John Powell és Doug Liman rendező A Bourne-rejtély kapcsán dolgozott először együtt, azóta Liman a Mr. & Mrs. Smith-hez is Powellt kérte fel zeneszerzőnek, és nem volt meglepetés, amikor legújabb filmje, a Hipervándor esetében is a korábbi alkotótársához fordult muzsikáért. A komponistáról elmondható, hogy rendkívül otthonosan mozog az akciózenék terén, olyan adrenalinbomba mozikhoz írt eddig score-t, mint az Ál/Arc, az X-Men: Az ellenállás vége, A felejtés bére, vagy Az olasz meló, és a sort még lehetne folytatni. Ebben a műfajban – az említett alkotások alá komponált munkáival – egy nagyon jól működő stílust alakított ki, és a Hipervándor aláfestését is nagyjából ezekből, a rá tipikusan jellemző zenei elemekből építette fel.


David Rice (Hayden Christensen) már gyerekkorában felfedezte, és maximálisan ki is használta különleges képességét, vagyis hogy teleportálni tud egyik helyről a másikra. Adottságával azonban nincs egyedül, mivel hipervándorok tömege él a Földön, és mint kiderül, elég régóta ugrálnak már a térben. Tevékenységüket azonban egy szintén ősi rend, a paladinok nem nézik jó szemmel, sőt egyenesen a hipervándorok kiirtását tűzték ki célul, az azonban nem igazán derül ki, hogy mi is motiválja erre őket. David is hamarosan felkelti az egyik paladin (Samuel L. Jackson) figyelmét, és elkezdődik egy izgalmasnak szánt hajsza, melyben Davidnek egy szintén üldözött sorstársa is akad. A film látvány terén nem teljesít rosszul, a gyakran változó helyszínek (London, Sydney, Kairó, Róma), a többé-kevésbé érdekes vizuális effektek miatt egy izgalmas kis pörgős mozi lenne, azonban a forgatókönyv ordító hibái és az elnagyolt történet miatt egy alapjaiban véve ötletes, de részleteiben rendkívül elfuserált munka. Az alapsztoriban rejlő, izgalmasnak mondható momentumok (a térugrás, a hipervándorok és a paladinok rendje, a köztük lévő ellentét) miatt különleges lehetne a film, de mivel ezen részletek nem lettek kifejtve, így gyakorlatilag a nézőnek magának kell rájönnie arra, hogy ki mit és miért cselekszik. Bár a Hipervándor sok negatív kritikát kapott, azonban sikerült úgy befejezni, hogy azt valószínűsítsük, hamarosan folytatása is következik.

A score-t első hallgatás után egy elektronikus zenei katyvasznak is lehetne tartani, legalábbis a szerző munkáiban járatlanok biztosan így vélekednek erről, és némileg igazuk is lehet. Azonban, mint Powell zenéiben általában, most is a részletekben rejlik a pozitívum. A komponista a Táncoló talpak esetében dolgozott először a The Sydney Scoring Orchestrával, akik igazából nem sokszor szólalnak meg a Hipervándorban, de a legerőteljesebb pillanatok főleg hozzájuk köthetők. A dobeffektek, a valódi dobok, a gitárok és pengetősök, valamint a pörgős ütem jelenti a zene legfőbb erényét, a legnagyobb negatívumát pedig az, hogy ezek időnként nem állnak össze egésszé. Néha kicsit sok az alkalmazott hangszerek mennyisége, néha a színes dallamvilág teszi túlontúl eklektikussá a score-t, olykor pedig a gyorsan váltakozó ritmustól tűnik kiforratlannak a Hipervándor aláfestése.


