„Valójában nem sokat tudtam az anime műfajról, de ennek hatására rajongójává váltam” – vallja Mark Mancina a Blood+ kapcsán. Rám kizárólag a mondat első fele érvényes, és bár a zene hatására nekiültem a sorozatnak, e világhoz Saya történetén át sem kerültem közelebb, néhány rész után felhagytam a szériával. Az viszont biztos, hogy időszakának egyik kedvelt animesorozata volt, s történetvezetését – kezdeti lassúságának, nehezen beindulásának felrovása mellett – éppúgy sokan dicsérték, mint hangulatát vagy kivitelezését. A széria kulcsfigurája a félig ember, félig vámpír lány, Saya Otonashi a Blood: The Last Vampire 2000 mangában tűnt fel először, majd érkezett a Blood: Az utolsó vámpír című anime, s ezen debütálásai kellően sikeresek voltak ahhoz, hogy kalandjait mindkét vonalon folytassák. A képregények természetesen gyorsabb ütemben születtek, mint a mozgóképes vállalkozások, de utóbbiban sem szenvedhetünk hiányt, hisz a Blood: Az utolsó vámpírt követően jött az ötvenrészes Blood+, majd bemutatták a Vér: Az utolsó vámpírra keresztelt mozifilmet, a sort pedig a tizenkét felvonásra osztott Blood-C sorozat és az ahhoz kapcsolódó, egész estés Blood-C: The Last Dark zárta. Utóbbi kettőhöz tartoznak még az Asura Girl: Blood-C Another Story, továbbá a Blood-Club Dolls 1 és Blood-Club Dolls 2 filmek, de ezek – amennyire átpörgetésük közben tapasztaltam – színvonalukat tekintve eltávolodtak az animéktől.


Bár nem kedvelem a műfajt, kétségkívül elismerem, hogy az anime a filmgyártás különleges színfoltja: témaköreinek ábrázolásmódja éppoly jellegzetes, mint zenei világa, melyet döntően japán komponistáknak köszönhetünk. A túlnyomórészt helyi művészek alkalmazásának tradíciója ezúttal is folytatódott volna, hiszen a szigetország kultikus alkotóját, Kenji Kawait (Páncélba zárt szellem) éppúgy megkeresték, mint Yoko Kannót (Cowboy Bebop), ám elfoglaltságaik okán egyikük sem tudott élni a lehetőséggel. Ekkor vetődött fel a Saya kalandjainál kulcsszerepet betöltő Mamoru Oshii író-producerben Hans Zimmer, akinek régóta rajongója volt. A hollywoodi szerző szintén nemleges választ adott, ám ezzel párhuzamosan egy javaslattal állt elő: producerként és háttérkollaborátorként beszáll, viszont a munka oroszlánrészét Mark Mancina kapja. Így alakult ki az, hogy bár Saya első mozgóképes történetéhez, a Blood: Az utolsó vámpírhoz a műfaj rajongói körében ismert Yoshihiro Ike (A zodiákus lovagjai) szállította a muzsikát, a soron következő projekt Mancina asztalán landolt – ráadásul a moziváltozat esetében Clint Mansellt választották, s csak ezután fordultak az alkotók újfent szigetországbéli művésztárshoz, Naoki Satō (Godzilla Minus One) személyében.

„Amikor Hans Zimmer a Blood+-szal kapcsolatban felhívott, be kell valljam, kissé összezavarodtam. Ekkorra már túl voltam pár sikeres animációs filmen, így azt hittem, szinte mindent láttam már” – nyilatkozta a szerző, aki joggal érezhette magát jártasnak a témában, hiszen míg Az oroszlánkirálynál kiegészítő komponistaként volt jelen, addig a Tarzant és a Mackótestvért már egyedül vitte a hátán. „Zenei szerkesztőm, Chuck Choi megpróbálta elmagyarázni nekem az animeszériát, de nem értettem. Ezt követően Hans megmutatta az storyboardot és mesélni kezdett a munka jellegéről. Innentől izgatottá váltam, örültem, hogy engem keresett meg ezzel” – tette hozzá. Azonban az instrumentális kíséret mellett a daloknak is fontos szerepe lett: az első néhány epizód esetében Hitomi Takahashi „Aozora No Namidá”-ját főcímzeneként, Kataritsugu Koto „Hajime Chitosé”-ját pedig zárótételként alkalmazták, a történet előrehaladtával azonban újabbakkal váltották fel őket (a Blood+ Complete Bestre keresztelt, rendkívül igényes csomagolással bíró gyűjteménynek köszönhetően e zenék önállóan is elérhetőek). E csokorból a magam részéről a „Hajime Chitose”-t és Angela Aki „This Love”-ját tartom a legjobbnak.


