Neil Gaiman 1989 és 1996 között, a DC Comics gondozásában – nem kevesebb, mint 75 számban – megjelent képregényfolyama, a The Sandman egy csapásra népszerűvé vált az olvasók körében, és szinte minden létező rangos elismerést bezsebelt az évek alatt, köztük kilenc Eisner- és egy World Fantasy-díjat is. Nem csoda hát, hogy a filmipar már a kilencvenes évek kezdetétől próbálta adaptálni Álom, a Végtelen entitás kalandjait. Azonban bárminemű filmfeldolgozás az elkövetkezendő három évtizedben valóságos produkciós pokollá vált, részben azért is, mert Gaiman művét rajongói körökben jóformán adaptálhatatlannak tartották. A kilencvenes évek közepén a Ponyvaregénynek köszönhetően elismeréseket begyűjtő Roger Averyt bízták meg egy mozifilm rendezésével, a forgatókönyvet pedig az akkoriban az Aladdinért, később A Karib-tenger kalózai-filmekért felelős Ted Elliot és Terry Rossio írták volna. Azonban a legendásan nehéz természetű producer, Jon Peters (Batman – A Denevérember) összerúgta a port Averyvel, és inkább Tim Burton hírhedt Superman Livesét részesítette előnyben –, amely a modern popkultúra egyik legdrágább, meg nem valósult filmmonstrumaként híresült el.


2013-ban egy másik Batman-közeli delikvens, David S. Goyer (A Sötét Lovag-trilógia, Az acélember) vette kezébe az irányítást. A címszereplő Morpheusra, az Álmok Urának a szerepére és a rendezésre is Joseph Gordon-Levitt volt a kiszemelt, de végül ez a kezdeményezés is elhalt. A megoldást az évtized végén az egyre erősödő streamingháború hozta el, így a DC-jogokat birtokló Warner gyártásában, de a Netflix égisze alatt jelentették be 2019-ben, hogy a The Sandman végül sorozat formájában fog megvalósulni, Goyer és Gaiman produceri felügyelete mellett Allen Heinberg (Wonder Woman, Szívek szállodája) irányításával, a címszereplő entitás, Álom szerepében pedig Tom Sturridge (Csodálatos Júlia, Rockhajó) lesz látható. A világjárvány ugyan lelassította a folyamatot, de 2022 nyarán, hosszas huzavona után végre a nagyközönség elé került a sorozat első évada, amely a Prelűdök és noktürnök, A babaház és az Álomország című fejezeteket adaptálta a képregényfolyamból. Ugyan a széria nem vált olyan kolosszális sikerré elvontsága okán, mint a Stranger Things vagy a Tim Burton nevével fémjelzett Wednesday, de a kritikák és a rajongók is dicsérték az alapanyaghoz való hűségét, az igényes vizualitását és Tom Sturridge tökéletes castingját.

A The Sandman 1991-ben megjelent 25. számában, a Párák évszakában debütált a két halott nyomozófiú, Charles Rowland és Edwin Paine figurája, akik hetven év eltéréssel, de ugyanannak az angliai bentlakásos iskolának a falai között, ugyanúgy 13 évesen haltak meg zaklatás következtében, majd maradtak a földi síkon kísértetként. Később Gaiman és Matt Wagner két kiskamasza saját képregénysorozatot kapott Halott Fiúk Nyomozóiroda címmel, amelyben különböző írók bővítették időről időre a srácok történeteit az évtizedek alatt egészen 2023-ig bezárólag, amelyekben szellemeknek és embereknek segítettek megoldani túlvilági ügyeiket. A Warner a túltengő szuperhősőrület közepette szintén látott a fiúkban potenciált, így a 2019 és 2023 között az HBO Maxon futó, sötét humorú Doom Patrol harmadik évadjának harmadik epizódjában próbálták felvezetni a karakterek önálló sorozatát. Akkor még Charlest Sebastian Croft (Heartstopper – Fülig beléd zúgtam), Edwint pedig Ty Tennant (Sárkányok háza – mellesleg David Tennant fogadott fia) alakította. Azonban a DC folyamatosan változó belső viszonyai miatt a Warner úgy látta jónak, ha a figurákat inkább leválasztják a Doom Patrol világáról, és a szériát a Netflix égisze alatt készítik el az HBO Max helyett. Utólag pedig könnyebb volt azokat az akkoriban debütáló The Sandman univerzumához kötni, hiszen a két főhős eleve Neil Gaiman képregényeinek a lapjain mutatkozott be.


