egyben végtelenül szomorú kompozíciója ugyanúgy az 1995-ös, Everything Is Wrong című harmadik albumán található, mint a Szemtől szemben stáblistája alatt elhangzó remekműve, a „God Moving Over the Face of the Waters”, továbbá a Sikolyban helyet kapó „First Cool Hive”. A Mimi Goese énekével és Angelo Badalamenti Twin Peaks-muzsikáit idéző légies szintetizátoralappal kísért, megrendítő „When It’s Cold I’d Like to Die”-t először az első évad utolsó epizódjában halljuk, amikor Joyce és Jim megtalálja Willt. A fiú újraélesztése közben felvillanó emlékképek Jimről, amint szembesül kislánya tragikus halálával, a dalszöveggel párosulva egy olyan nagyszerű elegyet hoz létre, mellyel a jelenetet a széria legszívszorítóbbjai közé sorolhatjuk. Másodszor akkor szól, amikor Dustin karjaiban haldoklik Eddie (Joseph Quinn), a vérző szemű Max pedig kómába esik, míg harmadszor akkor, amikor Max végre magához tér a kórházban, és kezdenek újra működni a motorikus képességei. Ám hiába hangzik el többször is a veszteséget és a fájdalmat jelképezve, mindhárom alkalommal maximálisan eléri hatását, a nézőnek pedig valami mindig a szemébe megy…

Limahl: „The NeverEnding Story”

A részben Moroder által szerzett dal eredeti előadója az egykori Kajagoogoo énekeseként is ismert brit Limahl (akit mindig is érdekelt: családnevéből, a Hamillból anagrammázta művésznevét). A Wolfgang Petersen rendezte Végtelen történet közismert betétdalának elhangzása sokaknak bosszúságot okozott. Miközben az idő sürgetné a szereplőket, hiszen többük életét is szörnyek fenyegetik, Dusty maci azzal szembesül, hogy addig nem szedi ki Suzie nyusziból (Gabrielle Pizzolo) a szükséges számsort, amíg nem énekli közösen el vele ezt a popklasszikust. A jelenet valóban durván megakasztja a több szálon száguldó eseményeket, vérmérséklettől függően találhatjuk idegesítőnek vagy humorosnak, ugyanakkor aki utóbbinak véli, feltehetően még az is fogja közben a fejét. A jelenet kicsit olyan, mint hogyha Dufferék meg akarták volna mutatni, miként énekel Dustin alakítója, akihez hasonlóan Pizzolo is Broadway-énekes. A valóságban természetesen nem egy egymástól sok kilométerre lévő mezőn és egy szobában, hanem ugyanazon stúdióban rögzítették a számot, majd a hangmérnökök tudatosan megtörték a harmonikusságot, hogy – a filmbeli körülményeket életszerűbben hozva – ne tizedmásodpercre egyszerre énekeljenek. A dalolászásuk alá fokozatosan becsatlakozik az instrumentális alap is, és a többi szereplő teljesen értetlen arcát látva, innentől már működik is a szituáció, mely annyira eredeti és abszurd, hogy én az azt humorosnak tartók közé állok be. Ettől függetlenül Erica (Priah Ferguson) épp időben szakítja félbe a szerelmesek évődését…


Metallica: „Master of Puppets”

A felvételt akkor halljuk, amikor a gyorsan a nézők kedvencévé váló Eddie előkapja elektromos gitárját, hogy játékával elcsalja a denevérsereget a többiek közeléből. A banda 1986-os száma biztos pont volt már a forgatókönyvben is, ugyanakkor a Metallica közismerten nehéz eset volt a licenszelések vonatkozásában. A dobos Lars Ulrich elmondása szerint valaha ők voltak az a zenekar, amelyik mindenre nemet mondott, bármilyen filmkészítő is szerette volna elkérni bármelyik dalukat. Egy idő után viszont rájöttek, hogy ennek a hozzáállásnak semmi értelme, miért is ne osztanák meg zenéiket így is a világgal? Így hát egy 180 fokos fordulattal elkezdtek mindenre rábólintani. A produkciót már persze ismerték, amikor megkeresték őket nyolc-kilenc hónappal a bemutató előtt a „Master of Puppets” felhasználásáért, amire egyből rábólintottak, főleg, amikor kiderült, hogy nemcsak egy szimpla, a háttérben szóló számként lenne tervben az alkalmazása (erre ott volt a Billy által hallgatott „The Four Horsemen”), hanem majd egy egész jelenetet szőnek köré.