Az említett soundtracken két tétel („BLOOD+ Grand Theme”, „Diva”) található Mancinától, de szerencsére nem kellett ennyivel beérnünk, a Production I.G. mellett jelen lévő, a Sony csoport részét képező Aniplex ugyanis magára vállalta a score kiadását. Az írásom alapjául szolgáló, akciódús és érzelemgazdag tételeket egyaránt magában foglaló korong 2006 szeptemberében látott napvilágot, amelyet öt hónap múltán az Original Soundtrack 2 alcímű, a sztori sötétebb oldala inspirálta muzsikákat jobban előtérbe helyező kiadvánnyal fejelték meg. S hogy miért nincs gyakorlati jelentősége annak, hogy ezeket a széria mélyebb ismerete nélkül hallgatjuk vagy sem? Mert – ahogyan azt az első néhány epizódban tapasztaltam – a valamivel több mint húszperces etapok rövid muzsikákat tartalmaznak, melyek az igényes füzetekkel társított lemezekre egyvelegekként kerültek, s az Aniplex munkatársai ezek összeállításakor a kronológia helyett az élvezhetőséget tartották szem előtt. A „Saya’s Cournage” egyik szelete például éppúgy a negyedik részben csendül fel, ahogyan az Original Soundtrack 2 „BLOOD+ Attack”-jének és „Infiltration”-jének bizonyos mozzanatai, utóbbi ráadásul az első korong „Chasing the Enemy”-jének indításával olvad össze.


A történethez hasonlóan a score is Saya köré épül: legyen szó akcióról, könnyed percekről vagy épp drámáról, a főhős témája gyakori szereplővé válik az adott atmoszférához illő tempóval, hangszereléssel. Mancina „Saya's Victory”-ja nemcsak lendületesen indítja a kiadványt (s egyúttal olyan korábbi munkáit idézi meg, mint a Féktelenül vagy a Twister aláfestése), hanem egyúttal a gimnazista vámpírvadász inspirálta motívumot is megvillantja. Ahogyan arra már kitértem, érte kritika a szériát azért, mert lassan indul be, sokat időz a karaktereken, illetőleg hogy kezdetben óvatosan csöpögteti a drámát és az akciót, ám mindez jól jött ahhoz, hogy ne csak a „Saya's Victory”-hoz hasonló, dinamikus és feszült tételek születhessenek, hanem olyanok is, melyek a denevérszerű vámpírokkal küzdő félvér Saya emberi oldalát tükrözik. Erre a „Saya's Daily Life” éppúgy remek példa, mint a „Saya's Destiny”, a „Saya's Courage” és a zongoraszólóra kihegyezett „Saya's Love”.

A csak külsőre iskolásnak tűnő, valójában azonban több száz éves, harcedzett hősnőnek segítői éppúgy vannak, mint barátai, ellenségei, akik közül talán az antagonista Diva tekinthető a legfontosabbnak. Az ő motívuma a szériában és az albumon egyaránt Elin Carlson tolmácsolásával felcsendülő „Divá”-ban kerül kibontásra, mely áriát Mancina a valaha írt legkedvesebb szerzeményeinek egyikeként tartja számon – ezzel éppúgy tőle nem várt stílusú, önmagában is tökéletesen helytálló tételt alkotott, mint A szeretet szimfóniája ihlette „August’s Rhapsody”-val. Ennek instrumentális változata a „Vampire Battle” végén és a „BLOOD+ The Final Battle”-ben is felbukkan, és persze az Original Soundtrack 2-ról sem hiányzik.


Ahogy az eddig említett tételek, úgy a „Saya's Victory”-hoz hasonlóan dinamikus számok sem hordozzák magukon az animék zenei jellegzetességeit. A score egyértelműen a hollywoodi szabályokat követi, nem a japán pályatársakra jellemző vonásokat (hovatovább azon utalásokat is mellőzi, hogy a szereplők a kontinensek milyen sok szegletét járják be), ám ezzel semmi baja sem volt a producereknek, tisztában voltak azzal, hogy ha Mancinával és Zimmerrel szerződnek, akkor – szakítván az addigi tradícióval – ez fog bekövetkezni. Az aláfestés minden pillanatában magán hordozza szerzőjének, illetve annak mentorának stílusát, mégis jó hallgatni, nosztalgikus visszatekintés Zimmer cége, a Media Ventures (ma Remote Control Productions) tagjai által a kilencvenes évek második felében kijelölt, az amerikai filmgyártás zenéire reformként ható csapásirányra.

A mozgalmasabb elgondolások közül a „Saya-Nara” nagy kedvencemmé vált: amellett is imádom Saya témájának heroikusságát, hogy középső traktusa olyan, mintha a Twister score-jának eddig fel nem használt darabja lenne (egy másik szembetűnő átemelés a Gladiátor harcra buzdító dallama a „BLOOD+ Grand Theme”-ben). Az itt hallható csellójáték többször is visszatér, ami Mancina részéről utalás a Saya életében fontos szerepet betöltő Hagira, aki időnként csellóval a hátán tűnik fel, vagy épp adja elő rajta Bach C-moll csellószvitjét. Hasonlóan érdekes a „Chasing the Enemy”, a „Being Chased”, a „Vampire Battle”, a „BLOOD+ The Final Battle” és a vámpír-motívumot előtérbe hozó „The Vampires' Threat” – az ellenfeleket szimbolizáló megoldásokat inkább a második album tárja elénk.


Mark Mancina és – a háttérből ki tudja, mennyit segédkező – Hans Zimmer első animekalandja csak az alkotás jellege miatt érdekes, zenei tekintetben tökéletesen idomul addigi munkásságukba, tehát tömören, lényegre törően fogalmazva akár bűnös élvezetként is definiálhatnám a Blood+ kíséretét. Amennyire nagy elánnal indult Mancina pályafutása, úgy feneklett meg az ezredforduló után, amit sajnálok, mert a 2000-től született munkái közül már csak a Kiképzés, A szeretet szimfóniája, valamint a Blood+ inspirálta művei azok, melyeket megunhatatlannak tartok.