Az Ullman Mónika, Csányi Sándor, Fenyő Iván főszereplésével forgatott filmnek már a története is nagyon ismerős: a profi randiguru megkapja a legnagyobb kihívást egy botegyszerű kliens képében, aki meg szeretne hódítani egy számára elérhetetlennek tűnő nőt, de akibe aztán hősünk is beleszeret.

Az utóbbi időkben a magyar vígjáték fogalma gyakorlatilag egyet jelentett a régi idők nagy sikereinek feldolgozásaival, amik ráadásul olyannyira humortalanra és egyben félre is sikerültek, hogy a néző a készítők helyett is szégyellte magát. Az S.O.S. Szerelem! sem szerencsés csillagzat alatt született: az alkotók mindenáron Valentin-napon szerették volna mozikba juttatni művüket, és rohammunkából sok jó általában nem születik, a Will Smith-es, jóval korábban bemutatott A randiguruval való hasonlatosság kapcsán az amerikai filmeseket vádolták halkan plagizálással, sőt még a plakátötlet is érdekes hasonlatosságot mutat a Kapj el, ha tudsz!-éval.


Kínos jelenet most is akad (a "spontán" éneklős duett), némely szereplő látványosan túljátssza a szerepét, ráadásul a szponzorok olyannyira előtérbe kerülnek a jelenetekben, hogy csodálkoztam, egy alsó csíkban vajon miért nem fut folyamatosan valami emelt díjas sms-küldésre buzdító szöveg. Ugyanakkor manapság már azt is értékelni kell a hazai mozgóképeknél, ha a stáb nem utazik el egzotikus országokba "forgatás" címszó alatt, és nem remake-et készít, hanem a maga, a "nagyoktól" ellesett eszközeivel megpróbál szórakoztatni – még akkor is, ha itthon nem mindig működhet tökéletesen a máshol bevált dramaturgia (bár a filmvégi tömeges egymásra találást egész szimpatikusan tálalt ötletnek tartom).

Még egy pozitívumot lehetne említeni, ez pedig nem más, mint a nagyzenekari filmzene, ami miatt kíváncsiságból megnéztem a filmet. Sas Tamás rendező vette a bátorságot, és nem csak betétdalokban, hanem szimfonikus aláfestésben is gondolkozott. Gulya Róbert komponista a neves University of Californián, többek között Christopher Youngtól is tanult, ezidáig kisköltségvetésű amerikai filmekben bontogatva szárnyait, itthon pedig a Csudafilm főtémáját jegyezte. Tanulmányaiból adódóan a hollywoodi filmek zenei megközelítését hozta magával, de azt valószínűleg senki nem is várta el tőle, hogy magyar nótában gondolkozzon aláfestés gyanánt, a hangszerek közül pedig a dorombot és a tárogatót emelje szólószerepbe. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának előadásában csendül fel a score, amiben gitár, zongora (melyen a szerző játszik) és különféle fúvósok is felbukkannak. A zene az amerikai romantikus mozik igényes hazai változatának felel meg, néhol könnyed, néhol kitörő örömöt sugalló, és annak ellenére, hogy végig ott van a háttérben, sosem tolakodik előtérbe, egyszerűen csak kellemes hallgatni.


Elhangzik pár betétdal is, melyek közül egész pontosan kettő érdemel említést: a főcím alól Peter Foldy és Gulya múltidéző "Let's Not Hide", illetve a Quimby "Most múlik pontosan" című felvétele. A többi kapcsán: mivel elmúltam 15 éves, kamaszlány pedig sosem voltam, nem érzem úgy, hogy én lettem volna mindezekkel megcélozva, a nyitón kívüli angol nyelvű dalok ráadásul durván ki is lógnak az összképből. A "Vidéki sanzon" című felvétel szövege egyébként külön írást érdemelne, mert mintha minden egyes sorát más írta volna (főként a refrénét), a többiekéről nem tudva. Ezen előadók nevét mindenki el bírja olvasni alul, említésüket itt fölöslegesnek tartom, mert minden valószínűség szerint jövő ilyenkor már senki sem értené, ugyan kikre is gondolhattam. A fenti pontszám szigorúan csak Gulya Róbert munkájára vonatkozik.