A fentiekből adódóan a vezető írók, Steve Yockey (Odaát) és Beth Schwartz (A Zöld Íjász, Sweet Tooth – Az agancsos fiú) több szempontból is kénytelenek voltak jelentős változtatásokat eszközölni a tónuson, valamint az alapanyagtól jobban eltérni, hogy a végeredmény még inkább illeszkedjen a The Sandman sorozatos világához és a modern kor elvárásaihoz. Ezeket maga Gaiman is aktívan szorgalmazta, mondván, az eredeti képregényfolyamban is az írók a saját képükre formálták a karaktereket. Mivel Charles és Edwin 13 éves szellemtestben rekedtek, a színészek kora, folyamatos serdülése és iskoláztatása is megnehezítette – nem utolsósorban pedig: drágította – volna a forgatást, így az alapanyaghoz képest idősebbre, küllemben 16 éves formájúra vették a figurákat, Anglia helyett az évad jó részében a cselekmény egy amerikai kisvárosban, Port Townsendben játszódott, és az Éjszakás Nővéren (Ruth Connell) kívül minden szereplőt újracastingoltak. Ennél fogva Charles szerepét az indiai felmenőkkel bíró Jayden Revri, Edwint a Norman Batesre – mind a fiatal Anthony Perkinsre a Psychóból, mind Freddy Highmore-ra a Bates Motelből – kísértetiesen emlékeztető George Rexstrew kelthette életre, médium barátjukat, Crystal Palace-t pedig Kassius Nelson formálta meg.

Persze a sorozat távolról sem találta fel a spanyolviaszt, szinte minden elemét láttuk már korábban: kicsit Odaát, kicsit Riverdale, egy hangyányit Scooby-Doo, bizonyos elemeiben Beetlejuice – olykor jobban felfedezni ebben Tim Burton hatását, mint az ő neve alatt futó, nagy sikerű Wednesdayben – de a szintén Netflixes Sabrina hátborzongató kalandjait is okkal lehetne említeni a nyilvánvaló Sherlock Holmes mellett. A bonyolult fejlesztési procedúra miatt pedig két cameón kívül (melyeket maga Gaiman írt) ki is merült a kapcsolódás a The Sandman világával. Mégis képes önállóan lélegezni, a saját jogán létezni ez a hol könnyed, hol megrázó zsánermix, lévén a képregényeket sem érdemben adaptálta (ellentétben a The Sandmannel), csak kiindulási alapnak használta. Míg a The Sandman grandiózusságát a sokszor sekélyes, Netflixesen alulszaturált látványvilág aláássa, ennek kisléptékűségéhez tökéletesen passzol, hála az érdekes eseteknek, amelyekhez a friss, izgalmas vizualitás, a meglepően igényes operatőri munka csak hozzájárult. Az ügyekből kifolyólag is ezért minden rész kicsit más, a készítők pedig képesek voltak vizuálisan feldobni azokat, vagy csak szimplán élni a történetek és a koncepciók adta lehetőségekkel. A megkapóan érzelmes jelenetek mellett akadnak itt animációs eredettörténetek, londoni fogócska tükrökön keresztül, démonűzés egy éppen a feje tetejére álló metrószerelvényben, időhurkok, gyilkos gombák és káromkodó macskák – hogy csak párat említsek.


