A családot alapító egykori CIA-s kémpárt utoléri a múltja (Újra akcióban). Egy titkos ügynök az exelnök kivégzőjének nyomába ered (Paradise). A fájdalmat hírből sem ismerő banki alkalmazott botcsinálta barátnőmentő-akciót indít (Novokain). A kommandósból lett jómunkásember lerendezi barátja lányának elrablóit (A melós). A légimarsallt és foglyát magángépük bérgyilkos pilótája eltenné láb alól (Flight Risk).


Újra akcióban (2025)
Back in Action



zene: Christopher Lennertz
vezényel: Christopher Lennertz
kiadás éve: 2025
kiadó: Netflix Music
játékidő: 57:44



Jamie Foxx és a bő egy évtizednyi kihagyás után visszatérő Cameron Diaz akcióvígjátékának zeneszerzője, Christopher Lennertz egy igazi rutinos róka, aki számtalan filmstílusban megmutatta már, hogy bárhol bevethető. Pályájának legnagyobb hányadát gyerekfilmek (Alvin és a mókusok, Hopp) vagy vígjátékok képezik, de krimihez (Shaft) éppúgy komponált, mint sci-fi szériához (Lost in Space – Elveszve az űrben) vagy szuperhősszatíra-sorozathoz (A Fiúk), emellett James Bond- és Medal of Honor-játékok dallamait is jegyzi. Legújabb score-ja egy tisztességesen elkészített szimfonikus akciómuzsika, mely abszolút ideális a produkcióhoz, e film ennél erősebb zenét nem is igényelt. Nagy problémája, hogy semmilyen jellegzetessége vagy visszaidézhető motívuma nincs, mert még az izgalmasabbnak ígérkező akciórészek is pillanatokon belül elhalnak – fontos megjegyezni persze, hogy ez nem a szerző hibája, egyszerűen a film felépítése így igényelte. Albumként hallgatva viszont zavaróan nagy kuszasággal találkozunk, rengeteg a sokszor eleve egy-két perces trackeken belüli stílus- vagy ritmikaváltás, épp ezért vagyok abban biztos, hogy a kiadvány rendkívül kevés filmzenerajongót ösztönözhet másodszori meghallgatásra. A művésznek viszont mindig stabil helye lesz olyan produkcióknál, ahol a rendező nem szeretne a zenére fontosabb szerepet hárítani, és azt sem igényli, hogy komolyabban felfigyeljenek rá a nézők, de azért összecsapott, igénytelen score-t sem akar.

Paradise (2025)



zene: Siddhartha Khosla
vezényel: Mark Graham
kiadás éve: 2025
kiadó: Hollywood Records
játékidő: 67:12



Az eddig nyolc részből álló Paradise-t kezdetben egy gyilkos utáni nyomozást bemutató, politikai akciókriminek gondolnánk, ám csakhamar egy sokkal nagyobb látószögű történetbe fordul át, ami határozottan érdekesebbé teszi. Érdekes Siddhartha Khosla (Gyilkos a házban, Rólunk szól) aláfestése is, akinek nemcsak a cselekményt, de a filmbeli helyszín egyediségét is figyelembe kellett vennie. Egy szereplő sem kapott saját motívumot, a komponista vokáljával rögzített főtéma viszont egyéni atmoszférájú lett. Khosla egyfajta tandemként képzelte el a score-t, melynek hajtóerejét egy főleg vonósokból álló zenekar és szintetizátor adja. Míg előbbi – néhol kifejezetten szép, lassú dallamokat játszva – az érzelmi töltetért felel, utóbbi az akciójelenetek dinamikáját erősíti. A feszültséget is vonósokra támaszkodó, sürgető digitális lüktetés érezteti, mely az albumon olykor lélektelen programzenének hat, de a szériában mégis működőképes. Önálló hallgatnivalóként fogyasztva viszont túl kevés dolog történik a score-ban ahhoz, hogy később is gyakran előszedjük, ám ha a jelenetek alatti hatását sokkal jobban venném figyelembe, akkor járna még egy pont. A soundtracket viszont a végére került két feldolgozás dobja fel igazán. Wendy Wang énekével igen hangulatosra sikeredett a Poison 1988-as „Every Rose Has Its Thorn”-jának átértelmezése, de az igazi ász Phil Collins klasszikusának, az „Another Day in the Paradise”-nak a szólózongorás verziója, mely az egyik kulcsjelenetben is tökéletesen helytáll.

Bár az instrumentális aláfestés csupán korrekt, a betétdalokból egy kifejezetten élményszámba menő válogatásalbumot lehetne összeállítani. Ilyen ugyan nem jelent meg, ám ma már ez nem probléma: a Spotify-on a „paradise soundtrack all the songs” beírásával jelenleg előhozható egy 74 perces, remek műsorlista az összes elhangzó felvétellel. Az említett Phil Collins-dal (itt már Joyner előadásában) a maga epikus lezárásával, a nagy csavart felfedve, kifejezetten fantasztikusan működik az első rész végén. Az olyan klasszikusok pedig a hab a tortán, mint a „Knockin’ on Heaven’s Door” (korábban: Bob Dylan, Eric Clapton, Guns N’ Roses), a „We Built This City” (Journey), a „Here I Go Again” (Whitesnake), valamint az „Eye of Tiger” (Survivor), melyek némelyike az eredeti mellett még egy jól sikerült feldolgozás formájában is felcsendül. A régi slágerekkel nem lehet mellényúlni, most viszont a vérfrissítést sem érheti panasz.

