Az év egyik meglepetéssikere lett a Megszállottság, mely egy kierőszakolt szerelem történetét meséli el. Főhőse a hangszerbolti eladó Bear (Michael Johnston – Teen Wolf – Farkasbőrben), aki már régóta szerelmes kolléganőjébe, Nikkibe (Inde Navarrette – Superman és Lois), de túl bátortalan ahhoz, hogy közeledjen hozzá: bárhányszor is próbálkozna, az utolsó pillanatban mindig visszakozik. Amikor a lány elveszti a kedvenc nyakláncát, plátói imádója meg akarja lepni egy másikkal, így betéved egy ezoterikus ajándékboltba. Végül csak egy titokzatos fűzfabottal távozik onnan, melyet félbetörve állítólag bármit kívánhat a tulajdonosa, az teljesül. Egy Nikkivel kapcsolatos újabb kihagyott lehetőséget követően Bear – minden mindegy alapon – kettétöri a mágikus pálcát, és azt kívánja, hogy a lány mindennél jobban szeresse őt. Hatalmas meglepetésére a kívánsága valóra is válik, csakhogy szembesül egy hatalmas problémával: Nikki olyan mértékben lett szerelmes lett belé, hogy az már a birtoklási vágyon is túlmegy…


A mindössze 26 nap alatt leforgatott Megszállottság rendezője a korábban csak rövid YouTube-videóiról ismert, 26 éves Curry Barker, aki aprópénzből készítette el művét, ám a siker a legmerészebb várakozásait is felülszárnyalta. 750 ezer dollárból készült, végül közel félmilliárdot hozott a mozipénztáraknál, s ezt figyelembe véve nem véletlen a többek által is hangoztatott vélemény, miszerint nevezhetjük a Z generáció Ideglelésének. Persze más közös pontot nem érdemes keresni a blairi boszorkány nyomába szegődő trió történetével, filmünk ugyanis egy kapcsolati horror, mely arra készteti nézőjét, hogy elgondolkodjon: vajon ő miképp szabadulna egy önzően átgondolatlan kívánság egyre terhesebbé váló következményeitől? A produkció kissé talán lassú, de mindvégig feszült, hovatovább feszengős, az operatőri munka minden árnyékot és szegletet ügyesen használ ki. Az igazi meglepetés azonban Navarrette alakítása: a kedves különctől a gátlástalan fúriáig terjedő spektrumot járja be Nikkiként, ami után jogosan tárulhat szélesre előtte Hollywood kapuja – a hírek szerint ez legkésőbb a 2028-as, következő X-Men-filmmel fog megtörténni.

A zeneszerző Rock Burwell lett, aki csak névrokona Carter Burwellnek, az Alkonyat és a Három óriásplakát Ebbing határában komponistájának. A Zach Burwellként született alkotó a hiphop világából érkezett, ahol zenei producerként és hangmérnökként dolgozott Rocky Horror művésznéven, mely nem az ismert filmmusical címéből, hanem a Ponyvaregény egyik karakterének nevéből jött. Noha eljátszott már a gondolattal, hogy filmekhez írjon aláfestést, fogalma sem volt róla, hogyan kerülhetne be ebbe a körbe. A megoldást Barker jelentette számára néhány évvel ezelőtt, akinek egy videójához zenére volt szüksége, s egy közös barátjuk a szintén Los Angelesben élő Burwellt ajánlotta figyelmébe. Amikor pedig lehetőség nyílt a Megszállottság elkészítésére, Barker számára egyértelmű volt, hogy újfent hozzá fordul, a nagyobb volumenű közös projekthez pedig jól jött, hogy csupán néhány percre laktak egymástól. A komponistának megmutatta a nyersvágás tíz percét, majd közösen kezdtek el ötletelni, az alapok lefektetését követően pedig Burwell már tisztában volt vele, milyen irányba szeretne haladni. Az ilyen alacsony büdzséjű mozgóképek esetében a filmzenére sem jut jelentős összeg, a megoldás legtöbbször a költséghatékonyságot garantáló szintetizátor, illetve a különféle szoftverek használata: itt a mű több mint kilencven százaléka készült számítógéppel.