A sorozat igazi aduásza viszont a szereplői. Míg a The Sandmanben azért akadtak olyan nagy nevek, mint David Thewlis, Stephen Fry vagy Joely Richardson, akik a puszta jelenlétükkel közelebb tudták hozni az elborultabb, elvontabb figurákat is, addig itt az évad egyszerűbb karakterekkel operál. A szezon gonoszát, az Esther nevű boszorkányt megformáló Jenn Lyonn (A törvény embere), valamint a direkt a sorozathoz megalkotott Macskakirály szerepében Lukas Gage (A Fehér Lótusz) számítottak ismertebbnek a stábból és ripacskodhattak egy jóízűt, a fiatalok pedig szerethetően hozták az ifjúsági sorozatok típusfiguráit. A két címszereplő között viszont ritkán láthatóan isteni a kémia – akár sorozatról, akár filmről beszélünk. Nem véletlen, hogy a szerepükre való felkészülés gyanánt meg kellett nézniük Billy Wilder klasszikusát, a Van, aki forrón szeretit. Ráadásul Revri és Rexstrew a vancouveri forgatásra tartva, a Heathrow repülőtéren találkoztak személyesen először (a szereplőválogatás a világjárvány miatt Zoomon keresztül zajlott), de elmondásuk szerint is azonnal egy hullámhosszon pendültek. Rexstrew pedig még így is kiemelkedik érzékeny játékával mind a sorozatból, mind a hasonszőrű ifjúsági fantasyszériákból, olyan finoman festi fel Edwin karakterét – ezt mintha a stáb is felismerte volna, és amennyire lehetett, kedveztek neki – ami annak fényében különösen dicséretes, hogy a drámaiskolából kikerülve ez volt a legelső tévés szerepe.

A széria végül 2024 áprilisában került fel a Netflix kínálatába. Ugyan néhányan nehezményezték benne az LMBTQ+-karakterek túlzó számát, jelezvén, hogy szinte csak belőlük áll az egész, de ezt már a marketing sem különösebben titkolta, és Gaiman műveitől vagy az azokból készült adaptációktól ez eddig sem volt idegen a legcsekélyebb mértékben sem. Annyiban viszont jogosak ezek a kritikák, hogy van, ahol tényleg feleslegesnek hat, de elsősorban azért, mert az adott figura a karakterdinamikán kívül nem ad hozzá semmit a nagy egészhez, a cselekményhez, nincs érdemi funkciója. A többiek viszont mind hozzájárultak az évad vezető karakterívéhez, a történethez, és alapvetően is élvezetes, hogy egy széria ennyire szégyentelenül felvállalja mindezt. Ezek pedig mind a karakterek javára váltak, amelyek így egészében érettebbnek, kiforrottabbnak – olykor súlyosabbnak – hatnak, dinamikájuk jobban érvényesül.


Az egyértelműen pozitív fogadtatás ellenére azonban (a Rotten Tomatoes kritikai aggregátor oldalon a kritikusi és a nézői értékelések is 92 százalékon állnak, még a The Sandmanénél is magasabban) a Netflix 2024 augusztusában bejelentette a folyam végét. Ennek kapcsán joggal érték újabb éles bírálatok a streamingszolgáltatót, hogy nem hagyja érvényesülni a sorozatait hosszú távon, és a gyors kaszák miatt a nézők már nem mernek belekezdeni az aktuális kínálatba, függetlenül a minőségétől. 2023-ban és 2024-ben olyan szériáknak intett rögtön az első évad után búcsút a Netflix, mint a hasonló jellegűen young adult Lockwood és Tsa. vagy a Jeff Goldblum nevével fémjelzett, a görög mitológiát zseniálisan a modern korba helyező Káosz, amely hetekig szerepelt a streamingszolgáltató tíz legnézettebb műsora között. A Halott Fiúk Nyomozóiroda esetében azonban a magas költségek mellett éppen úgy közrejátszott a gyenge marketing – amely nem is igazán kötötte össze a The Sandman univerzumával – vagy a magából őszies, erősen halloweeni hangulatot árasztó széria elbaltázott áprilisi premierje, és a vérszegény nézettség mindezekből is volt eredeztethető. A fent említett sorozatok nézettsége akkortájt például nagyobb számokat produkált, mégis kaszálták azokat. Mindehhez pedig hozzájárultak a Neil Gaiman körüli, egyre hangosabb szexuális zaklatási botrányok is, amelyek minden nevéhez köthető produkcióra rányomták a bélyegüket, legyen az a The Sandman, vagy a Michael Sheen és David Tennant nevével fémjelzett Elveszett próféciák az Amazon Prime kínálatában. Mindettől függetlenül a széria azóta megtalálta a rajongói táborát, igazi kis kultsorozat lett belőle a fiatalabbak körében, de a Rotten Tomatoes is megválasztotta az év fantasysorozatának 2024-ben, legyőzve az olyan nagyágyúkat, mint A hatalom gyűrűi vagy a Sárkányok háza. A The Sandman második évadja kapcsán például jelentősen megnőtt a sorozat nézettsége a platformon, valamint egyes pletykák alapján a fiúkkal felvettek egy kisebb jelenetet is a széria 2025 júliusában bemutatott záró szezonjához. Ez a híresztelés végül nem bizonyult valósnak – pedig a cselekmény és a képregényes alapanyag még indokolta is volna – így a rajongókban végérvényesen ott maradt a lezáratlanság érzése.

