2013-ban az év egyik legnagyobb meglepetéseként könyveltem el George Kallis score-ját, elvégre a szerző a semmiből előtörve (az egyetlen ismertebb projektjét, a Hegylakó 5.: A forrást ugyanis nyugodtan nevezhetjük semminek) szállított magas minőséget. Mivel Magyarországra igen kevés orosz mozi jut el, zenéjüket tekintve sok összehasonlítási alapom igazából nincs, de az biztos, hogy a filmzene-történelem nem dúskál a közismert orosz score-okban, pláne nem a kiugró színvonalúakban. A ciprusi származású Kallis műve egy nagyszabású, hollywoodi megközelítésű zene, abból a fajtából, melynek befogadásához nincs szükség a jelenetekre is. A szerző nem a kesergős, balalajkás irányzat mellett tette le a voksát, hanem az érzékelhető elektronikától mentes, pozitív értelemben régimódi, ünnepélyes stílusra szavazott, de a merengősebb, zongoracentrikus kompozícióknak is jutott egy kis hely. Az esemény horderejének megfelelően, a nagyzenekar grandiózus szerzeményeket ad elő, melyek közt a kilövés feszültségét éreztető éppúgy akad, mint méltóságteljes és himnikus. A szimfonikusok mellett néhol felcsendül egy szoprán hangja, illetve oroszos hangzású vegyes kórusé is, azonban a komponista ezt annyira ízlésesen, nem tolakodóan valósította meg, hogy egy pillanatra sem érezzük azt: mindjárt felbukkan lelki szemeink előtt a Támadás a Vörös Október ellen tengeralattjárója. E soundtrack ismét bebizonyította azt, hogy érdemes odafigyelni a kevésbé ismert komponistákra is.