A Föld alig egypixelnyi méretű a Voyager–1 űrszonda által 1990‑ben a Naprendszer széléről készített fotón. A „Halványkék pötty” című fénykép nyújtotta látvány hatására Carl Sagan csillagász (az 1980‑as ismeretterjesztő sorozat, a Kozmosz alkotója és a Kapcsolat című sci‑fi írója) így fogalmazott a planétánkról: „Ez az otthonunk. Ezek mi vagyunk. Mindenki rajta van, akit szeretünk, mindenki, akit ismerünk, mindenki, akiről valaha hallottunk, minden emberi lény, aki valaha létezett. Minden örömünk és szenvedésünk, ezernyi magabiztos vallás, ideológia és gazdasági doktrína, minden vadász és gyűjtögető, minden hős és gyáva, minden civilizációt alkotó és leromboló személy, minden király és alattvaló, minden szerelmes fiatal, minden anya és apa, reményteljes gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcstanár, minden korrupt politikus, minden ’szupersztár’, minden ’fővezér’, fajunk történelmének minden szentje és bűnöse itt élt – ezen a porszemcsén a napsugárban.” A Ne nézz fel! előzetesei alapján egyáltalán nem sejtettem, hogy a karrierjét humoristaként kezdő író‑rendező, Adam McKay (Tesó‑tusa, Pancser Police) többek között ilyen komoly, az emberiséggel kapcsolatos gondolatok megfilmesítését célozta meg, ráadásul az iménti idézet majdnem minden karaktere helyet, sőt, főszerepet kapott a kozmoszkutató professzor halálának huszonötödik évfordulóján debütáló Netflix-produkcióban.


A Leonardo DiCaprio, Jennifer Lawrence, Meryl Streep, Cate Blanchett, Mark Rylance és Timothée Chalamet nevével fémjelzett sztárparádét egy a direktortól megszokottan furcsa – egyúttal katasztrófafilmbe ültetett – vígjátékként reklámozták. A nézők minden bizonnyal nem azt kapták, amire számítottak, valamint azok, akik kíváncsiak lehetnének rá, talán nem is találkoznak vele. Nagyrészt ez vezetett oda, hogy a kritikusok és a közönség szemében egyaránt igencsak megosztó alkotás lett ez a karácsonyi meglepetésként fényes papírba csomagolt fekete tükör. Jelen esetben van némi pozitívuma is a megtévesztő promotálásnak, ugyanis már a műfaj pontosabb meghatározása is felér egy spoilerrel. A kritika további részéhez azonban elkerülhetetlen megemlíteni a film hangulatát meghatározó besorolást, tehát csak azoknak ajánlott tovább olvasni, akiket nem zavar ennek ismerete!

McKaytől nem idegen a szatirikus hangnem, és ezt a Ne nézz fel! abszurd jelenetei közel két és fél órán keresztül tanúsítják. Egy különösen átfogó társadalomkritikával állunk szemben, így mindenki a maga szája íze szerint értelmezheti a metaforákat. De vajon mivel állnak szemben a történet karakterei? Sajnos azt kell mondani, hogy miközben az űr végtelenjében egy bolygópusztító üstökös tart az otthonunk felé, tulajdonképpen egymással és önmagukkal. A cselekmény szintjén nézve Dr. Randall Mindy asztrofizikus (Leonardo DiCaprio) és tanítványa, Kate Dibiasky (Jennifer Lawrence), miután felfedezik a Föld pályáját keresztező gyilkos égitestet, az idővel versenyt futva igyekeznek rábírni az emberiséget, hogy tegyen valamit a veszély elhárítása érdekében. Első körben a NASA egyik tudósa, a Mindyék számításait ellenőrző és igazoló Dr. Teddy Oglethorpe (Rob Morgan) csatlakozik hozzájuk. Ám a kör ezzel be is zárul, ugyanis a tudósok egyrészt tényekkel a kezükben sem kapnak segítséget az elnöktől (Meryl Streep), akinél a hatalmi játszmák megnyerése nagyobb prioritást élvez, másrészt az információk kiszivárogtatása – a tévériporterek (Cate Blanchett és Tyler Perry) komolyságot mellőző vezényletével alátámasztott – cinikus érdektelenségbe fullad. A közönség igényét tökéletesen kielégítik a BASH nevű vállalat elektronikai termékei, valamint a cégvezető milliárdos, Peter Isherwell (Mark Rylance) nélkülözhetetlen szolgáltatásként hirdetett fejlesztései. A különféle kényelmi funkcióknak köszönhetően az egyénhez való igazodás jegyében minden telefon képessé válik a felhasználója tekintetét egy cicás videóval magára vonni. Ezzel meg is érkeztünk a filmcím belső vággyá alakított felszólításához. Innentől kezdve a tudósok tevékenysége hangos ordítások közepette az ég felé mutogatásra redukálódik. Hangulati szempontból itt lép színre a filmzene, aminek igazolásaként az a dal lett az albumnyitó track, melyben Ariana Grande és Kid Cudi egy koncertjelenet során azt énekli, hogy: „Csak nézz fel!”