A nyitótétel már-már vígjátékzenei megoldásokkal indít, dobok vezetik fel az erősen jazzes zongoradallamokat, melyeket rézfúvósok hősies, fanfárszerű taktusai követnek, hogy aztán az önmagukban megszólaló különböző gitárok zárják le a tracket – egyébként a zenében felcsendülő összes gitáron maga a szerző játszik. A kezdő tétel ugyan csak egy perces, de eközben a főbb témák vázait is megismerteti, illetve az album további részének stílusát is bemutatja. A következő két tétel esetében sem az akció dominál, zaklatott ritmusosság vegyül különböző gitár- és légies, Cliff Martinez Solarisára emlékeztető szintetizátorhangokkal.

A "First Jump"-ban hallhatjuk először a Hipervándor egyik visszatérő motívumát. A nyolc hangból álló, pengetős hangszeren előadott dallamsor általában a film érzelgősebb jelenetei alatt csendül fel, főként David karakteréhez köthető. A kis részekből álló "Bridges, Rules, Banking" az első igazán egyedi és emlékezetes tétel. Arabos pengetősök és dobok hangjaival kezdődik, hogy aztán egy szintén keleties hangzású fúvós után, hirtelen dinamikai váltással beinduljon a szerzőre jellemző változatos ritmus és dobszekcióval. A film zenéjének eszenciája ez a tétel, minden benne van kicsiben, amit a későbbiekben hallani fogunk, illetve a score másik gyakrabban ismétlődő témája is megbúvik benne. Igazán különleges a következő rövidke track is ("Surf's Up"), mely kemény rockos, zúzós gitárhangjai és egy farkasembert idéző üvöltés miatt maradt meg bennem. Ezt pár töltelék kompozíció követi, tipikusan powelles akciózenék, amikbe a már bemutatott témák szövődnek bele, újat viszont nem tesznek hozzá az eddig hallottakhoz. A "Coliseum Tour" már ismét a CD eredetibb részei közé tartozik. Ez a tétel vezeti fel a film egyik leglátványosabb akciójelenetét, melynek aláfestése a korábban említett lassú gitármotívummal indul, majd először igazán erőteljes formában megjelennek a szimfonikusok is. A vonósszekció felbukkanása emlékezetes momentumokat ad, az általuk játszott dallam a film szerelmi témája. Az album legakciódúsabb trackje a "Coliseum Fight", mely ütősök, elektromos gitár, szintetizátor, különböző torzított hangok, erőteljes rézfúvósok és a nagyzenekar elegyítéséből lett összemixelve. Ezt a tételt sajnos a továbbiakban nem követi sok új dolog, amit eddig hallottunk, az ismétlődik, vagy jobb esetben variálódik.


Érdekesebb kompozíció még a rövidke "It's Sayonara", melyben a korábban már hallott arabos dallam vegyül különböző torzított hangokkal és némi szimfonikus zenével. Csakúgy, mint a filmben, az album végére is felpörögnek az események, ezen tételek fő pozitívuma, hogy kellően hosszúak – értsd: nem egy percesek. A "Jumper vs. Jumper" lágy, andalító gitáros dallamaiból hirtelen kirobbanó, roppant erőteljes rézfúvós hangokkal színezett, a Mátrix zenéjét idéző részlete csak azért nem lesz az album legjobbja, mert tombolása sajnos igen rövid ideig tart. A CD zárásaként pedig a nyitótétel pörgősebb, hosszabb változatát hallhatjuk, keretet adva ezzel a film zenéjének.


John Powell zenei repertoárja és muníciója ezen alkotása alapján is kifogyhatatlannak tűnik, a szerző nem lankad, munkái nem laposodnak el, és nem fáradnak ki. Évek óta tartó, egyenletesen jó teljesítménye újabb és újabb meglepetéseket képes okozni, noha a Hipervándor alá komponált zenéje nem mutat fel semmi újat – fontosabbat kétségkívül nem. Bizonyos apróságok azonban mégis emlékezetessé teszik a művet, én legalábbis értékeltem az arabos dallamokat, a két-három szép témát, ezek variációit, a kemény rockos zúzást, illetve a szerzőnél megszokott pazar dobokat és ritmust.