Március 20-ának estéjén ismét filmzenéktől volt hangos a Művészetek Palotájában található Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Az előadásról a hivatásos zenekarrá alakulásuknak idén huszadik évfordulóját ünneplő Budafoki Dohnányi Zenekar gondoskodott, amely formáció a különféle hangversenysorozatai mellett jó ideje már a Filmharmonikusok című szériájáról is ismert. Hollerung Gábor vezényletével – a tőlük megszokott struktúrát követve – ezúttal is csendültek fel a score-ok mellett olyan komolyzenei darabok, melyeket világszerte előszeretettel alkalmaznak a filmvilágban. Az esemény vendégművésze Vásáry André volt, aki két tétel erejéig egészítette ki nem éppen hétköznapi hangjával a zenekar remek játékát. 

A filmzeneszerzés egy olyan alkalmazott tevékenység, melynek produktumát legtöbben a mozgóképpel együttesen ismerik és kezelik, ám sokszor attól elkülönítve is remek élményt nyújt, s ilyenkor e kompozíciók egy teljesen más dimenzióba képesek elkalauzolni a hallgatókat, akár önálló gondolatokat gerjesztve, akár a hozzájuk tartozó jeleneteket felidézve. Természetesen vannak olyan műfajú produkciók, melyek zenei kíséretei önállóan nem képesek úgy helytállni (ide szokták sorolni a horrorok, a thrillerek és néha az akciófilmek aláfestéseit), ahogyan mondjuk egy dráma score-ja, ám azok nem szoktak visszaköszönni azon eseményeken, melyekhez hasonlón az itt megjelentek is részt vettek.

A karmester, saját bevallása szerint, egyfajta missziónak tekinti azt, hogy aki kimondottan a filmzenék kedvéért vesz részt egy-egy ilyen hangversenyen, az párhuzamot tudjon vonni a komolyzene és e között, mely cél érdekében a filmekből gyakran visszaköszönő, de nem azok számára íródott szimfonikus kompozíciókat is eljátszat zenekarával. E szegmens leggyönyörűbb darabjának ezúttal Elgar az Enigma-variációkból származó tétele számított, mely közben az Ausztrália záró képei jelentek meg a vásznon. A kép és a zene kapcsolatának bemutatására szolgáló montázsok legzseniálisabbjai az Apokalipszis mostból kiemelt, "A valkűrök lovaglásá"-val kísért helikopteres támadás, valamint a londoni parlament megsemmisülését alátámasztó V, mint vérbosszúból származó Csajkovszkij-darab voltak. Mindezek mellett felcsendült még többek között a Tágra zárt szemekből is ismert Sosztakovics-keringő is, amely játékos ritmikájának köszönhetően üde színfoltként tündökölt a komolyabb hangvételű, illetve a dinamikusabb darabok között.

A második felvonás során kerültek terítékre a kimondottan a filmek részére készített aláfestések. A zenekar ilyen jellegű koncertjeiről sosem hiányoznak a John Williams-szerzemények, valamint a Jack Sparrow kapitány kalandjairól szóló A Karib-tenger kalózai-széria egyvelege Klaus Badelttől. A Williams munkásságából beválasztott tételeket ezúttal két csoportra lehetett bontani: míg a Steven Spielberggel folytatott több évtizedes kollaborációsorozat termései közül az E.T. – A földönkívüli, illetve a Jurassic Park méltán híres dallamai csendültek fel, addig az egyéb kasszasikerek kategóriájából a Harry Potter-szériából, valamint az örökérvényű Star Warsból voltak hallhatóak egyvelegek. Danny Elfman Batman-témája, valamint Christopher Young a Pókember 3-hoz készült muzsikája révén a szuperhősök is képviseltették magukat az est folyamán, s ezen szvitek a főbb karaktertémák mellett egy kis akciómuzsikába is betekintést engedtek a hallgatóságnak – a magam részéről ezekre voltam leginkább kíváncsi, de egészen korrektül vették az akadályt.

A hangverseny Brahms "5. Magyar tánc"-ával zárult, melyet Charlie Chaplin borbélyos szkeccsével párhuzamosan mutattak be. E remek befejezés megmosolyogtatta a közönséget. A zenekar összességében véve jól játszott és remek hangulatot keltett a hangversenyteremben – csupán a Volt egyszer egy Vadnyugat és A Karib-tenger kalózai-egyvelegek kapcsán volt érzékelhető némi sietség, illetve szétcsúszás. Remélem, a jövőben sem változtatnak azon szokásukon, hogy újabb ilyen vonatkozású koncerteket adjanak, s repertoárjuk is mind újabb és újabb darabokkal bővül majd.

 

Külön köszönet Kádár-Csoboth Juditnak a közreműködésért.