– Ma 32 dollárt kerestem.
– Nagy dolog, nekem 32 gyerek nyitott szemmel aludt az órámon!

2024-ben lesz húsz éve, hogy útnak indítottuk a Filmzene.netet, és bár a két évtized alatt nagyon sokszor állt elő nálam ihlet- vagy motivációhiány, azt tudom, hogy – hacsak rajtam kívül álló okok nem akadályoznak meg benne – a következő húsz évben sem fogom feladni az efféle elemzések készítését. Ennek egyik oka, hogy így olyan művekre tudom ráirányítani a figyelmet (legyen szó akár filmekről, akár a zenéjükről), melyek méltatlanul kevesek által ismertek vagy egyenesen elfeledettek. Erre jó példa az 1995-ös Csendszimfónia, mely esetében az alkotást és aláfestését is csak méltatni tudom, és a klasszikus zenék rajongói bizonyára éppúgy megtalálják benne a számításukat, mint a filmmuzsikák kedvelői. A méltatást kezdem a magyar címmel, mely telitalálat, az eredeti Mr. Holland’s Opusnál sokkal kifejezőbb. Érdekesség, hogy miközben annak idején a moziban ezzel a magyar címmel láttam feliratosan, a szinkronban már Amerikai szimfónia hangzik el, ám ekként soha senki nem hivatkozott rá a későbbiekben, a magyar DVD-kiadáson is a jobban csengő elnevezés szerepel.


A rendező a napjainkban már csak tévéfilmeket és sorozatepizódokat forgató Stephen Herek, akinek filmográfiája meglehetősen színes képet mutat. Pályáját a Rémecskék című alacsony költségvetésű horrorvígjátékkal kezdte, majd olyan komédiákkal folytatta, mint a Bill és Ted zseniális kalandja, a Kerge kacsák, a Kipurcant a bébicsősz, anyának egy szót se! vagy épp a 101 kiskutya élő szereplős változata, illetve Alexandre Dumas A három testőr című regényének legnépszerűbb feldolgozása Charlie Sheennel, Kiefer Sutherlanddel és Chris O’Donnell-lel. Herek mozifilmes munkásságában egyetlenegy komoly tónusú művet találunk kakukktojásként, a Csendszimfóniát, melynek főszereplője az Oscar-díjas Richard Dreyfuss, aki egy zenetanár bőrébe bújva olyannyira meggyőzte az Amerikai Filmakadémiát, hogy Oscar-díjra jelölték.

Dreyfuss Glen Hollandet játssza, aki csak átmenetileg, anyagi okok miatt vállalja el egy középiskola zenetanári posztját, élete álma valójában az, hogy ír egy nagyszabású szimfóniát, s az ezzel járó majdani anyagi és erkölcsi elismerést követően zeneszerzőként dolgozik tovább. Az iskolában azzal szembesül, hogy tanítványai közönyösek a klasszikus zene iránt, így meg kell találnia azt a módszert, melynek segítségével felkeltheti érdeklődésüket. A csak ideiglenesnek tervezett munkahelyen végül több évtizeden át marad, szenvedélyévé válik az oktatás, miközben igyekszik befejezni szimfóniáját, egyensúlyt tartani munkája és családja között. Emellett azzal kell szembesülnie, hogy fia halláskárosodással született, így sosem fogja hallani apja életének fő művét…


Már a mellékszereplők is nagyszerűek, köztük Glenne Headly (a megértő feleség), Olympia Dukakis (a szigorú, de jóindulatú iskolaigazgató), William H. Macy (a vaskalapos igazgatóhelyettes), Jay Thomas (a laza tornatanár), ám Dreyfuss az, aki élete alakítását nyújtja. A történet mintegy három évtizedet ölel fel, ezúttal viszont a főszereplőt visszafiatalították harminc évet, ami sokkal sikeresebb megoldásnak bizonyult, mint amikor fiatal színészeket öregítenek meg, sok esetben látványosan félresikerült maszkkal. A Csendszimfónia egy rendkívül érzékeny emberi dráma, melynek hátterében, kordokumentumként felbukkannak az amerikai történelem olyan meghatározó eseményei is, mint a vietnámi háború vagy épp John Lennon halála. Ezúttal a megközelítés nem a szokásos, azaz nem nehezen kezelhető gyerekekkel kell a tanárnak megküzdenie, hanem az élet által elé sodort nehézségekkel, s azzal, miként váljon jobb apává, hogyan mutassa ki fia iránti szeretetét, és miképp segítse tanítványait útjukon. Az alkotás érinti az iskolai oktatás igazságtalanságok sorával sújtott helyzetét is, amikor a döntéshozók anyagi okokból, közönyből, számításból vagy épp behódolás miatt képesek tönkretenni a tanulók lehetőségeit, meggátolva azt, hogy fejlődjenek, kiteljesedjenek, vagy azt, hogy egyáltalán pozitív jövőkép lebeghessen előttük.