Mivel korábban még nem készített score-t, Burwellnek először bizonyítania kellett a producerek előtt. Barker egy este, tíz körül váratlanul felhívta, s közölte vele, hogy a stúdiónak szüksége lenne némi demóra – csakhogy másnapra. Akkor éjjel született meg a „Love is in the Air, Pt. 2”, mely végül a film lezárása alá került, aminek a komponista azért is örült, mert addigra már erős kötődése alakult ki a trackhez. A filmben a „Pt. 1”-t halljuk elsőként a kapcsolat korai, álomba illő szakaszát bemutató montázs alatt: a posztrockba csúcsosodó track élesen elkülönül a többitől, hiszen – a szintetizátoron túl – valódi hangszereket (dobot és elektromos gitárt) kizárólag ebben hallunk. Ez vált az album legnépszerűbbjévé: a YouTube-on fellelhető feldolgozásokon túl még zongora- vagy gitártutorialokat is találunk belőle.

Curry egy horrornak álcázott romantikus filmként gondolt a produkcióra, Burwell pedig azt találta érdekesnek, hogy előbb a bensőségesebb érzelmeket kell feltárnia zeneileg, majd az eredményt borzalmassá torzítania – az aláfestést olyan süteményként jellemezte, melyről nem látni, hogy belül undorító fasírtot tartalmaz. Nagyrészt egy, még a visszafogottabb pillanataiban is kissé nyugtalanító elektronikus zenét hallunk, hosszan kitartott hangokkal, valahol Angelo Badalamenti muzsikáinak és a Valami követ Disasterpeace által írt aláfestésének keresztmetszetében, de az M83 (Feledés) stílusának csendesebb részei és Mica Levi A felszín alatthoz írt munkája is felötlött bennem. Az elsődleges inspiráció viszont egyértelmű, és maga Burwell sem tagadja Badalamenti hatását, arra emlékezve, hogy David Lynch kultikus sorozata, a Twin Peaks érzelmileg és zeneileg is mindörökre belevésődött az emlékezetébe. A megközelítés kialakításáról így beszélt: „Curryvel rengeteg időt töltöttünk együtt azért, hogy megtaláljuk az egyensúlyt olyan érzések között, mint a meghittség és a rettegés, a nosztalgia és az elhidegülés, vagy épp a szerelem tágasságának érzete valamiféle klausztrofób hangulattal szembeállítva”. A komponista aztán nemcsak a filmhez, hanem a forgatásra is készített zenét, hogy ott lejátszva megkönnyítse a stáb és a szereplők ráhangolódását.


Hangulatos a kívánságteljesítő fűzfavessző motívuma: már a nyitó „Obsession”-ben is jelen van, a „One Wish Willow” kimondottan ennek lett szentelve, a „Make a Wish”-ben pedig visszatér. Méltathatók a férfi és a női főhős szép meditatív témái (a „Nikki” és a „Bear” a Stranger Things érzelmesebb jeleneteiben is megállnák a helyüket), továbbá a kapcsolat első éjszakája alatt szóló, lágy „Can You Sleep with Me?”, valamint hatásos a váratlan égi áldás alatt szóló „Billionaire” és – rövidsége ellenére – a „Letter” is. A szerzemények egy része az ambient és a hangdizájn közötti terepen mozog: a score-t jól jellemző misztikus jelleget az „R U OK”-ben, a „Research”-ben és az „If You’re Having Trouble with the Door”-ban is megfigyelhetjük, míg a „Date Night” címe ugyan romantikát sugall, ellenben a zene mintha csak azt mondaná: inkább ne akarj ilyen randizós estét! Amikor a valódi Nikki egy-egy pillanatra visszatérve megrémíti Beart, vagy valami váratlan történik, azt Benjamin Wallfisch (Az, It: Welcome to Derry) digitális robajait idéző felcsattanások éreztetik („Hansel”, „You Wished for This”, „Why Don’t You Love Me”, de e horrorisztikus szerzemények társaságába sorolható a sötéten fortyogó és kopogó „You Only Get One” is). A veszély közeledtét oly módon is érezteti a szerző, hogy modulátorral egyszercsak meghajlít egy-egy kellemesen induló dallamot, hamissá téve azt, ezzel is jelezve, hogy valami nagyon nincs rendben: ilyen például az uzsonnás jelenet alól a „What’s the Verdict?”, továbbá a lány egyik kiakadását felvezető „I Can’t Be Nikki” is.


