Egy magyar filmzeneoldal megvalósításának ötlete már jóval korábban megfogalmazódott bennünk, de végül 2004 júliusának elején indult el honlapunk. A jelenleg aktív szerkesztőink közül hárman ragadtak billentyűzetet, hogy megosszák gondolataikat a 20 éves jubileum apropójából.



Bíró Zsolt

Szinte észrevétlenül telt el két évtized a Filmzene.net megszületése óta. 20 esztendőn át kitartani ötletünk mellett nagy szó, hiszen ha belegondolunk, a hobbik sanyarú és gyakori sorsa, hogy idővel kikopnak az ember életéből, legyen szó például zenélésről, képzőművészetről vagy épp túrázásról. Az eltelt évek során az én lelkesedésem is hol megtört, hol erőre kapott, de még amikor hónapokon át inaktív voltam e téren, akkor is biztos voltam benne, hogy nem fogom feladni közreműködésemet az oldal életében. Afelől sincs kétségem, hogy a következő 20 évben – hol megtört, hol erőre kapó lelkesedéssel, de – folytatni fogom a kritikák készítését. Persze jól tudom, hogy a filmzenedömpinggel való küzdelmet úgy veszítettük el, hogy valójában sosem álltunk nyerésre, hiszen már 20 éve sem tudtunk annyira naprakészek lenni, mint egy filmes oldal, és ez mindmáig így van. Azonban ez egyfajta kompromisszum, mert egy sok időt igénybe vevő hobbi mellett csak így lehetett ennyi ideig kitartani. Így hát arról írtunk, amiről kedvünk támadt, nem pedig – magunkat kényszerítve – arról, amit a bemutatók időpontja diktált, noha szerencsés esetben a kettő közt volt átfedés.

Egy végtelenül hosszú listát állítottunk össze az évek során, melyen bizonyára minden olyan cím szerepel, melyek akár filmként, akár zeneként sokak kedvencei, némelyik egyenesen alapmű. A következő 20 évnek úgy futok neki, hogy a nagy érdeklődésre számot tartók, esetleg a kuriózumok mellett próbálok minél több aktuális zenéről is írni. Sok hazai alkotó művét is szeretném bemutatni, hiszen ma már a magyar albumokon sem csupán feledhető betétdalok sorakoznak.

A két évtized alatt több együttműködést is kialakítottunk, ezek közül a Klasszik Rádió vasárnaponként jelentkező Cinemusicjával és a Vox Mozimagazinnal több mint egy évtizede kooperálunk. A 20 éven át tartó fennállásért nagy köszönet illeti az egykori szerkesztőtársakat, akik színvonalas írásaikkal járultak hozzá a honlap bővítéséhez. És természetesen az olvasók felé is jókora hálával tartozunk, hogy ennyi időn át kitartottak mellettünk.

Reméljük, velünk tartotok a következő két évtizedben is!




Kulics László

Végtelen büszkeség. Sok minden eszembe szokott jutni a Filmzene.nettel kapcsolatban, napestig sorolhatnám őket, de a végtelen büszkeség az, ami leginkább tükrözi a vele kapcsolatos érzéseimet. Nagyon sok dolgon mentem keresztül az elmúlt két évtized folyamán, jót és rosszat egyaránt megéltem – nem beszélve arról, hogy ezen időszak alatt az életkorom gyakorlatilag megduplázódott –, ám ami állandónak tekinthető, az a weboldal és a barátok, akikkel ezt az egészet megálmodtuk, kitaláltuk.

Rajongóként az volt a célunk, hogy Magyarországon is jobban figyeljenek a filmzenére, mely bár rétegműfaj, elengedhetetlen, szerves része a produkcióknak, mégis alig esik szó róla a filmes portálokon. Anno az szerepelt a fejlécünkön, hogy az első magyar filmzeneoldal, de elmondhatjuk, hogy nemcsak az első, hanem az egyetlen is, ami rendkívüli büszkeséggel tölt el. Örömmel alakítgattuk, fejlesztgettük honlapunkat (immáron a harmadik generációs kinézettel büszkélkedik), segítettünk különböző módon hazai rendezvényeket, járulunk hozzá a Vox Mozimagazin filmzenei rovatához, dolgozunk együtt a Klasszik Rádió Cinemusic című műsorának szerkesztőségével.

S hogy van-e benne még 20? Ha valaki annak idején azt mondja nekünk, hogy „rajta, srácok, ennyit biztos megél majd a kezdeményezés”, elmosolyodtunk volna – én biztosan. Bennem azóta is él a közlésvágy, mellyel kapcsolatban nemrégiben fogalmazódott meg bennem az, hogy mi táplálja: valamilyen formában szeretném visszaadni ennek az ágazatnak, a benne tevékenykedő komponistáknak, zenészeknek, hangmérnököknek azt, amit az elmúlt közel harminc esztendőben rajongóként kaptam tőlük.

Ezúton is szeretném megköszönni az elmúlt évtizedeket barátaimnak és olvasóinknak!




