A James Patterson tollából származó Alex Cross-történetek népszerűsége hamar begyűrűzött a filmiparba, így nem tartott sokáig annak megvalósítása, hogy a detektív a mozivászonról is visszaköszönjön. Persze az időrendiségre fittyet hánytak Hollywoodban, az adaptálást ugyanis a második kötettel kezdték, A gyűjtő sikerén felbuzdulva pedig következhetett az első, A pók hálójában – hasonló kronológiamegbontáshoz folyamodtak Dan Brown karaktere, Robert Langdon kalandjai esetében is. Cross nyomozót mindkét alkalommal Morgan Freeman személyesíthette meg, ezt követően azonban a regénysorozat tizenkettedik etapján alapuló, 2012-ben bemutatott Alex Crossig parkolópályára tették a figurát, visszatérésekor pedig már Tyler Perry (Holtodiglan) bújt a bőrébe.


A gyűjtőt Gary Fleder rendezte, A pók hálójában direktori székében viszont Lee Tamahori ült, s amíg Freeman oldalán a Kyle Craig FBI-ügynököt, illetve Vickie Crosst alakító Jay O. Sanders és Anna Maria Horsford számítottak visszatérőnek, addig az újonnan színre lépők szerepét Monica Potterre (Patch Adams), Anton Yelcinre (Star Trek), Penelope Ann Millerre (Carlito útja), Michael Wincottra (Robin Hood, a tolvajok fejedelme), Billy Burke-re (Alkonyat) és Mika Booremre (A hazafi) osztották. Bár látszólag minden megvolt ahhoz, hogy remek krimi készüljön, a közönség és a kritikusok szemében nem lett több egy átlagos, könnyen feledhető filmnél. E tényt az elmarasztaló cikkek és posztok éppúgy alátámasztják, mint a bevételi adatok: a tengerentúlon épphogy visszatermelte a gyártási költségeket, nemzetközi szinten pedig ennél is gyatrábban teljesített, érthető tehát, hogy miért mellőzték a Cross-sztorikat egy évtizeden át.

Tamahori azon direktorok közé tartozik, akik nem szeretnek lehorgonyozni egy-egy komponista mellett, inkább az adott projekt igényeinek függvényében igyekszik alkotótársat választani magának. Ennek eredményeként Dave Grusin (Mulholland – Gyilkos negyed) éppúgy szállított már neki kíséretet, mint David Arnold (Halj meg máskor!), Marco Beltrami (xXx2: A következő fokozat), Mark Isham (Next – A holnap a múlté) vagy épp Jerry Goldsmith. Utóbbi mai napig az egyetlen, akinek a rendező kétszer szavazott bizalmat: első ízben A vadon foglyai hozta őket össze, négy évre rá pedig A pók hálójában szolgáltatta az újabb apropót (igaz, jelen esetben eredetileg Basil Poledouris volt Tamahori kiszemeltje), ezzel a lépéssel pedig nemcsak a rendező, hanem a zeneszerző is új lett: Mark Isham nem folytathatta tovább azt, amit A gyűjtőnél elkezdett.


Patterson történetét a mindhárom Cross-mozinál közreműködő Marc Moss öntötte forgatókönyv formájába, s mivel a sztori nem halad öles léptekkel, nincsenek benne látványos trükkök, szemkápráztató üldözések, hanem többnyire a hatvanas-hetvenes évek krimijeire jellemző atmoszférát, tempót idézi, a színészi játékra éppoly fontos szerep hárult, mint a képi világra, a vágásra és a zenére. Utóbbit Goldsmith a kilencvenes években rá jellemző tárházának felvonultatásával oldotta meg, s bár nemcsak a cselekményt erősíti, hanem a szerző aprólékosságát, egyediségét is jól tükrözi, összességében véve sok újdonsággal nem szolgál azoknak, akik ismerik a komponista ezen időszakának fontosabb állomásait. Éppen ezért A pók hálójában aláfestését a filmzenebarátok és a kritikusok többsége szimpla ujjgyakorlatnak tartja, egy olyan darabnak, amely nem Goldsmith értékeiről, hanem a rutin táplálta gyors helyzetmegoldó képességéről ad tanúbizonyságot. Bár ebben látok igazságot, mégis kedvenceim egyike lett a score.

