A Fűrész-széria előtt kevés olyan film került a mainstreambe, mely mindent bevetett, amit csak a legmagasabb korhatár éppen elbírt, néha akár még azon is túl merészkedve, hosszas fejvakarást okozva a korhatárbizottságok tagjainak. Mostanra viszont a tévésorozatok világának alkotói is felbátorodtak, így mindennel találkozhattunk már a képernyőn is, ami csak horrorrajongó szemnek-szájnak ingere. S bár többek között a Helyszínelők-szériában a kamera már nem állt meg a bonctermek bejáratánál, s ha egyszer úgyis bent volt, nem kerülte ki tapintatosan a rendszerint viharvert állapotban heverő tetemek megmutatását sem, de gyaníthatóan az itt tárgyalt az első olyan alkotás, mely szinte teljes egészében egy boncolásra összpontosít.


Egy este a rendőrség embere egy szokatlan körülmények között megtalált fiatal lány holttestét tolja be a kisvárosi halottkémhez (Brian Cox), aki szakmabeli fiával (Emile Hirsch) együtt rögtön nekilát a munkának. A boncolás azonban nem a szokott mederben kezd el haladni, megmagyarázhatatlan jelenségek történnek, a páros végül valami olyan erővel szembesül, amelynek legyőzéséhez kevésnek bizonyul a szike. A szinte a kezdettől a lezárásig egy nem kifejezetten szokványos helyszínen, azaz a hullaházban zajló történet meglehetősen ígéretesen indul minden horrorfan számára, már ha valaki számára nem csalódás, hogy André Øvredal (Trollvadász) nem az öncélú trancsírozás tabudöntögető irányát részesítette előnyben. Persze az iménti mondat második fele furcsának tűnhet, hiszen mégis egy lány felszabdalásáról van szó, de mivel a "tettesek" boncmesterek, ezért ebben a közegben ez mégis másképp hat, mint hogyha mondjuk egy sorozatgyilkos kínozná áldozatát. Itt az apa-fia páros egyszerűen csak szakszerűen teszi a dolgát, egy laikus számára legalábbis úgy, ahogy a valóságban is történhetne – mármint egy bizonyos pontig. Ez a pont pedig az, amikor belép a természetfeletti a képbe, onnantól viszont az alkotás feszültsége egy szintet lejjebb esik. Ami egy lány halála okának kiderítésére indított vizsgálat történeteként, egyfajta nyomozós puzzle-ként még ígéretes volt, horrorrá válva már kihagyott ziccerekkel lett tele, a lezárás pedig egyáltalán nem nevezhető ütősnek. A néhány vitathatatlanul hatásos jelenet ellenére A boncolás így könnyen hiányérzetet generálhat nézőjében.

A score-t az alacsony költségvetésű mozik világában felkapott, közös pályájuk okán teljesen összeforrt nevű duó, Danny Bensi és Saunder Jurriaans jegyzi, akiket olyan alkotások stáblistáján láthattunk eddig, mint például Denis Villeneuve szürreális pillanatokban gazdag őrülete, az Ellenség, vagy éppen az egy szekta befolyása alá került lányról szóló Martha Marcy May Marlene. A páros leginkább az atmoszférateremtésre szokott rágyúrni, s nem a nagy ívű, könnyed vagy fülbemászó dallamok világa az övék, ez pedig egy olyan műfajnál, mint a horror, tulajdonképpen jól is jön.


A néhány hangszerre írt kompozíciók egy részében a sejtelmes megközelítés dominál. Ide tartozik a komoly problémákat generáló holttest témájának nevezhető track ("Jane Doe"), vagy az a fojtott zongorahangot felhasználó, Christopher Young egyes thriller-főtémáihoz közel álló muzsika, amelyet akkor hallunk, amikor a kamera lassan barangol a halottasház folyosóján ("Tilden", de az "Aftermath" is ugyanez az irány). Az imént említett kompozíciók mellett a pattogó hangú hárfa közreműködésével felcsendülő, borongós "Stage 3" szintén hatásos, miként a kórushangos "Into the Smoke" is. A "Come Back for Me"-vel pedig egy síron túlról érkezőnek ható, de szép másfél perccel gazdagították művüket a zeneszerzők, ahogy társdarabjával, a "Let Me Help You"-val is.

A vegytiszta horror vonatkozásában a prímet az idegőrlő vonósok viszik: az "A Visitor" során ugorhatunk egy nagyot ijedtünkben, de mielőtt helyrerázódnánk, a "Grabbed" is ugyanúgy a pokolba visz el bennünket egy kis vészjósló ambient után, míg a "Face Cloth"-ban felgyorsított ingaként ható ütemes hang veszi át a terepet a tétova hegedűktől. Bernard Herrmann szellemisége is beköszön: a "Trapped" Psychót idéző fenyegető vonósai a jelenetek nélkül is sugallják, hogy sötét erők száguldanak felénk, s Alfred Hitchcock klasszikusába az idegőrlő "Tingiling"-et sem lenne körülményes elhelyezni.


A feszültségkeltés másfajta módjával is találkozhatunk. Mint amikor távolról szóló női kórus szövődik bele a zenébe, így téve gótikus hatásúvá ("Lights Out", "Credits 2"), de sokszor különféle, akár a megfoghatatlan gonosztól is eredeztethető suttogások és sóhajok is előbukkannak. Erre a "Hair Cut", illetve a "Credits 1" bár monoton, mégis elég izgalmas példák, ahol lépéseket imitáló, mély, kopogó hang is érezteti a fenyegetés közeledését, mely elől nincs menekvés.

A komponisták munkája A boncolás jelenetei alatt elfogadhatóan szerepel, akad érdekesebb ötlet vagy pillanat is benne, azonban kevés ponton tekinthető kifejezetten erősnek. Ebben persze döntő szerepe van annak, hogy igen rövid szerzeményekre volt szükség a filmhez, ebből kifolyólag sem ott, sem albumként hallgatva nem tekinthetjük kihagyhatatlannak a score-t. Azt viszont meg kell jegyezni, hogy Danny Bensi és Saunder Jurriaans művén hallani a koncepciót, nem is hatástalan, így score-juk jóval többet ér a kizárólag váratlan zenekari robajokkal és kakofonikus megoldásokkal dolgozó horrorzenéknél.