„Nem tudom, milyen értéke van az általam végzett munkának. Úgy érzem, az ad értéket annak, amit csinálok, hogy filmzenéimet olyan alapokból kiindulva igyekszem elkészíteni, amely elillanni látszik.”


Jerry Fielding 1922-ben született orosz emigránsok gyermekeként. Zeneszerető, de amúgy muzikálisan képzetlen családban nőtt fel, legkorábbi zenei emlékei Bernard Herrmann rádiójátékaihoz és a szvinghez kapcsolhatóak. Fiatalon csatlakozott Max Atkins stúdiójához, ahol Henry Mancini is kezdett. A stúdió elsősorban hollywoodi rádió-, és tévéműsoroknak végzett hangszerelést jó áron. A fiatal zenész hamar feljebb kapaszkodott a ranglétrán, de karrierjét rövidesen kettévágta a McCarthy-bizottság, amely kommunista kollaboránsokat keresett a filmiparban. Fielding volt egyike a kevés zenei feketelistásoknak, akit hivatalosan azért fogtak perbe, mert fekete zenészeket alkalmazott, de valójában arra akarták rávenni, hogy valljon a komikus Groucho Marx ellen, akivel még az Atkins stúdióban barátkozott össze. A zenész a sivatag kaszinóvárosába, Las Vegasba menekült, ahol komikus varietéműsorban dolgozott, és néha szvinges válogatásalbumokat adott ki.

Fielding 1953-tól 1961-ig volt feketelistán – az üldöztetés megszűnte után a szintén betiltott Dalton Trumbo forgatókönyvíró szerzett filmes munkákat egykori sorstársának. Debütáló munkája Otto Preminger politikai thrillerje, az Advise & Consent volt, mellyel akkora sikert ért el, hogy a zenész úgy érezte, ebbe az irányba érdemes tovább haladni, ezért Mario Castelnuovo-Tedescónál kezdett tanulni, aki olyan zeneszerzőket indított el a pályán, mint Jerry Goldsmith vagy John Williams. Fielding elsősorban televíziós munkákat kapott: a Mission: Impossible, a Mannix és a Star Trek epizódjaihoz komponált. Egy televíziós western során találkozott Sam Peckinpah-val, aki állandó zeneszerzőtársának alkalmazta – a nyerő párosítás két Oscar-jelölést hozott Fieldingnek (Vad banda, Szalmakutyák). Sajnos a '70-es évek elején megromlott a viszonyuk: A szökés során a rendező csúnyán összeveszett a zeneszerzővel, a következő munkából (Pat Garrett és Billy, a kölyök) pedig Fielding hátrált ki, mert nem akart Bob Dylannel együtt dolgozni.

A zeneszerző ezután még két rendezővel alakított ki szoros munkaviszonyt. Michael Winner 1971-ben alkalmazta a Lawman forgatásakor, s összesen hat filmen dolgoztak együtt – záróművük az 1946-os Hosszú álom újraforgatása volt. Másik rendszeres kollégája Clint Eastwood lett: a színész-rendezőnek nagyon tetszettek a jazzes munkák, ezért szintén több filmjénél alkalmazta Fieldinget; utolsó közös munkájuk a szintén Oscar-jelölt A törvényenkívüli Josey Wales volt. Valószínűleg több hasonló siker is következett volna, ám a komponista 58 évesen váratlanul szívinfarktust kapott a Below the Belt című film zenei felvétele során. 
 

Hubai Gergely
2013.02.28.
 

Teljes filmográfia: