Annak ellenére, hogy pont ez lenne a feladatom, fogalmam sincs, hogy hol kezdjem el, és majd hol is fejezzem be ezen koncertbeszámolót, ráadásul bár találok rá szavakat, eggyel sem lehet visszaadni azt az élményt, amit Giorgio Morodertől kaptam, kaptunk 2019. május 15-én a Sportarénában. Az idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő olasz zeneszerző ma is frissnek ható (s nem pedig csak frissnek ható körítéssel tálalt) zenéivel ünnepeltük a nyolcvanas évek hangulatát. A közönség soraiban voltak, akik újraélték (vagy épp be sem fejezték még) a fiatalságukat, de szép számmal jöttek olyan ifjak is, akik ebben a formában talán most először érezhették át igazán azt, amit szüleik, esetleg nagyszüleik az eurodisco hőskorában.

Jó pár előadáson megtapasztaltam már, milyen az, amikor a zenekar elérkezik az est fénypontjához, azonban itt nem volt ilyen, egész egyszerűen a teljes produkció egy fénypont volt az első percétől az utolsóig. A közönséget folyamatos extázisban tartó repertoár minden igényt kielégített, így az előadásról egyedül csak a hiányérzet hiányzott. Az iméntiek hatása alatt állva, de garantált elfogulatlansággal állítom, hogy hibátlan teljesítményt láttunk és hallottunk a szerző, az énekesek, a zenészek, a technikusok, a szervezők és minden közreműködő jóvoltából.

Talán nem szorul magyarázatra (egyesek persze joggal fognak földbe döngölni amiatt, hogy mégis megteszem), miért is kell a komolyzenéhez alapvetően sokkal közelebb álló filmzene műfaj rajongóinak a folyton csak ismétlődő alapokon nyugvó szintetizátoros alkotásokkal foglalkoznia. Pláne miért is kellene elismernie úgy, ahogy a szakma azt megtette például 1979-ben az Oscar-díj odaítélésével a Superman (John Williams) ellenfele, az Éjféli expressz javára – amellyel Moroder egyébként az első filmakadémiai elismerését nyerte el a háromból. Elsősorban azért kell befogadóbbnak lennünk, mert alkalmazott műfajról beszélünk, és ezt soha nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. Nem véletlenül nevezik az aláfestést filmzenének, olyan zenének, amely a filmé, azaz a jeleneteket támogatja, festi alá, míg a különállósága mellékes (bár szerencsére létezik erre számtalan remek ellenpélda is). Másodsorban pedig azért, mert minél több stílussal vesszük körbe magunkat, annál színesebbnek, gazdagabbnak, sokrétűbbnek, ha úgy tetszik, végtelenebbnek érezhetjük a világot. Csupán az arányokra kell ügyelnünk, és akkor szinte semmitől sem fogunk besokallni vagy épp eleve elhatárolódni! Ennek tükrében készültem filmzenerajongóként toleránsabban a koncertre. Ellenben a térhódítását éppen negyven évvel ezelőtt megkezdő legendás évtized egyedien futurisztikus slágereinek fanatikusaként az elvárásaim kompromisszum nélküliek voltak.

Az egyszerű, de zseniális dizájnnal (a komponista fehér fényű aláírásával) kivilágított színpad, és a háttérben felcsendülő muzsikák (például az egyik személyes kedvencem tőle, a 2015-ös önvallomásának betudható "74 is the new 24") nemcsak a későbbiekhez hozta meg a kedvemet, hanem egy tanulságos eszmecseréhez is. Az előadók megérkezéséig testvérem és én (egyaránt a Moroder zenéivel reprezentált korszak szülöttjeként) a minket megelőző generációt képviselő nézőtársaink kíváncsiságára megmutattuk a turné promóciós programfüzetét, utána pedig a felől érdeklődve folytattuk a beszélgetést, hogy vajon honnan ismerik a szerzőt. Szégyellve, de most így utólagosan be kell vallanom, sajnos előítéletesen nem hittem, hogy bárki is kifejezetten tudatos ismeretekkel jön majd erre a koncertre (ha egyáltalán jönnek – aminek kétségességére eleve utalt az is, hogy az én szektoromban csak néhány jegy kelt még el, amikor az utolsó hetekre hagyva rendeltem meg a sajátjainkat, de meglehet, hogy háromszektornyi ember végül is emiatt lett átültetve). Röviden tehát: a kérdés miatt kis híján ki lettünk nevetve, hiszen ők tinédzserként ezen nőttek fel. A saját szüleimmel évre pontosan egykorúak elektronikus zene iránti abszolút fogékonyságát a saját felmenőimnél sosem tapasztaltam, annál inkább a hatvanas évek végén és a hetvenes években születetteken. Ettől függetlenül persze kettős meglepetésként ért, hogy mennyire fogékonyak erre a zenei irányzatra más generációból is. Illetve a legfontosabb, hogy mennyire nem csak egy időkitöltő, felszínes szórakozásra gyűltek itt össze az emberek (körülöttünk Moroder nevét, lemezeit, munkásságát számcímek alapján is sokan sorolták, ismerték, elhelyezve korban és stílusban Jean-Michel Jarre, a Tangerine Dream, a Space és társaik közé – ha csak az instrumentális szerzőkre gondolok). Összességében pedig, ami mindenen túlmutat (bár ez minden zenei előadásra igaz lehet), az az, hogy a közönség itt valóban egy emberként volt jelen minden kínját, baját odakint hagyva és elfelejtve erre a közel két órára, mely egy számomra észrevehetetlen kis csúszással vette kezdetét.
 

