2013. április 15-én, a hazafiak napján két hatalmas robbanás rázta meg Bostont, a terrorcselekmény célpontjai az évente megrendezésre kerülő maratoni futóverseny résztvevői voltak. A megmérettetés utolsó szakaszán történt detonációk következtében hárman meghaltak, és rengetegen megsebesültek. Az aljas merényletről és az elkövetők után indított hajszáról Peter Berg egy olyan filmet készített, melyet egy nem hivatalos trilógia harmadik epizódjának lehet tekinteni. A túlélőben, a Mélytengeri pokolban és A hazafiak napjában nemcsak a direktor a kapcsolódási pont, vagy az, hogy megtörtént események szolgáltak alapként, hanem hogy főszereplőjük egyaránt Mark Wahlberg. Különbség azonban, hogy ezúttal egy a való életben nem létező szereplőt, egy közrendőrt alakít, aki az események sűrűjébe kerül. Miként a Mélytengeri pokolnál, úgy Berg ezúttal is egészen feszült légkört teremt, mely már akkor jelen van, amikor bemutatja a fontosabb szereplőket, akiket hamarosan érinteni fog a tragédia. Ritkaság az ilyen, de a feszültség a robbanás bekövetkezte után is folyamatosan fennmarad. Noha ismerjük a végkimenetelt, a rendező mégis képes izgalmassá tenni a valós és a dinamizmus érdekében kitalált fiktív mozzanatok keverékét, a csúcspont pedig egy olyan utcai csata lett, melyhez foghatót keveset láttunk a Szemtől szemben óta. A hazafiak napja azonban nem akciófilm, hanem a tettesek utáni nyomozás, majd az ezt követő hajtóvadászat elmesélése, ugyanakkor a mozi nem hanyagolja el az érzelmi oldalt sem.


Berg A túlélőhöz az Explosions in the Sky nevű posztrock formációt kérte fel, és melléjük került még a két Transformers-mozi között épp ráérő Steve Jablonsky is. Az olajfúrótornyos katasztrófa történetének dallamfelelőseként már csak Jablonsky volt jelen, akit most Trent Reznor és Atticus Ross váltott. A számukra Oscar-díjat hozó Social Network – A közösségi hálót követő A tetovált lány és a Holtodiglan zeneileg arra utalt, hogy túl sok váratlan dologra már nem kell számítani tőlük. A duó ráállt egy egyirányú, túl messzire nem vezető útra, aminek az lett a következménye, hogy zenéik gyakorlatilag felcserélhetők a jelenetek, de akár még a filmek között is – ez különösen igaz David Fincher imént említett alkotásai közül az utolsó kettőre. Épp ezért lepődtem meg nagyon, hogy A hazafiak napja bevezetéséhez mennyire nagyszerű motívummal álltak elő. A soundtrackre "We Forget Who We Are" címmel felkerülő témát és variációit a szerzőpáros leghatásosabb megmozdulásának tartom. Egészen elképesztő intimitást ad a jelenetsornak, ahogy ez a csöndes ambient kíséri az ébredező város képeit, illetve a főbb szereplők, párok, barátok és családok bemutatását, akiknek egymás iránt érzett szeretete szinte árad a néző felé a zene jóvoltából. Ezt halljuk a stáblista előtt is, amikor a túlélők nyilatkoznak, illetve egy két évvel később, ugyanott rendezett futóverseny archív felvétele alatt (ekkor már egyenesen torokszorító hatású), valamint egy variánsa csendül fel Wahlberg film végi monológjának alátámasztásaként. Amit viszont e motívumon kívül hallunk, arra a legenyhébb szó, hogy felemás. Reznorék munkamódszere sokszor az, hogy nem konkrétan a jelenetekhez komponálnak, hanem a téma ismeretében összeállítanak már előre egy másfél-két órányi muzsikát, és ebből az elektroindusztriális szöszmötölésből válogathatja ki a rendező és a zenei szerkesztő, hogy hol mi szóljon. Hogy most is így dolgoztak-e, azt nem tudom (esélyes), viszont kétségkívül olyan lett a produktum.


