A Dragonball: Evolúció egyetlen szempontból, a komponista személye, Brian Tyler miatt került a látómezőmbe, kinek zenéje elsőre megfogott, a film azonban a premier óta eltelt évek során ennek tükrében sem vált csalogatóvá. Ez nemcsak annak eredménye, hogy a Toriyama Akira által megálmodott manga (mely egy 42 kötetből álló könyvsorozat keretén belül mutatja be hősünket fiatal korától öregségéig), valamint annak későbbi anime változata kimaradt az életemből, hanem annak is, hogy már az előzetesével meggyőzött arról, hogy a hazánkban is sikert arató Dragon Ball hollywoodi adaptációját jobb elkerülni. A később elolvasott kritikák pedig megerősítettek abban, hogy jó döntést hoztam, ugyanis a Son Goku (akit a filmben Justin Chatwin formál meg) életútjának egy rövid szakaszát bemutató alkotás sem a moziközönséget, sem pedig a rajongókat nem tudta meggyőzni, ami egy ilyen kultusz alapanyag esetében nem túl jó ómen.


A James Wong (akinek többek között a Végső állomást, valamint Az egyetlent is köszönhetjük) által rendezett alkotás még javában az előkészítő fázisban tartott akkor, amikor Tyler kopogtatni kezdett a stúdió ajtaján. A komponista maga is nagy rajongója Son Goku kalandjainak, így mikor meghallotta, hogy filmváltozat készül egyik kedvencéről, elhatározta, hogy addig kilincsel, amíg le nem szerződtetik – hasonló okból kifolyólag ugyanezen manőverhez folyamodott két évvel korábban az Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2. esetében is.

Miután bekerült a stábba, nekilátott a témavázlatoknak és egy új, a Dragon Ball kapcsán addig nem ismert zenei világ megteremtésének. Az animéhoz rengeteg muzsika fűződik, melyek bár az alkalmazott hangszerek, valamint a stílus okán mutatnak némi hasonlóságot egymással, bizonyos szinten mégis különböznek, így nem bizonyult túl nagy szentségtörésnek Tyler részéről az, hogy újabb színt vigyen ebbe az univerzumba. Ennek eredményeként nem alkalmazta támpontként az anime aláfestéseit, ugyanakkor próbált törekedni arra, hogy kompozíciója mind az átlag nézők, mind pedig a rajongók számára megfeleljen. Ennek ellenére később számos olyan kritikával illették score-ját, hogy egy ilyen mozihoz nem a hagyományos értelemben vett szimfonikus mű dukált volna, hanem egy olyan, szintetizátoros elemekben bővelkedő darab, amely számos kapcsolatot vonultatott volna fel a szériával.


A tisztán tradicionális hangszerelésen alapuló megközelítésre ugyanakkor három tétel is rácáfol: a "Chasing Dragonballs", a "Body Work", valamint a "Grame Vinyl", melyek a napjaink elvárásainak megfelelő technós elemekre épülnek. Ezeket leszámítva azonban a több mint nyolcvanfős Hollywood Studio Symphony tagjainak helytállását figyelhetjük meg, akik egy-két tétel erejéig (a főtémán kívül például a "Fulums"-ban és a "Vengeance"-ban) kórusos kiegészítést is kaptak. Az albumnyitó "The Legend" – "Dragonball Evolution" duót Tyler a Varése Sarabande korongjának megjelenése előtt egyfajta kedvcsinálóként is alkalmazta, így ezek a kiadás előtt három héttel egy scoring sessionös videóanyag révén már hallhatóak voltak. Ez a néhány perc nemcsak a három fő motívumot vonultatja fel, hanem a szerző azon álláspontját is alátámasztja, miszerint egy ilyen jellegű megközelítés színesebben képes visszaadni az ezer éve egyszer már legyőzött ellenség, Lord Piccolo (akit először Ron Perlman formált volna meg, ám végül visszadobta a Hellboy II.: Az aranyhadsereg miatt, így e feladat végül James Mastersre maradt) elleni újbóli küzdelmet, mint a rajongók által hiányolt változat. Véleményemhez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy minden bizonnyal én is a fanok oldalán állnék akkor, ha mélyebben benne lennék a Dragon Ball-világban, mert engem is zavarni szokott egy kedvenc esetében az, ha a stafétabotot átvevő nem mutat tiszteletet az előzmények iránt.

A score rendkívül témacentrikus, így a hátralévő játékidő során többször is felcsendülnek az első trackekben hallott lendületes akciódarabok, a rezesekre íródott gonosz-motívum, valamint a kalandtéma. Goku és társai számtalan nehézséggel küzdenek meg, hogy előkerítsék a sárkánygömböket (melyek segítségével Lord Piccolo ismét legyőzhetővé válik), ami hangulatos akció-megmozdulásokra sarkallta Tylert. Kedvenceim ezek közül a "Mai vs Chi Chi", az "Unwelcome Strangers", valamint a "The Final Battle", melyek stílusukban nem az elmúlt két-három évben a szerzőtől születettekhez hasonlíthatók, hanem inkább az Idővonal és a Frank Herbert: A Dűne gyermekeiből ismertekhez, vagyis nem tobzódnak a Media Ventures-ös megoldásokban. A komponista stílusának megfelelően ezen dinamikus részek esetében fontos szerep hárul a rezesekre, valamint az ütősökre, ugyanakkor utóbbi szekció tagjait nemcsak a nyomatékosításhoz használta, hanem a "Kaiou Samma" és a "Gohan's Special Gift" esetében arra is, hogy elnyújtott hegedűszólamok kíséretében a fuvolák és a lágyan csengő ütős hangok keleties textúrát kölcsönözzenek a kompozíciónak – igaz, mindez leheletfinoman van jelen, nem pedig úgy, mint például a Kasmír szívek szintén Tyler jegyezte aláfestése esetében.


Hogy miben rejlik nálam a Dragonball: Evolúció aláfestésének varázsa? Abban, hogy ekkor még a szerző nem volt annyira elzimmeresedve, és az ilyen stílusú darabjaival gyakorlatilag egy csapásra az ujjai köré tud csavarni. Ugyanakkor e kíséret lehetne akár a "rossz filmek, jó zenék" egyik példája is, sőt, mindezt fokozhatnánk még azzal is, hogy mintául szolgálhatna arra, hogy – a hollywoodi fejesek mostani elképzelései ellenére – mennyire nem ciki egy közönségfilmnek szánt alkotáshoz tradicionális muzsikát készíteni.