Azzal kapcsolatban, amiért jöttünk, amire vártunk, tényszerűen is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni (persze teljesen hiábavalóan, mert ahhoz, hogy maradéktalanul érthető, érezhető legyen, a koncertnek kellene szólnia itt helyettem). Az egy dolog, hogy ismerek a magát 2013-ban DJ-vé reformáló olasz komponista filmzenei kínálatából néhány score-t (Végtelen történet, Éjféli expressz, Az alvilág királynője), illetve egyes filmekben (Flashdance, Top Gun, Komputer-szerelem) elhangzó betétdalokat, valamint néhány diszkóslágert javarészt a Donna Summerrel közös munkáiból ("Love to Love You"), de negyven-ötven százalékban engem is meglepett, hogy mi minden fűződik az ő nevéhez. Testvérem még ennyit sem tudott róla, annak ellenére, hogy a Top Gun soundtrackjét mennyire sűrűn szokta hallgatni. Mondanom sem kell, hogy az ebből ismert "Danger Zone" eljátszásakor nála lelkesebbet nem láttam a közönség soraiban, holott mindenki nagyon örült e számnak. Az énekes részeket illetően viszont eme időutazás az én szememben más helyen tetőzött. A "What a Feeling"-nél éreztem azt, hogy ki kéne nyitni a Sportaréna kapuit, s engedni az embereket odakintről beözönleni, hogy mindenki részese lehessen ennek a különleges élménynek. Akik ott voltak e koncerten, azoktól komolyan azt kérdezném saját magam megerősítéséül: "Ugye, ti is hallottátok azt, amit én?!"

Hab a tortán az a kettős ráadás, amivel a lezáró fázis egészséges módon eltelített. Donna Summer "Hot Stuff"-ja (mint a repertoár lehetséges dala) időközben ki is ment a fejemből, de amikor felkonferálták, már tudtam, hogy a legjobb számmal záródik az est. Moroder ezt követően, persze várhatóan, újfent vissza lett tapsolva (sőt, a szektorokban lábbal dobogva – ilyet még nézőtéren nem éltem meg). Azt azonban nem vártam, és nem is hittem volna, hogy ez a második visszahívás több lesz, mint egyszerű repeta az eddigiekből. Az ujjongó kérésünkre rímelő "Call Me" a Blondie-tól – melyet bár ismertem, de sosem jutott eszembe Moroderhez kötni – frenetikus előadása szűnni nem akaró ovációval lett díjazva.

Körülöttem a nézőtéren szinte mindig volt valaki, aki cím szerint felismerte az adott szerzeményt (és most az instrumentálisakra is gondolok), a mellettem ülő is egyből megsúgta, amikor az 1977-es "From Here to Eternity" szólt. Ez azért nagy szó (meglehet, hogy csak a javarészt filmzenei koncerteket látott szememmel nézve), mert ennek majdhogynem az ellenkezője az általános a tételek keverését illetően (például a Superman dallamai közben is sokan szoktak "sztárvárszozni" – de a dalokhoz visszakanyarodva, a két budapesti Guido és Maurizio De Angelis-koncerten is sokan értetlenkedtek, amiért a Kincs, ami nincs "Movin' Cruisin" slágere kimaradt, holott nem is ők írták). Itt most fordított volt a helyzet. Felkészült voltam ugyan, de a számok és a tételek címét nem minden esetben lett volna érdemes most tőlem kérdeznie bárkinek is. Segítettek persze az igényes és nem túltolt fénytechnikai show-elemek közé illesztett hangulatos feliratok, de ezt leszámítva így utólag azért vagyok ennyire tisztában a játszott számok listájával, mert a műsorfüzet idehaza már átesett a tüzetesebb átvizsgáláson, ráadásul a gyönyörködés máig gyakori tárgya lett.