A Holdfény című dráma aláfestéséért 2017‑ben Oscar‑díjra jelölt Nicholas Britell neve számomra teljesen új a filmzeneszerzők palettáján, valamint az írásom elején sem véletlenül hagytam ki McKay zárójelben felsorolt filmjei közül a valószínűleg említésre érdemesebb Alelnököt és A nagy dobást (melyeknek szintén Britell a komponistája), ugyanis ezek eddig elkerülték a figyelmem. De látatlanban is fontos megemlíteni, mivel egy kibontakozóban lévő új rendező‑zeneszerző kollaborációval van dolgunk, ráadásul a páros egy eddig nem tapasztalt, viszonylag egyedi és izgalmas hangulatvilágot képes teremteni. McKay vitathatatlan ihletadó képessége ide vagy oda, Britell engem a fél évvel korábbi Szörnyella stílusosan rockos muzsikájával fogott meg, melyben a kaotikus őrületet meglepő módon témaorientált kompozíciókkal prezentálta. Egyszóval a Ne nézz fel! aláfestését nemcsak a jól teljesítő film miatt hallgattam meg külön, hanem a kreativitása révén egyre többet foglalkoztatott zeneszerző neve okán is, hovatovább pótoltam a lemaradásomat az előző két McKay‑film szintén ajánlható talpalávalóit illetően.

A Ne nézz fel! zenéjének a stílusa nagyon is, a tematikája azonban kicsit sem hasonlít a Szörnyelláéhoz, és ez a hasonlat igazán szemléletes példa lehet arra, hogy egy komponistának mikor milyen ihletet ad egy rendező, és mit vár tőle cserébe. Míg a rettegett pöttyvadász De Frász eredettörténete egy gyönyörű ívű muzsikával rendelkezik, addig a – mindannyiunk számára otthont jelentő – halványkék pötty végnapjait bemutató hangjegyek a Dibiasky üstökös megingathatatlanul egyenes pályáját követik. Az előbbi tehát a címszereplő karakterfejlődésére épít, az utóbbi pedig, habár szándékosan, de a szerepével – úgymond – elszólja magát, és felidézi a Míg a világvége el nem választ című dráma fő cselekményét. A film ugyanis alig láttatja az üstököst, a zenéje mégis már az első percben tényként kijelenti a létezését, majd hellyel‑közzel további variációktól mentesen, sziklaszilárdan érzékelteti az elkerülhetetlent, s teszi mindezt úgy, hogy közben a Földön zajló olyan eseményeket látunk, melyek a közelgő katasztrófától függetleníthetők. Nagyszerű példa erre a Dr. Mindy utolsó tévés szereplése előtti jelenet, melyben a professzort csak sminkelik, a hírolvasók pedig – a Ne nézz fel!‑t önreflexiós művé avanzsálva – egy katasztrófafilmes projektet jelentenek be, mégis az üstökös zenei témája („There Is a Comet”) kíséri a képsorokat. De ne szaladjunk ennyire előre!


Britell partitúrája három fő témából áll, melyek közül épp az üstökösé a leghiggadtabb, utalva arra, hogy az égitestnek nincs szándéka, sem akarata, nincs érzése, sem tudata, semmit nem kér vagy ad, csupán a fizika törvényeinek engedelmeskedve csendesen szeli a végtelen űrt. Ennek okán a kompozíció egyes változatainak a szereplők hangulata ad érzelmi töltetet, így a feszültséggel teli „Discovery” az aszteroidát felfedező Dibiasky döbbenetét, a himnikus „The Launch” az emberiségnek egy világmegmentő küldetésbe vetett reményteljes hitét, az eleinte ámulatba ejtő, ám végül baljóslatú atmoszférába süllyedő „The Comet Appears” pedig a tragikus tényeket magukból már kiordító asztronómusok lecsillapodott kedélyét és a csodálkozó szkeptikusok tehetetlenségének a béklyóját tükrözi. Az üstökös témája felbukkan még a tudósok erőfeszítéseinek emléket állító „Thanksgiving (Overture to Logic And Knowledge)” egyszerre könnyed és rideg dallamában. A melankolikus hangnemért felelős zongorára és a súlytalanság hatását éreztető vonósokra írt tétel érdekessége, hogy koncepciós anyagként már a film forgatása előtt elkészült, és segítette a színészeket a felvételekre hangolódásban. Az említett tételek szerepéből látszik, mennyire átszövi a közeledő égitestet – így vagy úgy, de végeredményben – figyelembe vevő személyek érzelme, azonban az üstökös‑téma a legletisztultabb formában és hangszerelésben (elsősorban harangjátékokra írva) azokról is szól, akik egyáltalán nem néznek fel. Ilyen az elfogatási jelenet alatt felcsendülő „The Arrest”, valamint a természetfilmes képsorokról egyetlen vágással egy kukásautó megtöltésének a látványára váltó szcéna kísérete („Hyperobject Approaches”).