A zeneszerző Michael Kamen lett, aki még A három testőrnél és a 101 kiskutyánál dolgozott Herekkel. A Csendszimfónia egyik központi szála a Holland által évtizedeken át komponált szerzemény, mely nyolcperces, a filmben viszont mindössze háromperces verzióban hallható. Ha megfelelő interjúra akadok, akkor kifejezetten szeretem „átadni a szót” a komponistáknak, és most is így teszek, Kamen ugyanis így beszélt a szimfónia kétféle változatának okáról, illetve arról, milyen nehézséggel kellett megküzdenie: „A film egy igazi szerelemmunka volt számomra, de meglehetősen ijesztőnek találtam egy szimfónia megírásának gondolatát. A forgatókönyv alapján ismertem meg a karaktereket (a zenét a forgatás megkezdése előtt írtam meg), ami ritkán fordult elő velem korábban, de a főszereplő ismerős volt számomra, mert annak idején volt egy ilyen tanárom, ezért az ő személyiségét meg tudtam jeleníteni a zenémben. A felvett szimfóniának csak az utolsó tétele hangzik el a filmben, de korábban megjelenik néha a jelenetek során, végül pedig a néző – a szándékunknak megfelelően – csúcspontként éli meg a felismerést.”

„Az volt az ötletünk, hogy a szimfónia témáit szétterítjük a jelenetekben. Mr. Holland állandóan a mű elkészítéséről beszél, és az élete ennek témáiként jelenik meg, aztán pedig a film végén, amikor ténylegesen elhangzik a szimfónia, létrejön az igazi katarzis. Az eredeti elképzelés szerint a teljes kompozíció elhangzott volna a lezárásban, de nem tudták leforgatni. Túl sok forgatási napot jelentett volna, ezért a rendező úgy döntött, kihagyja az első tételt, de a film korábbi jeleneteiben felhasználja, miközben olykor az utolsó tételből is ad ízelítőt. Amikor a főcímben felcsendül, miközben Mr. Holland gondolkodik a művén, nem hallunk benne sem dobot, sem gitárt, sem basszusgitárt. Aztán látjuk, hogy az élete során mennyire fontos lesz számára a rock 'n' roll a huszadik század végén, és ez gyanúsan úgy hangzik, mintha rólam lenne szó. Így hát az utolsó rész rock 'n' roll változatát játszottuk el a lezárásban.”


A film számos érzékeny és felemelő pillanatot tartalmaz, az utolsó fél óráját pedig nehéz könnyek nélkül nézni (most, otthon újranézve, bátrabban is hatódtam meg, mint 1995-ben a nézőtéren), mindehhez pedig Kamen mindvégig dallamos nagyzenekari aláfestése is jelentős mértékben hozzájárul. A történet szerint évtizedeken át készülő szimfóniát már csak azért is kellett előre megírnia, mert az utolsó jelenet kifejezetten erre épül. Szinte az összes tételben hallunk hosszabb-rövidebb pillanatokat belőle, a teljes score-ban viszont három fontos téma van jelen. A főcím alatt, a „Mr. Holland Begins”-ben halljuk először a tanár motívumát, amelynek lágy zongorás kezdése a későbbi szimfónia csúcspontjába torkollik. A házaspár témáját a visszafogott, bensőséges „Iris and Glen”-nel mutatja meg a komponista, míg fiuk témáját a komolyzenei ihletésű pillanatokat is felvonultató „Rush to Hospital (While Parents Listen to Beethoven)”-ben ismerhetjük meg. A „Vietnam (We Know Too Many of These Kids)” egyfajta tisztelgésnek is felfogható a háborúban elhunytak előtt, a „Rowena” egy be nem teljesedett, inkább csak egyoldalú szerelem megzenésítése, míg a „Thank You Mr. Holland” a szeretett egykori tanáruk ünneplésére összegyűltek számára íródott.

Az utolsó instrumentális track a végül összeállt nagy mű, az „An American Symphony”, a teljes, nyolcperces formájában. Eddigre tehát az összetett kompozíció több fontos részletét is hallottuk már a lemezen, csak épp külön-külön motívumként tálalva, azaz a nagy mű gyakorlatilag a néző füle hallatára áll össze a korábbi töredékekből egy hatalmas kerek egésszé, a tökéletes lezárással látva el a Csendszimfóniát. A lemez azonban nem ezzel, hanem a  szomorkás stáblistadallal zárul: a „Cole’s Song”-ot Kamen írta, szövegét viszont részben az azt éneklő Julian Lennon. A felvétel nagyzenekari, fuvolaközpontú instrumentális eredetijét „Cole’s Tune” címmel találjuk meg a CD-n, amelyre még Bach és Beethoven egy-egy műve is felkerült.


