„Nagyszerűnek tartom a nagyzenekari komponálással kapcsolatos dolgokat, mert segítenek megérteni a különböző irányzatokat, valamint harmóniákat. Különbözik a jazztől, melynél gyakran csak akkordváltásokkal operálnak.”


Hollywood nemcsak kimondottan filmzeneszerzők számára kínál lehetőségeket, hanem olyan, egyéb műfajokban alkotók számára is, akikkel kapcsolatban a saját területükön elért sikereik okán a filmkészítők úgy vélik, hogy az ő kézjegyük nemcsak egy betétdal erejéig válna az adott produkció hasznára, hanem az instrumentális aláfestés egészében is. Ily módon találkozhatunk a score-ok esetében kiegészítő vagy önálló zenészként, illetve előadóként például Eric Claptonnal, Yo-Yo Mával, Ry Cooderrel vagy Terence Blancharddal is, aki a jazz világából nyergel át időnként a mozgóképekhez, ahol sikerét nemcsak a kritikusi elismerések jelzik, hanem a Golden Globe- és Grammy-jelölések is.

Jazztrombitás, zeneszerző, hangszerelő és karvezető: ez állhatna Blanchard névjegykártyáján, amelyre azonban minden bizonnyal semmi szüksége, hiszen a jazz világában éppúgy ismertnek számít, mint a Broadwayn és az Álomgyárban. A művészt már igen fiatalon magával ragadta a muzsika szeretete, ami nem meglepő, hiszen a jazz bölcsőjeként is ismert városban, New Orleansben látta meg a napvilágot, s itt is nőtt fel. Tanulmányait követően, tizenkilenc éves korában jelentkezett a jazzveterán Art Blakey által alapított Jazz Messengershez, s tizenöt évet töltött New Yorkban, majd visszatért szülővárosába, ahol már elismert zenészként építhette tovább karrierjét. A jazz világában való tevékenységéért öt Grammy-díjjal jutalmazott zenész eddig harminckilenc album készítéséből vette ki a részét, melyek között kollaborációs kiadványokat éppúgy találhatunk, mint szóló korongokat – utóbbiakból az elsőt 1991-ben jelentethette meg a Columbia Records jóvoltából.

Blanchard számára a New Yorkban töltött időszak során nyílt alkalom belekóstolni a filmgyártásba: 1990-ben Spike Lee Mo' Better Blues című drámájánál működött közre először, ahol a főszereplőt, Denzel Washingtont tanította be a trombitaszólókra. Az egyik szünet alkalmával leült a zongorához, és egy dallamot kezdett el játszani, amire felfigyelt a direktor, s olyannyira elnyerte a tetszését, hogy megkérte, készítsen belőle egy olyan nagyzenekari adaptációt, melyet felhasználhatna filmjéhez. Szimfonikusokkal azonban egészen addig nem volt dolga, ugyanis számait döntően jazzbandák, illetve zongoristák adták elő, nem pedig zenekar. Ettől függetlenül igent mondott a feladatra, aminek eredménye az lett, hogy Lee számára ettől kezdve nem vált kérdésessé, kivel dolgozzon együtt produkcióinál. A direktor és Blanchard az 1991-es Dzsungelláz óta alkotnak elválaszthatatlan párost, s eddig több mint húsz produkciót (mozifilmet éppúgy, mint minisorozatot, dokumentum-, valamint rövidfilmet, illetve tévésorozat-epizódokat) készítettek, melyek közül a legismertebbeknek a Malcolm X, A belső ember, valamint Az utolsó éjjel számítanak – utóbbi score-ját Golden Globe-ra is jelölték. 

Lee alkotásai mellett számos más produkcióhoz is hívták már Blanchardot, így a vígjáték műfajában éppúgy kipróbálhatta már magát, mint az akció, a dráma, illetve a romantikus vonalon. Önálló megbízatásai mellett azonban számos alkalommal futottak be hozzá olyan jellegű felkérések is, ahol nem zeneszerzőként, hanem zenészként volt szükség tudására. Ezek eredményeként az ő játéka hallható többek között a Zuhanásban (Dave Grusin), az Igazság helyettben (Thomas Newman), valamint A hercegnő és a békában (Randy Newman) is. 

Gazdag zenei pályafutásának színvonalas munkái nemcsak díjakat hoztak Blanchard számára, hanem olyan művészeti vezetői pozíciókat is, melyeket a Detroit Symphony Orchestra jazzsorozatánál, valamint a neves Thelonious Monk Institute of Jazznél tölt be. A filmzenei vonatkozásban Elmer Bernsteint, Thomas Newmant, Michael Kament, John Williamst és Jerry Goldsmitht egyaránt példaképének tekintő Blanchard szerint az aláfestések világában való sikeresség, valamint az állandó felkérések nemcsak a tehetségnek, hanem az alázatnak is köszönhetőek, mert aki ezen a téren nem az, azt idővel sikereitől függetlenül löki ki magából Hollywood. Erre annak ellenére ügyel jómaga is, hogy feltehetőleg ezen a porondon is mindaddig aktív marad, míg Lee filmeket készít, az évek során ugyanis a jazz mellett ezen irányzat is fontossá vált számára, s nem szeretné, ha kikerülne ebből a körből. Folyamatos fejlődéséért pedig mindig tesz valamit, mivel azt vallja, hogy az iskolapadon túl is elengedhetetlen a nyitott szemmel történő járás, és a tanulás annak érdekében, hogy eddigi eredményei a jövőben se fakuljanak.
   

Kulics László
2012.12.03.
 

Teljes filmográfia: