Immáron tizenhárom éve vagyok Brian Tyler rajongója (szerkesztőtársaim szerint lassan inkább a magyarországi helytartója), s bár teljesítményét összességében véve elismerem, rajongásom korántsem csap át fanatizmusba: bizonyos munkáitól én sem vagyok elragadtatva. A szerző nem riad vissza a kísérletezgetéstől, az önmaga által teremtett komfortzónából történő kimozdulástól, ami azért jó, mert ilyen esetekben is gyakorta rukkol elő érdekes művekkel (a legjobb példa erre a Gyötrelmes csapda zenéje), ám nemegyszer kerülnek ki a kezei közül olyan darabok, melyekkel egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Utóbbi csoportba tartozik A gyilkos szoba, a Bogárűző vagy jelen írásom tárgya, a Beépített tudat kísérete, amely film kapcsán ráadásul az is érvényes, hogy nemcsak az ő, illetve zenésztársa, Keith Power szempontjából sikerült félre, hanem a stáb többi tagjáéból is. Ariel Vromen direktor (Egy hazugság ára) eddigi, nem túl kiemelkedő munkásságába ezen produkció ugyan belesimul, a forgatókönyvért felelős David Weisberg-Douglas Cook páros viszont jobb időket is megélt már (gondoljunk a Kettős kockázatra vagy A sziklára), ami a szereplőgárdáról szintúgy elmondható. A történet szerint egy CIA-ügynök (Ryan Reynolds) fontos információk birtokába jut, de azokat átadni már nem tudja. Ám a szervezet egy új eljárás révén képessé válik arra, hogy a meggyilkolt ügynök tudatát átmentse egy másik emberbe, aki azonban történetesen egy sorozatgyilkos (Kevin Costner), és a legkevésbé sem bizonyul együttműködőnek...


Costner, Gary Oldman és Tommy Lee Jones (akiket huszonöt évvel ezelőtt már láthattunk együtt a JFK – A nyitott dosszié című politikai drámában) neve kellő vonzerőnek számít, a filmet nézve azonban hamar ráébredtem arra, hogy a Beépített tudatot minden bizonnyal egyikőjük sem tartotta többre egy szimpla hakninál. A teljesen átlagos alakításokat (ami Costner esetében helyenként görcsös megfelelni akarásba torkollik) és a rendezést érthetetlennek tartom, ugyanis maga a történet – még ha nem is számít eredetinek vagy éppen újítónak – kellő teret biztosított az alkotógárdának ahhoz, hogy egy könnyed, de pörgő akciófilmmel csábítsák moziba a nézőket.

"Miközben Ariel Vromen rendezővel beszélgettem, kikristályosodott bennünk, hogy itt egy elsősorban analóg szintetizátorokra épülő score-ra van szükség. Azt szerettük volna, hogy a zene két ellentétes dolgon alapuljon: a határozottságon és az érzelmeken. A kész művet leginkább a klasszikus elektronikus filmzenékhez tudnám hasonlítani" – nyilatkozta Tyler, aki a szintetizátorok, az elektronikus elemek és egy-két ütős mellett egyetlen csellót alkalmazott élő hangszerként, s azt is igen ritkán szólaltatta meg. A direktor azonban első körben nem rá, hanem az ezt megelőző projektjénél, a The Icemannél közreműködő Haim Mazarra számított, akit 2014 decemberében a stúdió le is szerződtetett, fél évvel később azonban már arról szóltak a hírek, hogy Tyler és Power léptek a helyébe. A páros hasonlóan egyenrangú félként volt jelen a munkálatoknál, mint a Hawaii Five-0 sorozatnál, Powert azonban összességében véve már tíz éve látjuk barátja oldalán kiegészítő komponistaként, illetve asszisztensként.