Dufferék nem is sejtették, hogy Quinn tud gitározni, és amikor csak úgy mellékesen rákérdeztek erre, ők voltak a legjobban meglepődve a válaszon: „Tudok. Virtuóz azért nem vagyok, de képes leszek elhitetni, hogy gitározok.” Amikorra pedig tudását már bizonyítania is kellett, illúziókeltően begyakorolta a riffet, még úgy is, hogy valójában a szcénában is csak alájátszik az eredeti dalnak. A Metallica legmegszállottabb rajongói aztán már az előzetes két másodperce alapján beazonosították, hogy Quinn melyik számot fogja majd előadni. A kész jelenetet a zenekar tagjai kifejezetten lenyűgözőnek találták, a bemutatót követően pedig találkoztak is Eddie alakítójával, amiről Ulrich így mesélt: „Eljött a srác, aztán együtt zenéltünk. Ismerte a dalt, tudta, mit csinál. Rendkívül kedves és lelkes volt. Látszott rajta, hogy heteket töltött azzal az átalakulási folyamattal, amin ilyenkor átesnek a színészek, mert nyilván nem olyan, mint ez a karakter. Egy klasszikusan képzett, angol színházi színész, aki sem kinézetben, sem személyiségben nem hasonlít a szerepre. Éveken át csak küzdött, és váratlanul ez a szerep meghozta számára az áttörést. Szinte érezted, hogy az egész élete megváltozik, még mesélt is olyasmikről, hogy például Los Angelesbe megy ügynökségekkel találkozni. Hatalmas öröm volt osztozni vele a pillanaton, és együtt meglovagolni ezt a hullámot.”


Kate Bush: „Running Up That Hill (A Deal with God)”

A már említett szakember, Nora Felder munkája egyik izgalmas részének tartja, hogy a zene történelmének elfeledett zugaiban kutathat az ideális mű után, és ennek során igazi kincsekre lelhet. Azonban van, amikor a kincs már eleve ott hever az emberek orra előtt, csak megfeledkeznek róla, így jól jön, ha valaki a magasba emeli, mint most is történt. Kate Bush nem épp Limahl-kategória (albuma is háromszor több van), ám nem tartozik az igazán populáris előadók közé sem, s bár hallgatott művész, a szélesebb közönség leginkább ezt a dalát, valamint a Peter Gabriellel közös „Don’t Give Up”-ot ismeri. E különleges, nem szabványos gyöngyszemet, az 1985-ös „Running Up That Hill”-t talán az elfeledett slágerek közé lehetett sorolni, a hazai rádiókban sem sűrűn bukkant fel. A Stranger Things persze ebben is változást hozott, sőt a negyedik évad negyedik részében feltűnését követően ez lett a széria első számú betétdala, s ekkor már a rádiók is kapcsoltak.