Eme hosszúra nyúlt felvezetés után pedig időszerű rátérni a zenére, amely a fentiek értelmében szintén elég kacifántos utat járt be. A The Sandmanhez az a David Buckley szerzett meglepően kellemes, fülbemászó főtémával rendelkező zenét, aki a Hans Zimmer-tanítványok egyik legfelejthetőbbje olyan mozikhoz írt munkáival, mint a Párizsból szeretettel, a Támadás a Fehér Ház ellen 3. – A védangyal bukása, vagy a Jason Bourne, melynek score-ját John Powell-lel közösen jegyzi. Ellenben például a Jackie Chan és Jet Li nevével fémjelzett Tiltott királysághoz egy nagyon szerethető kalandmuzsikát írt. A The Sandman aláfestése egy tehetségesebb, tapasztaltabb komponistával egyértelműen hatásosabb lett volna, de Buckley javára kell írni, hogy kétségtelenül emlékezetes témát komponált Álomhoz, valamint testvéréhez, Halálhoz, és eme dallamok líraisága tökéletesen kifejezi a széria emelkedettebb, a nagyvilág zajától elvontabb tónusát. A már említett Doom Patrol szériához pedig egy rendhagyó zeneszerződuó szolgáltatta a talpalávalót: Darren Aronofsky egykori elválaszthatatlan komponistája, Clint Mansell (Rekviem egy álomért, A forrás), és a tévés Star Wars-produktumok állandó veteránja, Kevin Kiner (A klónok háborúja, Ahsoka) látták el a kattant szuperhősök véres kalandjainak aláfestését. Mansell virtuóz stílusa, hangszerelése erősen érvényesült is a széria zeneiségén, és ez a Halott Fiúk Nyomozóiroda felbukkanásakor különösen kiütközött. A harmadik évad albumának „Meet the Dead Boys” című tétele egyértelműen az eredetileg tervezett spin-off széria zenei vezérmotívumát kívánta felvezetni, és az az öt perc valóban fülbemászó, ahogy a gótikát vegyíti Mansell és Kiner a technós hangzással.


Azonban a sorozat újrakalibrálása értelemszerűen más szerzőt vont maga után, így a showrunner, Steve Yockey hozta magával A légikísérő című sorozatából az Emmy-díjas veterán Blake Neelyt. A komponista szerződtetése persze valahol biztonsági játéknak számított, de értelemszerűnek is, hiszen a széria executive producere az a Greg Berlanti volt, aki olyan DC-sorozatokon dolgozott vele az ezt megelőző bő tíz évben, mint A Zöld Íjász, a Flash – A Villám vagy a Supergirl, melyek aláfestéseit ráadásul Neely nemegyszer egymással párhuzamosan készítette. Viszont ezek a szűkös költségvetés ellenére is igényes muzsikák voltak, bebetonozták a komponista nevét a tévés iparban, így tehetsége, megbízhatósága ezúttal is jól jött. Neely már javában elkezdett dolgozni a score-on, amikor felajánlotta a török származású Murat Selçuknak, hogy együtt komponálják. Selçuk jó ideje Neely keze alá dolgozott segédzeneszerzőként és hangszerelőként olyan szuperhőssorozatoknál, mint a Batwoman vagy A holnap legendái, és Neelynek jelen esetben pont olyan valakire volt szüksége, aki jártasnak számít a nyolcvanas-kilencvenes évek elektronikus filmzenéiben. Az pedig elmondható, hogy a komponistaduó hasonló úton indult el, mint Mansell és Kiner tette azt a Doom Patrol esetében. Tehát az erősen anakronisztikus, szintetizátoron alapuló hangzást – amely elsősorban Charles nyolcvanas évekbeli figurájából fakad – vegyítették a gótikussal (ez pedig inkább az Edward-korból származó Edwinre reflektál), mindezt megfejelve hol kísérteties, hol horrorisztikus, ambientes tónussal. Ez a kettősség viszont nemcsak a főszereplőpárosból ered, hanem a széria – és az alapanyag – hol fajsúlyosabb, hol könnyedebb hangvételének éles váltakozásából is, legyen szó drámai, horror- vagy vígjátéki elemekről. Azt nem lehet persze kijelenteni, hogy a balansz tökéletesen, minden értelemben könnyen fogyaszthatóra sikerült, de a végeredmény akkor is egy igényes score lett.