Az instrumentális kíséretek mellett Tyler nagy ritkán dalokat is szállít, s ezen törekvéseinek eredményességére a Vágott verzió "Enchanted Days"-ét, illetve "Hollow"-ját éppúgy felhozhatnánk példaként, mint a Tini Nindzsa Teknőcök "Shell Shocked"-ját és "Dat Doom"-ját, valamint a sokak által méltán kedvelt "Inama Nushif (Montage)"-ot a Frank Herbert: A Dűne gyermekeiből. E listát gazdagítja a Beépített tudat ihlette "Drift and Fall Again" is, amelyet Tyler az elektronikus zenei világban használt Madsonik művésznéven készített el a Lola Marsh banda közreműködésével. "A szám egy elektronikus indie rock dal, amely magában foglalja a sztori érzelmi csúcspontját" – mesélte a szerző, aki ezzel támasztotta alá a zárójelenetet, illetve az azt követő stáblistát. A dal egy kellően hangulatos klipet is kapott, a Lakeshore Records gondozásában megjelent filmzenealbumnak pedig egyfajta kerettel szolgál azzal, hogy nyitányként az eredeti változatot hallhatjuk, zárás gyanánt pedig a Kill the Noise-féle átirat csendül fel.

Nem rajongok feltétel nélkül a szintetizátoros zenékért, ugyanakkor nem is zárkózom el tőlük oly határozottan, mint évekkel ezelőtt, ám bármennyire is tágítom ebbéli ismereteimet, továbbra is a nosztalgiázás híve maradtam, azaz leginkább a nyolcvanas években született darabok nyújtotta közegben érzem jól magam. A Beépített tudat aláfestését azonban nem ezekhez, hanem a napjainkban aktív művészek elektronikus szerzeményeihez érzem közelebb (hasonlóval rukkolt elő nemrég Rob Simonsen is az Idegpálya kapcsán), s bármennyiszer is pörgött végig az album, csupán bizonyos részei fogtak meg, ráadásul azok sem minden esetben maradéktalanul. A "Pope", a "Division", a "Distant Memories", a "By the Sword", illetőleg a "Chained" remekül sikerültek, korrekt atmoszférát teremtenek, ráadásul a duó a "Waves of Intuition"-ben és a "Time and Adoration"-ben hibátlanul oldotta meg a digitális elemekkel történő érzelemközvetítést, a score egyértelmű csúcspontjának azonban minden kétséget kizáróan a már említett "Drift and Fall Again"-t tartom.


Amikor megismerkedtem a koronggal, úgy véltem, az elsőre kialakult álláspontom pozitív irányba mozdul majd, miután megnéztem a filmet (anno így kedveltem meg többek között John Debney A hívás inspirálta darabját), de nem így történt: a jelenetek egy részénél észre sem vettem a zenét, s ahol felfigyeltem rá, ott sem éreztem azt, hogy pluszt tenne a látottakhoz. Ugyan a score sugallja a Costner karaktere által képviselt agressziót – ebből a szempontból tehát el lett találva a mű –, ám az ábrázolásmód, az elektronikus elemek erőteljessége, a dubstep hatása, illetőleg a gyakran túltolt torzítások (ezek a "Criminal (Madsonik Remix)"-ben, a "Regress"-ben és a "Culmination"-ben egyaránt megfigyelhetőek) nem találkoznak az ízlésemmel. A magam részéről a Beépített tudat kíséretét inkább a Madsonik-világ filmzeneként történő prezentálásának tekintem, amiről persze valójában szó nincs, és különösebb szükség sem lenne rá, hiszen ez a két évvel ezelőtt, a Tini Nindzsa Teknőcök zenéjének készítésekor életre hívott Tyler-oldal számos tengerentúli fesztiválon megmutatkozott már, ráadásul a "Shell Shocked" klipje több mint hatvanmilliós megtekintéssel büszkélkedhet a Youtube-on.

A Beépített tudat score-ját úgy kezdtem el hallgatni, hogy egy, a Hawaii Five-0-éhoz hasonló akciózenére számítottam. Minthogy ekkor még semmilyen háttérinformációval nem rendelkeztem a Brian Tyler és Keith Power jegyezte anyagról, kellően meglepődtem az elektronikus megközelítésen, ráadásul néhány tételt követően fel is hagytam az album hallgatásával, s későbbi próbálkozásaimat követően sem maradt meg bennem több a "Drift and Fall Again"-nél, melynek ereje a zenei alapnak és Yael Shoshana Cohen énekhangjának egyaránt köszönhető. Örülök, hogy Tyler igyekszik tágítani a határait, mert mostanában nemegyszer volt tetten érhető nála a sablonosság (Bosszúállók: Ultron kora, Tini Nindzsa Teknőcök, The Expendables – A feláldozhatók 3., Halálos iramban 7.), ám eme lépése nem vált maradandóvá.