Elmondhatom, hogy egy örök élménnyel vagyok gazdagabb, és bizton állíthatom, hogy szegényebb lettem volna, ha kihagyom, sőt még azt is képes vagyok bánni, hogy a jegyvásárlást egyáltalán halogatni merészeltem. Azt meg már meg sem merem említeni ennyi pozitívum között, hogy a hangosítás kifogástalan minősége mennyire példa nélküli lett, és nem csak az ebben a sportcsarnokban megtartott korábbi más rendezvényekhez viszonyítva. A retróhullámot meglovagló lemezlovas most annak adta jelét, hogy nagyon jól tudja, mit vár a közönség, és nemcsak az övé, hanem úgy általánosságban véve a publikum. Ez utóbbit testvérem fergetegesen fogalmazta meg (érdekes módon már az első negyedórában), és ennek kifejtését nagyon ajánlom a mai fiatalságnak megszívlelni: "Olyan, mintha A galaxis őrzőit nézném élőben!" 
 

A Marvel-filmeken felnövő nemzedék (akiktől elnézést kérek, ha tévedek, továbbá könyörgő bocsánatkéréssel esedezem mindenki előtt, aki a kivételt képezi) aligha nézheti teljes értékű átérzéssel a régmúltra kikacsintós jeleneteket. Mint például azt, amikor az égből leereszkedő Yondu – mivel őt a menő, esernyős dadához hasonlította Űrlord – elkiabálja magát, hogy "Mary Poppins vagyok, banyek!". Ezt a fajta lemaradást és hiányt nem pótolja az sem, hogy az 1964-es klasszikus musical két éve folytatást kapott. Ugyanez a helyzet az énekesek dalaival is. Milliószámra készülnek a zenei alapok a régi korból merítve, vagy egyenesen abból remixelve (függetlenül attól, hogy jogszerű-e, hiszen ez úgysem befolyásolja azt a tényt, hogy csökkenti az eredeti megismerésének az igényét). Például ki az, akinek eszébe jutna a tizenévesek körében mondjuk a Tacabro "Takatá"-jának dallamait az ősei kazettáin keresni, sőt felfedezni akár David Lyme "Playboy"-ának alapjaiban. Ennek persze nincs kézzel fogható, tényleges jelentősége, az egymástól korok szintjén is meglévő "lopkodás" mindenkori jelenség, és rendszerint nem is tényleges lopás, nem véletlen tehát az idézőjel. Éppen ezért a hangsúly nem is ezen van, hanem az ismerésen, sőt, az elismerésen. Giorgio Moroder pedig nem kevesebbet vitt véghez, mint a szerzeményei jelenre vonatkozó létjogosultságával a nyolcvanas évek mai elismertetését. Tehát tisztelt tinédzserek, huszonévesek, gyermeklelkű felnőttek, a harmadik Király Válogatáskazi lemezbemutató koncertje a példa rá, hogy mindennek múltja, tartalma és lelke van.

A fentieket tovább ragoznám külön a filmzenekedvelő társak figyelmének felhívása érdekében. Nyilván mindenkinek kialakult a nem filmzenei érdeklődési köre, ezért a nyolcvanas évek stílusát nem is erőltetném senkire, illetve valószínűleg mindenkinek megvannak a saját favoritjai a nem hagyományos hangszereléssel készült score-t kínáló zeneszerzők munkásságából, tehát konkrétan Morodertől sem erőltetném senkire a szintetizátoros megoldásokon nyugvó tételeket. Ellenben senki ne érezze azt, hogy ne férne meg egymás mellett a komolyzene és az elektronikus hangzás, pláne nincs a kettő között éles ellentét. Egymást kiegészíteni képes rokon területekről van szó, melyek Morodertől származó bizonyítékának (a Komputer-szerelemből a "The Duel") megemlítésével szeretnék elkerülni mindenféle giccsesen ajnározó végszót.

 

Fotók: MTI / Mohai Balázs