A már említettet leszámítva kivétel nélkül monoton trackek ezúttal is bárhol véget érhetnek, semmilyen építkezésnek nincs bennük nyoma. Csak szól és szól a digitális moraj, a kotyogás, a zúgás-búgás, egyszóval az effektek és a manipulált hangok parádéja, ezzel pedig az értékes filmzenék közé még tévedésből sem kerülhet be a score. Ráadásul ezúttal már egyenesen azt érezni, hogy az aláfestés több alkalommal is szinte leesik az adott jelenetről, sőt van, amikor kifejezetten idegesítővé válik az előtérbe tolása. Arra, hogy a szerzőpárost nem feltétlenül annak gondolata foglalkoztatja leginkább, hogy épp milyen stílusú, műfajú filmhez kérték fel őket, jó példa a "Them and Us", melyet ha egy leheletnyivel hangosabbá és agresszívabbá tennének, akár még valamelyik Resident Evil-rész főtémájának is elmehetne.

Az ezt követő közel egy órát már meg sem kísérlem leírni. Ugyan néhol fel-feltűnik egy szimpla dallamot játszó, retrós szintetizátorhang (például a "Long Shadow on the Street"-ben), de a jellemzés különféle hangutánzó szavakból állna csak, annyira elszabadul az effektpokol a trackek zömében – jó példa erre a "Broken Glass" és a "Nobody Cares About Me". Ez a fojtott, rideg és komor hangdizájn az uralkodó tehát a kiadványon, ahogy azt már megszokhattuk a két alkotótól, de sajnos sok újat már nem tudnak mutatni. Az az eredeti stílus, amelynek egy némileg könnyedebb elődjével 2011-ben elvitték az Oscar-szobrot, mostanra unalmassá vált, mert nem hallani ki belőle a törekvést a rutintól való elszakadásra. Ezek után senki nem fog megdöbbeni azon, hogy a párost még egy a vietnami háborúról szóló dokumentumsorozat sem lendítette ki a komfortzónájából, hiszen a szintén 2017-es The Vietnam Warhoz is épp olyan szerzeményeket írtak, melyek jelentős hányada a Berg-mozi kíséretébe is tökéletesen illeszkedne. Emellett hiába állnak elő a komponisták rendre másfél óra körüli kiadott zenékkel, teljesítményüket nem érezni rendkívülinek, hiszen monoton kreálmányaik játékidejét bárhol elvághatják. A hosszokat náluk nem a jelenetek, hanem egyedül az határozza meg, hogy épp hol van kedvük lezárni a sokszor eseménytelen, percekig ugyanabban a tónusban szóló műveket. Mindenesetre aki még nem unta meg a hasonló produktumokat, az megpróbálkozhat A hazafiak napja score-jának kétórás, promóciós változatával is (pillanatnyilag fellelhető a Youtube-on), de érzésem szerint ez már sok a jóból, főleg, ha a jó nem is különösebben jó.


Mivel már ki tudja, hányadszor hallom tőlük ugyanazt, fejvakarást okoz számomra a pontozás is. Ha csakis a kidolgozottságot és az értékességet venném alapul, a score kevesebb pontot kapna, azonban az efféle problémás eseteknél mindig döntő szempont, hogy a film hatását mennyire erősíti a muzsika. És bármennyire is vannak komoly ellenérzéseim Reznorék "van pár szabad óránk, valamit összebarkácsolunk a számítógépen, aztán a jobbakat ömlesztve átadjuk a megrendelőnek" munkamódszerével kapcsolatosan, az objektivitás érdekében nem szabad elhallgatni, hogy sokszor viszont pont ez a neszezés és zörgés adja meg egyes jeleneteknek a feszültséget A hazafiak napjában. Azaz albumként hiába egyhangú, fárasztó, és összetettségnek nyoma sincs, azonban a képek alatt felcsendülve mégis vannak kétségbevonhatatlan érdemei. Így nem tudok más megállapítást tenni, mint hogy a célját alapvetően ellátja, az erős közepes megvan, ráadásul 2017 egyik legszuggesztívabb, végtelenül bensőséges filmzenei pillanatát is a szerzőpárosnak köszönhetjük.