Amikor Dufferék és Felder összeállítottak egy listát arról, hogy milyen számokat hallgatna walkmanjén Max, ez volt az egyetlen, amelyik mindhármukén szerepelt, ami el is döntötte, melyiket teszik meg a kedvencévé. Ennek ellenére volt még egy nem pontosított másik jelöltjük is az Elveszett jelentésből (talán arra az esetre, ha nem sikerülne Bush felvételét megszerezni), de végül elvetették, hogy ne popkulturális visszautalásként hasson egy olyan mozira, melyben már egyszer felcsendült. Ez nagy szerencse, ugyanis egyetlenegy olyan dal sem szerepel Bill Murray és Scarlett Johansson filmjében, mely olyan magas érzelmi amplitúdóval rendelkezne, mint a „Running Up That Hill”. A szóba jöhetők dalszövegei alapján mellesleg a The Jesus and Mary Chain „Just Like Honey”-ja, esetleg a Death in Vegas „Girls”-e tűnik esélyesnek. Bush egy interjúban elmagyarázta, hogy dala (melynek videoklipjében táncol is) egy férfi és egy nő viszonyáról szól, akik annyira szeretik egymást, hogy már a kapcsolatuk ereje áll közéjük. Ha viszont alkut köthetnének Istennel, és helyet cserélhetnének, könnyebben megértenék a másikat, ami segítene a félreértések tisztázásában. A zárójelezés az eredeti címet rejti, ám a kiadó annak idején tartott attól, hogy a vallásosabb országokban így nem menne át a szűrőn, ezért „Running Up That Hill”-ként kezdte el hódító útját, majd mellékerült a zárójelezés, azonban az énekesnő máig „Deal with God”-ként gondol rá.

Az emblematikussá vált jelenetsor azzal indul, hogy Max a temetőben testvére sírköve előtt ülve beszél arról, mekkora bűntudata van (ekkor Dixonék „Letter to Billy”-je szól), és a lány gyengeségét kihasználó Vecna megkísérli őt a saját univerzumába rántani. Amikor a transzba esett Max barátai ráébrednek, hogyan szabadíthatják ki elméjét a rémalak fogságából és menthetik meg az életét, a walkmanjében elindítják a legkedvesebb dalát, s ezzel végül sikerül a legrosszabbat elkerülni. A jelenet a sorozat legemlékezetesebbjévé vált, ahogy Max a saját elméjében, Vecna fekete-vörös alvilágában fut a szinte elérhetetlenül távolinak tűnő biztonság felé, ahol épp társai küzdenek érte, miközben körülötte sziklák zuhannak az égből. A „Running Up That Hill” itt egy fuldokló számára a legutolsó pillanatban odadobott mentőöv szerepét tölti be, ám Dufferék ráébredtek, hogy hiába tökéletes a dal, valami pluszra még így is szükség lesz a katarzishoz, már csak azért is, mert egy olyan felvételről volt szó, melyet azért részleteiben már egyes korábbi epizódokban is hallhattunk. Ez a plusz nem más lett, mint a szimfonikus hangszerelés, mely végett Rob Simonsenhez fordultak.


A Deadpool & Rozsomák és az Adaline varázslatos élete zeneszerzője sokoldalú, tehetségét számos filmműfajban megmutató művész, aki ráadásul több olyan alkotáshoz komponált már, melyben van kapcsolódási pont a Stranger Thingshez. Így szerzett már zenét egy kedves felnövéssztorihoz (Az első igazi nyár), a nyolcvanas évek sikersorozatának folytatásához (Szellemirtók: Az örökség), belevetette magát a synthwave-be és a szintipopba egy thrillerhez (az Idegpálya soundtrackjéről a gyerekkórusos „Night Drive” különösen jól sikerült). Továbbá komponált egy magát kényszer hatására felvállaló meleg srác történetéhez (Kszi, Simon), egy mindenféle értelemben súlyos terhet hordozó férfi drámájához (A bálna, melyben a főszereplő Brendan Fraser lányának fontos szerepében Sadie Sinket, azaz Maxet láthatjuk). Simonsen Shawn Levy javaslatára került a szériához, akivel Az Adam-projekten dolgozott együtt.