Az egymással szemben álló másik két fő motívum közül a milliárdos cégvezető optimizmusát jellemző, különféle telefonos csengőhangokat és futurisztikus reklámszignálokat idéző szerzemények a BASH multinacionális vállalat fejlesztéseire fókuszálnak. A kihalással fenyegető veszély figyelmen kívül hagyása azonban csak látszólagos, amit a már említett „The Launch” mellett több olyan tétel is alátámaszt, melyek az üstökössel kapcsolatos nagyratörő, ám érezhetően utópisztikus terveket szimbolizálják („The BASH Presentation”, „The BASH Launch”, „Twenty‑Four Drones Is Enough”). Az, hogy a kütyük funkcióit kiterjesztő szolgáltatások és a tenyérbemászó Isherwell üzletpolitikája mellett eltörpül az alapprobléma, határozottan kiprovokálja és táplálja az ég felé nézve segíteni szándékozók kétségbeesett őrületét. Az aláfestés big band stílusban komponált főtémájának („Don’t Look Up – Main Title Theme”) elsődleges ihlete az a fajta, közömbösség szülte, kiút nélküli téboly, mely minden bizonnyal sem a filmet, sem pedig a zenéjét nem engedi a feledés homályába veszni, s ezek így külön‑külön is hivatkozási alapul szolgálhatnak a jövőben. A Michel Legrand életigenlő jazzműveire hajazó, ám a jelenetekkel együtt a rézfúvósok sikító játékával félelmet keltő kompozíció kapja a legkevesebb változatot, jelezve, hogy a probléma végig megmarad.

Britell kreativitása leginkább abban mutatkozik meg, hogy miként bánik az ihletforrásával. Technikai szempontból ez abban a jelenetben érhető tetten, melyben Dr. Mindy telefonon értesíti az űrhajózási hivatalt a tanítványa felfedezéséről. Egyrészt a komponista még a kapcsolási várakoztatás dallamához („On Hold”) is készített kottát, másrészt a lesújtó beszélgetést aláfestő „The Call” hátterébe a saját, elektronikusan eltorzított üvöltését is beleszőtte, mivel a rendező a tétel első változatának hallatán nem tartotta elég hatásosnak benne a szorongás érzékeltetését. Összetett szempontból pedig, bár ez kevésbé kézzelfogható dolog, az adja Britell zsenialitását, hogy frappáns módon még a filmzenealbum összeállításával is igazodik a film címéhez. McKay ugyanis a tudósok szándékán keresztül azt sugallja, amiről az első, mondhatni legfontosabb helyre tett dal is szól: „Csak nézz fel!” Ám ezen a ponton felmerül a kérdés: akkor vajon a felszólításnak miért az ellenkezőjével kell erre a szatírára hivatkoznunk?


A fentről ígérkező katasztrófa súlyát bőven túlszárnyalja az emberek cinizmusa, és ehhez passzolóan Britell zenéjének éppen azért nincs valódi íve, hogy ráébresszen arra, amire McKay szeretne: „ami megtörténhet, az meg is történik”, a hátralévő időben tehát, legyen az bármennyi, ne a megváltoztathatatlannal, hanem egymással foglalkozzunk, és akkor megérkezhetünk a Bon Iver új otthont ígérő „Second Nature”-jének tartalmához! A digitális formában elérhető, közel egyórás kiadvány két betétdalánál szerzőként Britell is közreműködött, így nem véletlen, hogy a filmben elhangzó számok közül csak ezek kerültek fel a score tekintetében kronologikusan összeállított albumra.

Minden jó, ha a vége jó – szokták mondani, azonban a kritika végére egy kritizáló bekezdést hagytam. Ha ugyanis itt fejezném be a mozival együtt értelmezve száz százalékosan működőképes aláfestés elemzését, akkor az értékelésem nem állná meg a helyét. Igaz, hogy a mai filmzenékhez képest szokatlan hangszerek (például bendzsó és mandolin) alkalmazásához passzolóan kivételesen ötletes a harmincas évek végére jellemző stílus és az elektronikus megoldások vegyítése, ám mindez csak szösszenetek formájában létezik. Példának okáért a Volt egyszer egy vadnyugat Ennio Morricone által írt Cheyenne‑témájára emlékeztető „Kate Goes Home” vagy ezen kompozíció jazzes változata („C‑5 Galaxy”) épphogy eléri az egy percet. Sőt, ilyen, a teljes művet szinte szétrobbantó tételekkel van tele az album. Meglehet, hogy ez is a koncepció része, utalva – a „Halványkék pötty” szimbolikája szerint – az alázatosságra nevelő csillagászatra, azonban a mondanivaló súlyosságát a leheletnyi trackek csupán egy hamar elillanó pillanatig érzékeltetik, aztán megsemmisülnek, mintha sosem léteztek volna...