Ha viszont komoly kritikával kellene élnem, az az lenne, hogy Neely és Selçuk rögtön az album nyitányában ellőtték a legfőbb puskaporukat. A „Death Becomes Him” a sorozat pilotjához hasonlóan azonnal bedob minket a szellemvilág sűrűjébe, és egyben prezentálja is az album leginkább ambivalens aspektusát, tehát egy tracken belül eltérő hangnemek, eltérő jelenetek aláfestései ütköznek egymással, sokszor érdemi átmenet nélkül, így a legtöbb tétel enyhén mozaikszerűnek hat. Jelen esetben is feszült, elektronikusan dübörgő taktusokkal indítanak Neelyék (amelyet a jelenetben még meg is szakítanak a „Doorman” című zúzós hip-hop számmal slowthai és Mura Masa előadásában), hogy aztán a track egy zenedoboz csilingelését idéző, cselesztán alapuló, éterien meghitt vokállal támogatott lágy dallamba váltson át. Ez utóbbiban nemcsak csodásan reflektálnak Halál (Kirby Howell-Baptiste) mélységesen együttérző, kedves természetére – és egyben zenei választ adnak Buckley a karakterhez írt „A Kind Word and a Friendly Face” című tételére az anyasorozatból –, hanem egyszerre fejezik ki az előle bujkáló Charles és Edwin bensőséges, szó szerint tűzön és vízen át tartó, több évtizedes barátságát. Ráadásul az album második felében, a „Run from Hell / I’m in Love with You” ennek egy egyszerre intenzívebb, ugyanakkor fragmentáltabb párdarabja, amely egy kifejezetten technós kezdés után meghitt ambientbe csap át, majd a fiúk lágy motívumával zárja le azt, ezekkel az évad két legérzelmesebb jelenetét is aláfestve a hetedik epizódban. Viszont, mint oly sok sorozatnak, ennek is a főcímzenéje a leginkább maradandó, ikonikus. Az elmúlt években ritkán éreztem úgy, hogy egy szériánál sose ugorjam át a főcímet (az egyetlen példa, ami eszembe jut a közelmúltból, a Gyilkos a házban nyitánya volt), de a Halott Fiúk Nyomozóiroda szignálja abszolút ilyen, már csak a neonfényben fürdő, egyszerre bohókás és kísérteties animáció miatt is. Az egyedül Neely által jegyzett „The Dead Boy Detectives (Main Titles)” pedig mindaz, ami Danny Elfman főtémája a Wednesdayhez csak lenni akart (pedig már az is bitang jó volt), ugyanakkor nagyon is emlékeztet Elfman gótikusabb, korai Tim Burton-filmekhez írt vonulatára vagy Christopher Young munkáira. Az orgona fenyegető robusztussága vegyül a theremin egyszerre játékos és kísérteties hangjával, amely egyben tökéletesen összegzi a sorozat hangulatát.