Dixonék szintetizátoros megközelítése hiába funkcionált rengetegszer tökéletesen nemcsak a horrorisztikus, de még az érzelmes jelenetekben is, egy rengeteg hangszert bevető szimfonikus zenekarral még súlyosabb hatást lehet elérni. Simonsent négy szimfonikus tétel megírására kérték fel, közülük a leghangsúlyosabb a kulcsjelenethez született meg. Mivel a komponista – valószínűleg a világon mindenki máshoz hasonlóan – a „Running Up That Hill”-t tartja kedvenc Bush-dalának, kifejezetten felvillanyozta a lehetőség. Azt szerette volna elérni, ha a hangszerelés szinte úgy hat, akár egy altatódal, az ehhez szükséges érzelmi tónus megteremtéséhez pedig egy kórus segítségét is igénybe vette. A végeredmény egy lehengerlő mű lett, amelyben az eredeti dal egy rendkívül erős támaszt kap vonóshangszerek képében, épp úgy, ahogy a Vecna elleni küzdelemben is barátai szolgálnak Max támaszául. Ám mindezt a stáblistához úgy sikerült fokozni, hogy a tempó jelentősen lelassul, majd másképp kap új erőre.


Az epizódban utoljára a magasból földre zuhanó, magához térő lányt látjuk („Még itt vagyok! Még itt vagyok…”) Lucas szorító karjaiban, akiket a lehajtott fejű Steve és Dustin tart, Simonsen halk és lassú zongorajátékára, majd a kép elsötétül. A filmesek kilencven százaléka nagy eséllyel valamilyen balladát tett volna a stáblista alá, ám itt az alkotók megértették, hogy egy énekes hangja megtörte volna az intim légkört. Amikor meghallottam a stáblistazenét, legszívesebben felkiáltottam volna örömömben, ugyanis pontosan olyasmi bensőséges darab következett, amit én magam is ideálisnak gondoltam volna abban a pillanatban. Viszont nem egyszerűen egy lassú szerzemény hangzik el, Simonsen ugyanis a „Running Up That Hill”-ből kiindulva, annak is elsősorban a refrénjét maga előtt gördítve, azt egyúttal instrumentálisan továbbgondolva vitte tovább a dallamot. A kórus lágy dúdolásából, a vonósok lágy játékából, a háttérben tapintatosan végigvonuló digitális koppanásokból egy olyan kompozíció állt végül össze, melynek helye van minden idők legszebbjei közt. Sajnos sem az átformált dalt, sem folytatását, azaz a stáblistazenét nem jelentették meg külön, jogi okok miatt, így az epizódon túl csak a Youtube-on tudjuk meghallgatni, amikor épp nincs letörölve. Ennek a hiányosságnak az oka az lehet, hogy a dalt és a feldolgozást a sorozat keretei közt kellett tartani, de talán egyszer elérhetők lesznek külön is Simonsen további két negyedik évados szimfonikus szerzeményével együtt. Az egyiket a nevadai sivatagos jelenetben, Dr. Brenner halála után halljuk, ahol a komponista Dixonék Tizi-témáját („Eleven”) értelmezi át nagyzenekarra, míg a szezon utolsó részének legvégén a világunkba beszivárgó Átfordult Világ zenei szemléltetését végezte el, ahol a Stranger Things főtémájának jellegzetes arpeggiója (amikor egy akkord hangjai nem egyszerre, hanem egymás után szólalnak meg) egy dúsgazdag szimfonikus aláfestésbe olvad bele.


Bush száma nemegyszer hallható nemcsak a csúcspont előtt, hanem utána is, amikor a kórházban öntudatlanul heverő Maxnek Lucas lejátssza, hátha visszahozhatja vele. Mivel csak részleteiben halljuk a számot, még éppen sikerül az alkotóknak elkerülniük, hogy hatástalanítsák. A felvételnek ráadásul van egy második nagyjelenete is, amikor a szereplők több fronton harcolnak a sötétség erői ellen. A párhuzamosan zajló, hibátlanul összevágott jelenetsorban Tizi Max emlékeiben küzd a szörnyeteg ellen, miközben Nancy, Robin és Steve a Creel-házban összefogva sorozza, eközben Jim a Gulagon, egy demogorgont kaszabolva gyengíti Vecnát, a „Running Up That Hill” pedig újra teljes erejében ragyog.