De térjünk rá arra, hogy azt, ami a jelenetek alatt működőképes, miért is nehéz értékelni önálló hallgatnivalóként. Erre a választ Burwell adja meg: „Rendkívül izgalmasnak tartottuk, hogy hajlandók voltunk kockázatot vállalni: kemény vágásokat és hangokat használtunk, melyek szinte már konfrontatívnak hatnak. Mindig is a diszkomfortérzet megteremtése lebegett előttünk.” A film ismerete szinte nélkülözhetetlen a score befogadásához, ám még így is nehezítő tényező, hogy több track (például a „Sandy”, a „Nikki”, a „Make a Wish” és a „What’s the Verdict?”) egyszerűen el van vágva. Vitathatatlan, hogy az adott jelenetekben ez működik is, ám az albumon zavaró, sőt kifejezetten idegesítő. Ráadásul testes élményről sem beszélhetünk, hiszen a trackek átlagos hossza mindössze másfél perc, azaz mire ráhangolódnánk valamelyik befogadhatóbb darabra, már véget is érnek, esetenként ráadásul egy huszárvágással. Első alkalommal még a produkció megnézése előtt hallgattam végig a soundtracket, és ekkor még kissé amatőrnek tartottam, ráadásul a film ismerete híján kifejezetten érthetetlen megoldásokkal is találkoztam. Azt tudtam, hogy elsőfilmes komponistáról van szó, csak azt nem, hogy ezt tartotta-e ideálisnak, vagy csupán szerényebb zeneszerzői adottságok találkoztak össze szerencsésen a megfelelő mozgóképpel, a jelenetek azonban végül mindent megmagyaráztak. Sok recenzor viszont a jelenetfüggő elektronikus score-okkal nem bír mit kezdeni: az ehhez hasonlókat a legtöbb filmzeneoldal inkább tapintatosan nem is véleményezi, amelyik pedig igen, az is értékelhetetlennek tartja – ez most is így történt. Kíváncsi voltam arra is, mit gondolnak az átlaghallgatók, ott viszont szinte csak a két szélsőség jelenik meg: míg egyesek szerint ez minden idők legzseniálisabb filmzenéje, mások azt ajánlják, hogy inkább sürgősen kezeltessék magukat. Ezúttal is félúton leledzik az igazság. Én úgy lehetek a legobjektívabb, ha leszögezem, hogy a muzsikát kizárólag albumként értékelve kevesebbet, míg filmbeli hatását is figyelembe véve akár még eggyel többet is érdemelne a fenti hat pontnál, viszont alapvetően olyan szerzeményekről beszélünk, amelyeket szinte nincs is értelme különválasztva hallgatni attól, amihez készültek.

Az igazi rajongóknak kedvében járt a kiadó, mert nemcsak online lehet meghallgatni a score-t, megvehető magnókazettán vagy bakeliten is. A tartalom mindhárom esetben ugyanaz, a soundtrack hosszát pedig az utóbbi formátum határozta meg; bár hetvenpercnyi score íródott, a kiadás hosszát a bakelit maximális játékideje korlátozta. Hiányérzete ennek ellenére keveseknek lehet, mert minden fontos pillanat felkerült a kiadványra, Burwell ráadásul szem előtt tartotta a kronológiát is. A hangulatot meg nem törve a betétdalok lemaradtak (még azok a háttérben szóló számok is, melyeket maga a komponista írt), közülük viszont egyedül a stáblista alá került „Forever” hiányolható, mely éles kontrasztban áll a film utolsó jelenetével, sőt ironikusan hat. Ezt azonban megtaláljuk a The Little Dippers énekkvartett 1960-ban kiadott Never Let You Go című albumán, csupa-csupa hasonlóan kellemes nóta társaságában.


Curry Barker következő munkája az Anything But Ghosts lesz, melynek forgatókönyvét a Megszállottságban a főhős cimboráját alakító Cooper Tomlinsonnal közösen írta. A történet két szellemvadászt követ, akik az entitások kiűzését vállalják házakból, csakhogy valójában szélhámosok. Az aláfestést Rock Burwell fogja jegyezni, és valami hasonló zenére számíthatunk tőle, mint amit most hallottunk, ami nem véletlen, elvégre a film ugyanabban az univerzumban játszódik majd, mint a Megszállottság, és a két produkció között laza kapcsolódás is lesz. Ebből sejthető, hogy a muzsika is ugyanezen a terepen marad, idővel pedig kiderül, vajon a zeneszerző képes lesz-e továbbépíteni a hangzásvilágát, vagy munkássága önismétlésbe fullad.