Az úgynevezett coming of age filmműfaj (nevezzük felnövéstörténetnek) nem új keletű, hiszen már az 1986-os Állj mellém is ide sorolható. Egyik jellemzője, hogy gyerek/kamasz karakterei valamilyen módon szétfeszítik a szülői – aranyból csak ritkán lévő – kalitka rácsait, és ebből kirepülve olyan események sodrásába kerülnek, melyek további életükre is komoly hatással lesznek. Az első igazi nyár főhőse a 14 éves, visszahúzódó Duncan (Liam James), aki elvált szülők gyerekeként őrlődik: noha ő inkább apjával lenne, a sors az anyja (Toni Collette) mellé helyezte. A családi nyaralásnál bármi jobbat el tudna képzelni, hiszen a családot számára már anyja, mostohaapja (Steve Carell) és utóbbi lánya jelenti, ám a „betolakodó” duóval nem éppen felhőtlen a kapcsolata. A nyaralóba érkezést követően Duncan unalmában – és a többiektől elmenekülve – elkezdi felfedezni a környéket, így talál rá egy közeli aquaparkra, melynek vezetője (Sam Rockwell) felkarolja a gyámoltalan fiút, és munkát ad neki az élményfürdőben. A burokból kiszabaduló srác előtt ezzel kinyílik a világ, barátokat szerez, és talán még az otthoni problémákat is képes lesz más szemmel nézni.


Nagyon ritkán látni olyan frenetikus karaktert egy alkotásban, mint amilyet itt Sam Rockwell testesít meg. A színészről lehetne mintázni a lazaság szobrát, zseniálisan hozza a felelőtlen, bármit félvállról vevő nagy gyereket. Szó szerint minden egyes megszólalása élmény, dumája lehengerlő, és lezsersége mindvégig természetes, zsigerből jövő marad. Liam James méltó partnere tutyimutyi kamaszként: legszívesebben a helyére rántanánk lúzerpózba merevedett, csapott vállait, és noszogatnánk, hogy végre nyögjön ki valami értelmeset is a helyes szomszéd lánynak. Őt AnnaSophia Robb játssza, aki éppúgy ideálisnak bizonyult a kortársai közül kilógó tini szerepére, ahogy a Híd Terabithia földjére esetében is történt. Collette-nek is akadnak nagy pillanatai, amikor egy-egy pillantással többet mond el egy fia és új férje között gyötrődő asszonyról, mint más kollégája szöveges szereppel. És itt van Carell, aki egy nem feltétlenül gonosz, de annál jellemtelenebb bunkóként bukkan fel, s öröm utálni.

Az aquaparki dolgozóként egy-egy emlékezetes mellékszerepet magukra osztó író-rendező-színészek, az Utódok forgatókönyvéért Oscar-díjat elnyerő Jim Rash és Nat Faxon egyedi hangulattal átszőtt alkotásáról szinte csak méltatást találni kritikusi és nézői szinten egyaránt, ami nem is meglepő, mert a legtöbb, nem eleve vagánynak született embernek ismerősek lehetnek az igazi életbe még csak belekóstoló srác viszontagságainak egyes részei. Hiszen mindenki került már olyan szituációba, amikor azt érezte, hogy totálisan kilóg egy, csak a körülmények összehozta ideiglenes társaságból, és hogy szívesebben lenne bárhol máshol. Ezen kívül nem kevés olyan ember akad, aki számára az első igazi nyár hozta el az első igazi szerelmet is, ahogy az Duncannel történik, valamint az is torokszorítóan ismerős, amikor egy nagyszerűen sikerült nyaralás legvégén fájó szívvel hagyjuk ott a helyet vagy épp a röpke idő alatt szerzett ismerősöket, akikkel valószínűleg sosem találkozunk többé. Egy igazán élményszámba menő, szívmelengető mozival állunk szemben, ahol a jellemfejlődés hihetően történik, hiszen megszokott közegéből nem robbanásszerűen tör ki a főhős, mindez pedig a megállíthatatlan Rockwell-lel kombinálva az utóbbi idők egyik legszerethetőbb elegyét képezi.


