Armageddon / Deep Impact, Tűzhányó / Dante pokla, Top Gun / Vasmadarak, A Mars-mentőakció / A vörös bolygó: mindössze néhány példa a stúdiók közötti versengés azon szegmenséből, amikor alig pár hónapos vagy hetes premierkülönbséggel, hasonszőrű produkciók révén igyekeznek a mogulok jegyvételre csábítani a közönséget, és megmutatni, ki a jobb az adott témakörben. Az elnök végveszélybent jegyző Roland Emmerich 2013-ban a második olyan direktor volt, aki a Fehér Ház, illetve annak lakói ellen irányuló támadásra építette alkotását: az itthon a nyár elején mozikba került, Antoine Fuqua-féle Támadás a Fehér Ház ellent követően most Jamie Foxx, Channing Tatum és Jason Clarke főszereplésével egy másik aspektusból is megfigyelhető ezen incidens, illetve annak elhárítása.


A zenei kíséretről ezúttal is az elmúlt néhány Emmerich-filmhez szerződtetett duó, Harald Kloser és Thomas Wander gondoskodhatott, akik eddig mindössze az Anonymus című mozihoz komponált muzsikájukkal tudtak meggyőzni engem tehetségükről. Bár – a tengerentúlon a nyár közepe felé került bemutatásra, a zenei felvételekre már tavasszal sort kerítettek, az utómunkálatok elhúzódása okán – ami nem mellesleg jól jött a másik fehér házas filmmel azonos premierpárhuzam elkerülése érdekében is – tehát a megjelenéshez képest negyed évvel korábban dobozban tudhatták muzsikájukat. A scoring sessionre a Sony Pictures tulajdonában lévő MGM Scoring Stage-en került sor, ahol a 89 fős Hollywood Studio Symphony közreműködésével csendültek fel a dallamok.

Jelen score-juk stílusával kapcsolatban egy interjú alkalmával így nyilatkozott Kloser: "A film a hazafiasságról is szól... de nemcsak szó szerint a hazafias érzelmekről, hanem a szabadságba, a demokráciába és a békébe vetett hitről is. Emellett van sok-sok futás, ugrándozás, lövöldözés, sikoltozás meg miegymás. Ezekből pedig egyenesen következett, hogy milyen zenét kellett készíteni alá". Bár ezen leírás nem annyira sokatmondó (mely jelző sajnálatos módon a muzsikára is érvényes), mégis szó szerint igaz, annyi személyes kiegészítéssel azonban élnék ezzel kapcsolatban, hogy e történet végre egy összeszedettebb és kiforrottabb kíséret elkészítésére sarkallta a párost. A korábbi katasztrófamozik során hallott zenekari csörték redukálódtak, letisztultak, illetve elektronikus elemekkel dúsultak, mindezek eredményeként pedig más hatást keltenek, mint az eddigiek. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor el is klisésedtek, pontosabban: elindultak azon az úton, amely a Media Ventures-tanítványok stílusának aulájába vezette őket. A felhasznált motívumok meglehetősen egyszerűek, előre dúdolhatóak, így bármennyire is újat mutatnak önmagukhoz képest, a jelenlegi trendek vonásai majd' minden pillanatban megfigyelhetőek. Természetesen ezen megoldások alkalmazása érthető abból a szempontból, hogy ezúttal egy végletekig heroikus történetről van szó, hiszen meg kell védeni az Államok első számú emberét, aki szimbolikusan ugyan, de maga az állam, és ezt leghatásosabban a hősiességet tükröző rezes szólamok és katonai dobpergések közepette lehet megtenni úgy, hogy a napjaink elvárásainak megfelelő köntösbe csomagoljuk őket.


Az albumnyitó "White House Down Opening Theme" bár kliséhalmazra épül, abból a szempontból említésre méltó, hogy a heroikusságot a mai nézők és a hazafias hősök szempontjából egyaránt igyekszik érzékeltetni. Ennek eredményeként a tétel eleje a klasszikus hősies muzsikákat idézi meg a rezesszólóval, a hegedűkkel, valamint az azokat finoman kiegészítő fuvolák jelenlétével, a folytatásban ugyanakkor már a mostanság megszokottnak nevezhető konzervmegoldásokkal operál. E vezérmotívumot elsőre fanyalogva fogadtam, idővel azonban a Holnaputánéhoz hasonlóan a bűnös élvezetek kategóriájában landolt. Teljes valójában a "White House Down End Theme"-ben csendül még fel, az egy-két hangjegyelhagyásból álló variációból azonban nem szenvedünk hiányt.

Az imént említett "zimmeresedés" az aláfestés egészére rányomja bélyegét, s ezen megközelítés – előző műveik ismeretében – nemcsak, hogy szokatlan a párostól, hanem emiatt elsőre a Varése Sarabande korongja is se íze, se bűze érzést keltett bennem. Többszöri lejátszást követően azonban nemcsak a nyitány mászott a fülembe, hanem felfigyeltem a "Birdfeeder"-re (melynek felvezető másodperceit akár egy James Horner-darabnak is betudhatnánk), a lazaságot tükröző "Arrival at the White House"-ra, valamint a kissé melankolikus "Ground Impact Confirmed"-re is. Az akciótételekben – melyek stílszerűen a "Let's Go"-val veszik kezdetüket – pedig bár felbukkannak a Kloser-Wander duóra jellemző ütős- és vonósszólamok, valamilyen oknál fogva a hangulatteremtéshez használt megoldások főszereplője mégis a Media Ventures-paletta lett, amire remek példa többek között a "Dumbwaiter" címet viselő track is, mely kísértetiesen hasonlít a Transformers muzsikájára. Az elektronikus elemekkel ötvözött dinamikus darabok közül mindössze az "Elevator Chase", a "Satellite Phone", a "Cale's on the Roof", illetve a "Gonna Shoot Me?" esetében éreztem azt, hogy némi eredetiséget foglalnak magukban, ám ezek meglehetősen kevesek ahhoz, hogy elmulasszák a keserű szájízt.


Trevor Morris a Támadás a Fehér Ház ellenhez készült kompozíciója egy hangyányival jobbra sikerült, mint a Kloser-Wander párosé, zeneileg azonban mindkettő ugyanazon elemekből építkezett: mintha egymás melletti szobákban írták volna meg a muzsikát – némely trackeket akár össze is cserélhetnénk úgy, hogy közben a score-ok összképe nem borulna fel. Az elnök végveszélyben filmzenealbumának tükrében kíváncsian várom, hogy Kloserék mivel fognak legközelebb előrukkolni: vajon visszatérnek majd a saját zenei stílusukhoz, vagy ezt a vonalat boncolgatják tovább?