„Rettentő örömteli volt a felfedezés, hogy a Blake által fejlesztett templomi orgona milyen szépen harmonizált a szintetizátorokkal. A sorozat nagyszerűen teremt meg egyfajta sötét, para atmoszférát, ami lehetőséget adott arra, hogy kiterjesszük a lehetőségeinket, és kreatívak maradhassunk” – nyilatkozta a török komponista. Ez pedig hasonlóan széles körű játékosságra adott módot Selçukéknak, akárcsak a vizuális megjelenítés az operatőri csapatnak. Majd minden tételben van egy kis csavar, egy kis fricska, ennélfogva a hátralévő bő hetven perc ritkán ül le, ugyanakkor a nyitótételek színvonalát is ritkán éri el, pont a trackek már említett szétszabdaltsága okán. A már említett tónusváltások, töredezettségük miatt kicsit nehéz is a tételeket elemezni, leginkább a maradandó hangulatuk, hangszerelésük az, amit ki lehet emelni. A könnyedebb tételek közé azokat sorolom, amelyekben a „spooky” hangulat mellett a játékosság dominál. Ilyen a többek között a fiúk dolgos mindennapjait is aláfestő „So Many Questions for So Many Fools”, a pitypangmanók anyázásához tökéletesen passzoló „Stuck in a Jar”, az üzleti élet beindulására és a kattant ügyfelek kéréseire reflektáló „Odd Customers and Cohorts”, az „All So Obvious” vagy a széria lélekmelegítő karakteréhez tartozó „Niko”. Aztán ott vannak az ügyek sajátosságaira koncentráló trackek. Az abszolút kedvencem az egyszerre feszült és misztikus, a játékosságot szintén nem nélkülöző „Awakening Skeletons”, de a szintiwave-es „VHS and David”, vagy az egy ponton a Valami követ nyitányának elektronikus torzításait idéző „Mirror Maze”-re is felkapja az ember a fejét.


A bensőségesebb tételekből is akad pár. A „Want and Pleasure” a Macskakirály szeszélyes és igéző természetét fejezi ki, viszont a „Sadness Came, Too / Looking for Boys” lágy, visszafogott szomorúsága, éterisége olyan, mintha egy lélek lépdelne súlytalanul a köd borította, őszi erdő avarán, hogy aztán ez, mint egy álomból való keserű ébredés, átcsússzon az Éjszakás Nővér precíz és fenyegető taktusaiba. Utóbbi darabnak egy sokkalta drámaibb, ugyanakkor szomorúbb verziója a „Her Own Fault”, hogy azt az újfent három részre tagolt „Esther’s Origin / A New Deal” kövesse. Ahogy a címe is mutatja, a gonosz boszorkány – hangszerelését tekintve meglepően és meseszerűen szelíd – eredetét tárja elénk, hogy onnan rögtön a vele való végső összecsapás fenyegető szintetizátordallamaira és orgonataktusaira ugorjunk, majd Charles és Edwin már ismert motívumának meghitten játékos dallamaival pihenjünk meg, ezzel búcsúzva a fiúktól – és a sorozattól is.

Az album rendhagyó módon nem a szériával egy időben, 2024 áprilisában vált elérhetővé, hanem két és fél hónappal később, július közepén, rajta szinte az összes fontosabb tétellel, habár az elmúlt években ismét népszerűvé vált tengerészdalnak, a „Wellerman”-nak a cselesztás átdolgozása fájóan hiányzik róla. Mivel Neely főtémája gyakorolta rám már akkor is a legnagyobb hatást, gyorsan hozzá is csaptam a halloweeni zenei mixemhez, és ugyan lepörgettem az albumot, addigra túlságosan messze kerültem emlékezetben és érzelmileg is a sorozattól, hogy érdemben értékelni tudjam, és öt pontnál többre tartsam. Most azonban a The Sandman második évada után kivételesen újranéztem a szériát (kétszer is!), és nemcsak azon kaptam magam, hogy élvezek elmerülni ebben a világban, „együtt lógni” a srácokkal, hanem egyre jobban megfogott Neely és Selçuk szerzeménye a képek alatt és azoktól különválasztva is. Továbbá olyan, a sorozatban felcsendülő dalokra lettem figyelmes David Bowie „Hang on to Yourself” című klasszikusa mellett, mint a „Bad Feeling” a Cobra Mantől, vagy a „Burning” a Yeah Yeah Yeahstől.


A zeneszerzőpáros munkája persze nem váltja meg a világot, inkább működik részleteiben, mint egészében, és sohasem tudjuk meg, hogy miként folytatták volna elképzeléseiket egy esetleges második évadban. Azonban két John Carpenter-album között pont jól tud esni, mert van annyira igényes, játékos és érzelmes a score, hogy mind a szellemhistóriák, mind a horrorzenék rajongóit kellemesen kísértse – Halloween tájékán különösen.