A dinamikus megoldások a mű alig egyharmadát teszik ki, a premierrel párhuzamosan megjelent filmzenealbum félórás játékideje azonban ezek mindegyikét felvonultatja („Testing”, „Megan's Abduction”, „Megan Overboard”, „Cop Killer”, „The Ransom”, „Profiling”), így az egy feszültséggel teli akciófilmzenét tükröz, holott inkább beszélhetünk krimimuzsikáról, semmint vérbeli akciózenéről. Én kedvelem az eredeti albumot, ugyanakkor összeállítása és hossza miatt folyamatosan hiányérzetem volt, és bíztam benne, hogy idővel a teljes anyag napvilágot lát majd. Húsz évvel a bemutató után, 2021 márciusában a Varése Sarabande állt elő vele a The Deluxe Edition keretén belül, melyre gondolkodás nélkül csaptam le, és nagyon örülök annak, hogy – akárcsak a szerzőtől az Életre-halálra vagy a Chipkatonák esetében – végre a teljes anyagot a polcomon tudhatom.


A film egy gyermekrablással indít, melynek felgöngyölítéséhez a korábbi, sikertelen megbízatás hatására visszavonuló Cross nyomozóra is szükség van, a tettes ugyanis direkt módon vonja be őt a játékába. A zene alapjaira a film első húsz percében fény derül: Cross egyik altémája („Alone”) éppúgy terítékre kerül, mint az akciómegoldások („Testing”, „Megan's Abduction”), majd felszínre kerülnek a krimikre jellemző, visszafogott zenekari jelenlétet igénylő megoldások. A „The Message”-től kezdve Goldsmith lecsendesíti a zenészeket, és aprólékos, folyamatos feszültségben tartó trackeket adat elő velük, melyek Cross gondolkodásmódját éppúgy tükrözik, mint a nyomozás során felbukkanó kérdéseket, a rablást véghezvivő Sonejit (Wincott), a Cross mellé szegődő Flannigan ügynököt (Potter), illetve az egymásra épülő kapcsolatokat. A kíséret pilléreit a rezes- és ütőszólamok, a zongoratémák, valamint a finoman alkalmazott elektronikus megoldások jelentik, utóbbiak pedig húsz év elteltével sem koptak meg, köszönhetően annak, hogy Goldsmith a hangminták és a zenészek játékának elegyítésekor sosem a szintetizátorokból kívánt erőteljes zenekari hangzást kicsikarni, hanem inkább egyfajta alapot teremtett velük, amit gazdag zenekari előadással vértezett fel.

A „Megan's Abduction”-től kezdve a „Megan Overboard”-ig bezárólag nem mutatkozik meg a The Hollywood Studio Symphony ereje, ám ez nem jelenti azt, hogy nem hallunk remekbe szabott tételeket (jó példa erre a „The Message”, az „A Closed Book”, a „The Missing Picture” és a „The Photos”). Nekem az ezeknél, valamint a későbbi „Cyber Meeting”-ben, a „Where's Megan?”-ben, a „The Rat”-ben, illetve a „Not Alone”-ban megfigyelhető dallamok, atmoszférák nagyon hiányoztak az első kiadásról, ráadásul nagyszerűen ellenpontozzák az olyan hamisítatlan Goldsmith-akciódarabokat, mint a „Megan's Abduction”, a „Megan Overboard” és a „The Ransom Pt 1” – „The Ransom Pt 2” páros, melyek a 2001-es korongon még összevontan, „The Ransom”-ként szerepeltek. Az i-re pedig a hibátlan egyvelegnek tekinthető „Not My Partner / The Ransom (End Credits)” teszi fel a pontot, amely után egy csipetnyi scoring session-részletet („That's It!”) csempésztek be a kiadványt összeállító csapat tagjai.


Ahogyan arra már kitértem, A pók hálójában aláfestését nem szokás dicsérni, s ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy szerkesztőink körében is megoszlanak róla a vélemények, ugyanakkor mivel a bővített kiadás más összképet mutat, eltérő benyomást kelt annál, mint amit korábban a Varése Sarabande révén megismerhettünk, érdemes újrapróbálkozni vele. Hogy jelen esetben Jerry Goldsmith a rutinjára hagyatkozott? Igen, minden bizonnyal így történt, hiszen egyértelműen kihallani score-jából mindazt, amit ő a kilencvenes években képviselt, ám ettől még remek muzsika, és napjainkban egyre jobban hiányoznak nekem az ilyen darabok.