Több betétdal felcsendül a produkcióban, ezek egy másik albumra fértek fel. Az elsőként hallható „One, Two, Three” Len Barrytől elhelyez bennünket a cselekmény kezdetén, a hatvanas évek közepén. A Spencer Davis Group „Keep on Running”-ja tökéletesen festi alá, ahogy a másodállásban autóvezetést oktató Holland küzd a szerencsétlenkedő sofőrjelöltekkel. Stevie Wonder „Uptight (Everything’s Alright)”-ja segítségével igyekszik ritmusérzéket belenevelni az egyik zenélésbe kezdő focistába – akit nem más, mint az ifjú Terrence Howard alakít az Ütközésekből és az első Vasember-moziból. John Lennon örökzöldje, az „Imagine” milliomodjára hallva is pontosan ugyanolyan hatásos, mint például Louis Armstrong hasonlóképp agyonjátszott „What a Wonderful World”-je a 12 majomban. Az „Imagine” mellett Jackson Browne „The Pretender”-je is az évek múlását szemlélteti, mindkettő archív híradórészletek alatt hallható – ezek a régi bevágások akár kizökkentők is lehetnének, de a Csendszimfóniában még ez a megoldás is működik. Shawn Stockman kellemes, a stáblista alatt szóló r’n’b balladája („Visions of a Sunset”), a The Toys „A Lover’s Concerto”-ja (mely egy sokáig Bachnak tulajdonított menüetten alapul, ám az valójában Christian Petzold munkája), Ray Charles lüktető „I Got a Woman”-ja, Julia Fordham melankolikus jazzdarabja („Someone to Watch Over Me”) szerepel még a kiadványon. John Lennon „Beautiful Boy (Darling Boy)”-ját ugyan hiába keresnék a jelenetekben, a lemezre kerülése mégis érthető: a filmben Dreyfuss énekli el fiának. Ahogy az instrumentális anyag albumán, úgy a betétdalos CD-n is megtalálható Kamen és Julian Lennon „Cole’s Song”-ja, ahogy az „An American Symphony (Mr. Holland’ Opus)” is, utóbbi azonban csak a filmbeli háromperces változatban, persze rövidítve is tökéletes.

Vélhetően szerzői jogi okok miatt akadnak hiányzók is a betétdalos lemezről. A The Kingsmen „Louie Louie”-ján mutatja be Holland az egyik önmagában bizonytalan tanítványának, Gertrude-nak (Alicia Witt – Rémségek könyve), hogy még átlagos zenészek is képesek maradandót létrehozni, ha az szívből szól. A felvételt aztán halljuk egy jól sikerült rezesbandás, instrumentális feldolgozásban is, amikor a tanár jókedvűen vezeti tanítványait a város főutcáján egy ünnepi felvonuláson. Egy másik hiányzó dal is a klarinéton játszó Gertrude-hoz kötődik, aki Acker Bilk „Stranger on the Shore”-ját igyekszik előadni. A huszadik század egyik legelismertebb klarinétosának darabja rendkívül szép abban a szimfonikus zenekarral kísért változatban, mely a filmbe is bekerült, és a Clarinet Moods című album részeként megtalálható a Spotify-on. A válogatásalbumon nem kaptak helyet továbbá Ira és George Gershwin jazzsztenderdjei sem: az iskolai tehetségkutatóhoz és az abból megszülető előadáshoz kapcsolódó szerzemények közül az „I Got Rhythm” elfért volna még a soundtracken.


A Csendszimfónia csodálatos film. Arról mesél, hogy még ha esetleg sok kudarccal és elszalasztott lehetőségekkel telinek is látjuk életünket, az alkonyhoz érve, számot vetve akár még az is kiderülhet, hogy – legyünk akár tanárok vagy sem – sokkal több ember számára jelentettünk valamit, mint azt gondolnánk. Az ekkoriban már az akciózenéktől besokalló, így más jellegű kihívásokat kereső Kamen zenéje is csodálatos, hiszen feledhetetlen dallamokat alkotott, egyik legszemélyesebb műve lett, ráadásul rövid élete egyik legfontosabb mozzanata is ide kapcsolódik. A művészt felháborította az az alattomosság, amit akkoriban a zeneoktatás finanszírozásánál tapasztalt az iskolákban. Mint egy akkori interjúban elmondta, a kilencvenes évek New Yorkjában nem kirúgták a zenetanárokat, hanem hagyták, hogy a zene egyszerűen kikopjon az iskolákból. A nyugdíjba vonuló zenetanárok helyére nem vettek fel újakat, inkább az óraszámot csökkentették, a drága, elhasználódott hangszerek helyett pedig a diákok nem kaptak újakat, sajátra viszont nem volt pénzük. A 2003-ban, mindössze 55 évesen elhunyt komponista nemcsak örök érvényű művet alkotott, de a forgatást követően a direktorral együtt életre hívta a Csendszimfónia eredeti címéről elnevezett, Mr. Holland’s Opus nevű, máig működő nonprofit alapítványt, mely fennállása óta rengeteg hátrányos helyzetű gyereknek segített abban, hogy ingyenhangszerhez jusson. Michael Kamen – kivételes emberi nagyságot tanúsítva –  élete végéig segítette a szervezetet, amely a honlapján így emlékezik meg róla: „Michael nem élt elég sokáig ahhoz, hogy lássa, amint álma beteljesedik, de öröksége minden egyes pillanatban tovább gazdagodik, amikor munkánk eredményeként egy gyermeknek lehetősége nyílik a zenélésre.”