A produkcióhoz két soundtracket is kiadtak. A válogatásalbum (rajta többek közt az INXS, Robert Palmer, valamint az egyszámos Mr. Mister, illetve az Edie Brickell and the Gaddabouts formáció két dalával) ugyan nem kihagyhatatlan, ám a jelenetek alatt mindegyik felvétel tökéletesen megtalálta a helyét. Valószínűleg a közönség szeretete játszott közre abban, hogy ami a kétezres években néha nagyobb moziknál sem valósult meg, itt megtörtént: a score is megjelent. Ahogy nemegyszer írtam már, egy instrumentális aláfestés esetében mindig az adott film alatti helytállás a legfontosabb, amennyiben azonban nemcsak a képekkel együtt, hanem önálló zeneműként hallgatva is kiválóan funkcionál, az plusz értékkel ruházza fel. Az első igazi nyár aláfestése esetében is pontosan ilyesmivel van dolgunk: amikor még nem láttam, amihez készült, már akkor megfogott. A komponista Rob Simonsen, aki a Csodálatos Júliától kezdődően A család kicsi kincsén át egészen a Pi életéig az Oscar-díjas Mychael Danna munkatársa volt hangszerelőként és kiegészítő zeneszerzőként, az 500 nap nyárnál pedig már teljes jogú alkotótársa lett. Pályája Carellét is keresztezte már, hiszen a most tárgyalt produkció mellett ő jegyzi a Míg a világvége el nem választ és a Foxcatcher aláfestését is. Az első igazi nyár 2013-as premierje óta már sokkal magasabban jegyzik: olyan filmekhez szerződött le, mint A bálna, a Deadpool & Rozsomák, a Kszi, Simon, az Adaline varázslatos élete, továbbá szerzett szimfonikus darabokat a Stranger Thingshez is. Egy apró érdekesség: a film eredeti címe The Way Way Back, 2020-ban pedig Simonsen nevét a The Way Back (magyarul: A visszaút) című Ben Affleck-dráma stáblistáján is láthattuk.


Az első igazi nyárhoz egy független filmekre jellemző muzsika született, mely talán A család kicsi kincsének score-jához áll közel hangulatban, leszámítva annak folkos jellegét. Az efféle kis produkcióknál a költségvetés nem mindig teszi lehetővé nagyzenekar alkalmazását, emiatt az aláfestést illetően az alkotók sokszor más irányba mozdulnak el. Ha nem már eleve létező betétdalokkal hidalják át a problémát, akkor a megoldás vagy elektronikus, vagy csak néhány hangszert alkalmazó megközelítés lesz – most épp utóbbi módon született egy kedves zenécske. Zenécske, hiszen alig 24 perccel van dolgunk, de érdekes módon ez a filmben olyan jól oszlik el a számok között, hogy ennél markánsabb időtartamra is tippelhetnénk.

A stílus visszafogott, a főhőshöz hasonlóan csendes, kezdetben szinte félénk, a szerzemények pedig melankolikusak, többnyire komótosan bandukolók. Simonsen az elektronikus kiegészítést kerülte, és az egyik fő instrumentumnak az akusztikus gitárt tette meg, valamint a szokottnál tompább hangzású zongorát, ezeket pedig néhol lassú dob is kíséri. De felbukkan hagyományos zongora, basszusgitár, orgona, illetve egyik kedvenc hangszerem, a lap steel is, ez a normálnál visszhangzóbb, elnyújtott hangú, fektetett gitár, mely itt a szintetizátort váltja ki. Mivel a score teljesen egységes, szükségtelen trackeket kiemelni belőle, de személyes kedvencemként azért megemlíteném a könnyed „Return to Your Ladyfriend"-et, illetve az albumot keretbe foglaló „Duncan's Theme” – „The Way Way Back” párost, amelyek tökéletesen érzékeltetik a főszereplőben végbemenő változást, hiszen utóbbiban már vokált is hallunk, mely a srác kiteljesedését szimbolizálja.


A filmhez hasonlóan kifejezetten szerethető, kellemes darab az aláfestése is, melynek a komponista úgy állt neki, hogy egyszerűnek, szerénynek és organikusnak kell lennie. Önmagában, a mozi ismerete nélkül is jólesik a hallgatása, de ami a lényeg: a szcénák hangulatát is remekül erősíti, még annak ellenére is, hogy nemcsak az összjátékidő rövid, de a trackek is mindössze egy-két percesek. Nagyzenekar hiányát viszont nem érezzük, anélkül is abszolút eltalált a hangulat. Aki hasonlót szeretne még hallgatni Rob Simonsentől, az ne is távolodjon el 2013-tól, mert a szintén akkor bemutatott, Shailene Woodley és Miles Teller főszereplésével készült Az élet habzsolva jó score-ja ugyanonnan fakad, azonban sokkal mozgalmasabb, dúsabb és jóval hosszabb is.