A dal azóta csatlakozott a legtöbbször feldolgozott slágerekhez. Szimfonikus köntösbe öltöztette a filmzenekoncertekre szakosodott Imperial Orchesta, élőben előadta Halsey és St. Vincent, míg a már többször szóba került Drive soundtrackjéről ismertté vált Chromatics synthwave-re, a mai dalokat régi műfajokban előadó Postmodern Jukebox pedig western stílusúra ültette át – bár utóbbinál apró szépséghiba, hogy az egyébként nagyszerű, lüktető coverről előbb juthat eszünkbe a rockabilly, mint egy cowboy. Minőségi lett a Placebóé is, a banda viszont, szinte egyedüliként, nem a hype-ot akarta meglovagolni (St. Vincenthez hasonlóan, aki kifejezetten Bush Rock & Roll Hírességek Csarnoka tagjai közé kerülésének apropóján énekelte el 2023-ban, felkérésre), ugyanis már 2003-as, Sleeping with Ghosts című dupla albumuk második, feldolgozásokból álló lemezén megtaláljuk – mellesleg a 2014-es Sziget-koncertjük Youtube-ra kitett videójában is szerepel. Amelyik az eredetin túl viszont számomra a legkedvesebb, az Rob Scales instrumentális, Epic Versionre elnevezett változata, mely ugyan szoftverekkel és hangmintákkal készült, de még így is feledhetetlen. Már csak azért is, mert játékideje majdnem hét percre lett feltornázva, rendesen ki van dolgozva – élőben, valódi hangszerekre, soktagú kórusra áthangszerelve egy feledhetetlen koncertélményt biztosíthatna.



Az epilógus

Matt és Ross Duffer egy rendkívül emlékezetes, nagyszerűen összerakott sorozatot alkotott, és bár van véleménykülönbség a nézők között abban, hogy ki hányadik évadig tartja emlékezetesnek, a magam részéről én az első perctől az utolsóig. A testvéreknek akadtak olyan döntéseik, melyek vita tárgyát képezik, én azonban nem érzem, hogy súlytalanná vált azzal a sztori például, hogy a főbb szereplők sérthetetlenek maradtak. Hiszen mégiscsak egy meséről beszélünk (még ha korhatárosról is, amelyben sokakat kegyetlenül ér utol végzetük, sőt akad szívszaggató haláleset is), ahol egyes közönségkedvencek kivégzésével ugyan a drámát hiányolók elégedetten dőlhettek volna hátra, én viszont úgy gondolom, megkedveltem annyira ezeket a karaktereket, hogy ne zavarjon, hogy szinte mind megmenekültek, és boldogan élhetnek, míg meg nem halnak. És hogy ez ne csak a képzeletünkben történhessen meg, arról az egyesek által hosszúnak tartott epilógus gondoskodik, de ne irigyeljük ezt a karakterektől, elvégre mégiscsak megmentették a világunkat.

A lezárásban nagyon megfogott többek közt az, ahogy a rangidős kvartett – Nancy, Robin, Steve és Jonathan – beszélget a rádió épületének tetején. Őszintén kedvelik egymást, és ugyan sejtik, hogy valami végérvényesen lezárult, mivel szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, ám valahol mégis bíznak abban, hogy időnként azért még találkozni fognak. Az izgalmak mellett az ilyen érzelmes pillanatok miatt is jó volt nézni a szériát, mert manapság egyre nagyobb szükségünk van az olyan alkotásokra, melyekhez, ha csak rövid időre is, de kikapcsolódásként fordulhatunk, félrevonulva az egyre furcsább dolgokat produkáló világunk elől.