Selley Csaba

Oldalakat tudnék írni arról, mit jelent számomra a filmzene, milyen élményeket adott és ad a mai napig. Ez a gondolatsor azonban egyrészt túlságosan szubjektív lenne, mivel érdemi szinten nem sikerül figyelmen kívül hagynom azt, hogy ez a műfaj engem alapvetően a nyolcvanas és a kilencvenes években készült alkotásokat kísérő muzsikákkal varázsolt el, majd vonzott be olyan szinten, hogy fanatikus rajongóvá váljak. Másrészt, és ez a fontosabb, jelenleg elsősorban nem az aláfestésekről van szó, hanem az azokról és a szerzőikről hírt adó, valamint az e témák köré szerveződő közösségek kialakítását is megcélzó magyar nyelvű portálról, a Filmzene.netről.

A Filmzene.net fennállásának huszadik évét ünnepli szerkesztőségünk (személyes élményként hozzátéve, hogy részemről nagy megtiszteltetés ezt többes számban írni). Ám reményeink szerint sokkal inkább az olvasóközönségünké a jubileumra vonatkozó öröm, hiszen az oldalon lévő – szerénytelennek hangozva – világszínvonalú gyűjtemény nélkülük nem érne semmit, tulajdonképpen általuk, szebben mondva általatok kapnak valódi értelmet. Mint szerkesztő kénytelen voltam az iménti mondatban a szerénytelen szót használni, azonban ezt olvasóként, és nem szerkesztőként írtam, más szóval nem is kell szerénynek lennem, elegendő csupán dicsérnem az oldal létrehozóit és életben tartóit. De miért is tudok erre így tekinteni, azaz milyen relevanciája és hitelessége van annak, hogy a társaság aktív tagjaként kívülállóként nézem a közös munkát?

Nos, hivatalosan csupán négy éve tartozom a csapatba, igaz, a közösség tagjaként 2018 tavaszán kaptam az első kérdést az oldal ötletgazdáitól arra vonatkozóan, volna-e kedvem csatlakozni, ezzel kibővítve az egyébként is erre a területre koncentráló szabadidős tevékenységeimet, így tehát remélhetőleg – hasznossá is téve a rajongásomat – gazdagítani az általam megítélhetően erre aligha szoruló kínálatot. Időközben körvonalazódott bennem, milyen és mennyi (viszont még így is szerethető) munkával jár a gondolatok megfogalmazása. Ilyen belsős tapasztalat mellett csak még jobban ámulok az előttem tizenöt éve itt lévők tényleges teljesítményén, aminek a gyümölcsét én már éretten kaptam. Példának okáért nekem nem kellett ösvényt kitaposnom a Klasszik Rádió Cinemusicjának szerkesztőivel való együttműködéshez, sem a Vox Mozimagazin filmzenei rovatához, pedig az érdemi munkák, az igazi feladatok az ilyenek lehettek, nem említve a mindig nívós – de a mára sajnos beszűkült lehetőségek miatt mennyiségileg kissé visszaszorult – interjúkat és koncertbeszámolókat.

Az iménti példákkal végeredményben csupán visszhangoznak a kollégák arra vonatkozó szavai, hogy hol és milyen formában van jelen a Filmzene.net. Ezért mindenképpen megjegyezném, és őszintén remélem, hogy nem haragszanak meg ezért az olvasóink, sem a szerkesztőtársaim, hogy továbbra is olvasóként (igaz, kiváltságos olvasóként) fogalmazom meg mindazt, amit a Filmzene.net jelent számomra.

Látom, hogy miben tudnánk, lehetne és kellene fejlődnünk, jobbnak lennünk. Éppenséggel az aktuális jelleget, a naprakészséget hiányolom (magamtól is!), bár a Vox filmzenei rovata minimálisan ugyan, de talán kompenzálja ezt a jelenséget, illetve bízom abban, hogy egyensúlyteremtő erővel bír az a tény is, miszerint a kritikáink saját érdeklődésből íródnak. Ezt a kevés belsős információt megosztva szeretnék végezetül még annyit megemlíteni (és olvasóként szólva, hiszen a mérleget nézve én még mindig jóval többet kaptam a Filmzene.nettől, mint amennyit adtam), hogy bizonyos értelemben teljesen mindegy, miben van vélt vagy valós lemaradás, mert azt, amit eddig alkottatok, nem tudja elvenni tőletek senki, és ez az, ami most megünneplendő. Gratulálok a sikereitekhez!

Teljesen mindegy tehát, mennyi lehet még ebben a tevékenységben. Most az elmúlt 20 évnek örüljetek, örüljünk, az elért eredményekre kell koccintani! Hogy ezután mi jön? Ahogy 20 évvel ezelőtt is korábbi példák hiányában ismeretlen, de tetszetős képet vázolt fel az életművének újszerű irányával kapcsolatban önmagáról John Williams a Terminál, Alan Silvestri a Van Helsing vagy akár John Debney A passió esetében, úgy ez is legyen a jövő zenéje!