Novokain (2025)
Novocaine



zene: Lorne Balfe, Andrew Kawczynski
vezényel: Illényi Péter
kiadás éve: 2025
kiadó: Lakeshore Records
játékidő: 60:26


A Novokain egy kihagyott ziccerei ellenére is kedvelhető akcióvígjáték, melyhez a most már gyakorlatilag minden második hollywoodi filmnél felbukkanó Lorne Balfe (Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley) írta a score-t, ezúttal éppúgy Andrew Kawczynskival együttműködve, mint többek közt a Gran Turismo esetében. Balfe feladata az volt, hogy kollégájával elkísérje őrült útján a jóformán csak fejlövéssel megállítható főhőst. A majdani szerelmespár érdekesen formálódó kapcsolatát egy vonósok és szintetizátor fémjelezte lágy romantikus motívum szemlélteti, de alapvetően egy pörgős akciómuzsikáról van szó, melynek feljátszását a Budapest Scoring Orchestra vállalta magára. A formáció már több alkalommal, köztük a Mission: Impossible: Leszámolás – Első résznél is együtt dolgozott Balfe-fal, s munkájuk ezúttal is temérdek elektronikus neszezéssel és effekttel lett megszórva. Egyes pillanatokban egyenesen a Fűrész–széria aláfestése ugrott be a megközelítésről – ilyet találunk a legütősebb trackben, az „Epinephrine”-ben is, melyet csak alaposan feltekert hangerővel érdemes hallgatni. Amennyiben egy olyan rockzenei pillanatokat is felvonultató, szinte faltól falig zúzást tartalmazó muzsikára vágyunk, amelynek a jellegzetes képviselője korábban Trevor Rabin volt (például Az egyetlen és a Tolvajtempó score-jával), a Novokain soundtrackje tökéletes hallgatnivaló. Hátránya viszont, hogy az „Epinephrine” – és az azt variálók – mellett a többi akciótétel szinte tölteléknek hat, tehát hasonló esettel állunk szemben, mint a Black Adam szintén Balfe által írt zenéjénél, ahol egyetlen track vonta magára a rivaldafényt.

A melós (2025)
A Working Man



zene: Jared Michael Fry
vezényel: Gavin Greenaway
kiadás éve: 2025
kiadó: Filmtrax
játékidő: 98:31


Napjaink Steven Seagaljává válik lassan Jason Statham, aki a 2024-es A méhész után ismét David Ayer rendezővel kollaborált, egy még az előző kört is alulmúló, részben Sylvester Stallone által írt, nem sok kreativitást felmutató akciófilmnél. A tavalyi opusz kiadatlanul maradt muzsikáját David Sardy és az Emmy-jelölt Jared Michael Fry jegyzik, utóbbi viszont A melósnál már egyedül melózott. Fry a pályáját Hans Zimmer Bleeding Fingers nevű, elsősorban kisképernyős produkciókra (például: A Simpson család és több David Attenborough-természetfilm) szakosodott zenei stúdiójánál kezdte, és ez az első kiadott score-ja. Furcsa kettősséget tapasztalni értékelhető ötletekben nem igazán dúskáló akciómuzsikájában: némelyik kompozícióban jól hallani, hogy jelen volt szimfonikus zenekar, nemegyszer viszont meglehetősen szegényes hangzással találkozunk, mintha csak elfogyott volna az aláfestésre szánt pénz, s a vonósokat szintetizátor váltotta vagy egészítette ki. A másik gond a terjedelem: a soundtrack több mint másfél órás, ehhez képest én már a 15. tracknél elvesztettem az érdeklődésemet iránta, holott ekkor még hátravolt 34. Megfelezett játékidő esetén össze lehetett volna gyűjteni a jobban sikerült trackeket, így viszont rengeteg a töltelék. Mindazonáltal egy 45 perces, az érdekesebb pillanatokat (köztük egy Beethoven Holdfény szonátáját filmzenévé átdolgozó szerzeményt) felvonultató albumként is valószínűleg csak egy pluszpont járna.

Flight Risk (2025)



zene: Antonio Pinto
kiadás éve: 2025
kiadó: Lakeshore Records
játékidő: 42:12




Színészi kvalitásainak elismerése mellett Mel Gibsont eddig biztos kezű direktornak is tarthattuk, a szó szerint megkopasztott Mark Wahlberget gonosz karakterként felvonultató hatodik, olcsó kivitelezésű rendezése azonban sok-sok évvel ezelőtt okkal kapta volna meg a „Csak videón, a legjobb tékákban!” reklámszöveget. Gibson ezúttal Antonio Pintót (Istenek városa, Senna) kérte fel komponistának, akivel a főszereplésével készült Börtönregény kapcsán ismerkedett meg. A brazil származású művészt a beváltatlan ígéretek közt tartom számon: jellegzetes, világzenei elemeket is alkalmazó stílusával már első ismertebb produkciójával, a Nicolas Cage-féle A fegyvernepperrel felhívta magára a különlegességekre fogékony filmzenekedvelők figyelmét, de egy nagy dobással még adósunk, s ez már valószínűleg így is marad. A Flight Risk score-jában igyekezett egyensúlyt tartani az élő instrumentumok (cselló, ütőhangszerek, vonóval megszólaltatott elektromos gitár, zongora és szintetizátorok), valamint a hangtextúrák és az effektek között. A mű, melyet a számos hangszeren játszó szerző ötödmagával ad elő, nem a hagyományos dallamokat részesíti előnyben, inkább az atmoszférateremtést. Az alaszkai környezet szemléltetéséhez az aláfestés komor, jéghideg miliőt áraszt magából, az volt a művész célja, hogy score-ja ne hivalkodjon, hanem a háttérben megbújva hasson. Ennek eredménye viszont az lett, hogy az ígéretes kezdet után sokaknál hamar unalomba fulladhat az önálló hallgatása.