Az utolsó jelenetsor andalító muzsikával indul: Robin lejátssza nekünk a Fleetwood Mac hazánkban méltatlanul ismeretlen „Landslide”-ját, miközben elmeséli, Hawkinsba miként tért vissza az élet a „földrengést” követően. Még akad pár további betétdal is: Dustin lázadó beszéde alatt az Iron Maiden „The Trooper”-je, a tetőn pedig a Cowboy Junkies „Sweet Jane”-je hallható egy pillanatra. A lezárásra Dixonék még egyszer utoljára megkapják a lehetőséget. A hátralévő pár jelenetet a duó csendes, szívhez szóló kompozíciókkal látta el. Ahogy Mike életük talán utolsó szerepjátékos kampánya során mesélni kezd a varázslónő talán valós, talán kitalált megmeneküléséről, felcsendül a score egyik legszebb része, a „The First I Love You” variánsa, vonósokkal és zongorával még érzékenyebbé téve, miközben látjuk, hogy Tizi a vízesések felé közelít. Végül a mostanra felnőtt egykori kamaszoktól a „Kids” legszebb, félig szimfonikus hangszereléssel dúsabbá tett változatával búcsúzhatunk úgy, ahogy ők búcsúznak gyerekkoruktól könnyes szemmel, D&D-s kampánymappáik polcra helyezésével. Végezetül, a David Bowie-féle „Heroes”-t követőn még egyszer, utoljára meghallgathatjuk a főtémát, ezúttal bővített változatban.



A jövő

A Stranger Things véget ért, és már szereplői is távolabbra tekintenek, így ebben a felállásban jó darabig nem fog folytatódni, s ha marad az eredeti elképzelés, akkor soha többé, noha egy későbbi alkotói, színészi, netán streamingszolgáltatói válság persze újra életre hívhatja. A Netflix mindenesetre két projektet is bejelentett már, mely az alapszériában látottakhoz fog kapcsolódni. Elsőként a Stranger Things: 1985 krónikái című sorozatot láthatjuk 2026-ban, mely a második és a harmadik évad között fog játszódni, a már ismert szereplőkkel, csak épp rajzolt formában. Hogy ennek ki lesz a zeneszerzője, egyelőre nem tudni, de Dixonékat kizárhatjuk, hiszen ők most bizonyára inkább kifújják magukat, hogy az újabb filmzenékre, valamint a következő Survive-albumra és a turnézásra koncentrálhassanak. 2027-ben viszont már egy élő szereplős sorozat várható, a régihez kapcsolódóan, ám új történettel és szereplőkkel, de bővebb információra még várni kell. Addig viszont valahogy szükséges lesz fenntartani az érdeklődést, amiben a bizonyára folytatódó könyvek és képregények kiadása mellett a Stranger Things: The First Shadow című látványos, Anglia után az Egyesült Államokban is bemutatott színdarabnak vélhetően komoly szerepe lesz. Ennek érdekessége, hogy az USA-ban az az Alex Breaux játssza Matthew Modine karakterét, Dr. Brennert, aki a széria utolsó évadában a Jim és Tizi által foglyul ejtett, begőzölt katonaként látható.

A várható új sorozatok sikere és színvonala persze nincs borítékolva, de az eredetire attól még egy olyan jelentős sorozattörténelmi eseményként fogunk emlékezni sokáig, mely kétségtelenül meglévő hibái ellenére is rengeteg néző szívéhez talált utat. 632 percnyi megjelent score-t, mintegy száz előadótól és zenekartól származó betétdalgyűjteményt, az ezeket is tartalmazó válogatásokkal együtt tizenegy albumot kapcsolhatunk a Stranger Thingshez, mely Kyle Dixon, Michael Stein elektronikus, valamint Rob Simonsen szimfonikus zenéje nélkül sokkal kevésbé lenne hatásos.