Az amerikai filmakadémia nem túlságosan szereti kegyeibe fogadni a vígjátékokat, jól példázza mindezt, hogy az elmúlt harminckét év alatt csupán kettő komédiának sikerült a legjobb film kategóriájában győzedelmeskednie. 1977-ben az Annie Hall, majd több mint húsz évre rá a Szerelmes Shakespeare tudott nyerni a legfőbb kategóriában – utóbbit ez a tény finoman szólva is felértékeli. A világ leghíresebb drámaírójának életét sajátos, nem valós történetbe helyező film méltán lett sikeres. Egyértelmű diadalmenetéből nagyon sokan kivették a részüket, a színészek gárdája fenomenális volt, John Madden direktor munkája dicséretes, a jelmezek, a díszletek, a smink rendkívül korhűre sikerült, de mindez nem ért volna semmit, ha nincs a szenzációs forgatókönyv, melynek írói a film hét Oscar-díjából talán a legmegérdemeltebbet kapták. A kitalált sztori Shakespeare életét keveri a műveiből származó elemekkel, mondatokkal, illetve egyéb fikciós tényezőkkel. Alaphelyzetként a valóságban soha meg nem születő Rómeó és Etelka keletkezésébe tekinthetünk be, melyet a lecsúszott, érzelmileg kiégett, ihlet nélküli író csak nagyon nyögvenyelősen tud kipréselni magából. Megrendelői szorongatják, megfelelő társulata sincs, amely előadná a művet, meg egyébként sincs kedve Etelkáról, a kalózkirály lányáról komédiát írni. Ekkor érkezik a színházért rajongó, nemesi származású Viola de Lesseps, aki a kor követelményei miatt álruhába bújva, Thomas Kent álnéven jelentkezik a darab férfi főszerepére. Mindeközben pedig Violaként sajátos flörtbe is kezd az íróval, aki a szerelmi fellángolása mellett újult erővel kezd műve megalkotásába is. Amint Shakespeare és a lány érzelmei elmélyülnek egymás iránt, szép lassan megszületik a Rómeó és Júlia is, a két veronai fiatal történetében pedig Shakespeare és Viola szerelmének alakulását látjuk viszont. A kész színdarab olyan jól sikerül, hogy még a morcos Erzsébet királynő tetszését is elnyeri, a happy endet azonban még ő sem tudja garantálni.


A szereplőgárda a film egyik fontos tényezője. A bemutató idején igazából csak Ben Affleck, Gwyneth Paltrow és Geoffrey Rush rendelkezett nagyobb nemzetközi ismertséggel, a többieknek majdhogynem a Szerelmes Shakespeare volt a belépő Hollywoodba. Bár Judi Dench hazája egyik legnevesebb színésznője volt, nagy filmben (leszámítva a Bond-mozik M-jének rövid feltűnéseit) nem szerepelt, Erzsébet királynő hiteles megformálásáért – bár szerepe nyúlfarknyi volt – Oscar-díjjal jutalmazták. Joseph Fiennes a filmben kissé futóbolondnak tűnő címszereplőt alakította, aki a történetbeli riválisával, a hozzá hasonlóan akkoriban nem túl ismert Colin Firth-szel sok női szívet dobogtatott meg. A rendkívül jó karakterszínész Tom Wilkinson és Imelda Staunton emelhető még ki a szereplők közül, azóta már ők is fel-feltűnnek a különböző blockbusterek stáblistáin. A film elkészülte sem volt egy mindennapi történet, a kilencvenes évek eleje óta rendezők és stúdiók váltották egymást, sőt a főszerepek kiosztása is igen érdekesen alakult. Julia Roberts, Meg Ryan éppúgy aspirált Viola főszerepére, mint Kate Winslet vagy Winona Ryder. Elmondható azonban, hogy ennél jobb szereplőgárdája kevés filmnek van, nem utolsósorban nekik köszönhető az a hét Oscar- és számtalan egyéb díj, melyet annak idején begyűjtött a világ talán legismertebb szerelmi történetének sajátos átértelmezése.

A zene bemutatását kezdjük mindjárt a legnagyobb hibájával, ami nem más, mint az, hogy gyorsan megunható, de ezt ki lehet küszöbölni azzal, hogy nem hallgatjuk gyakran. Ettől az aprócska hiányosságtól eltekintve azonban elmondható, hogy majdnem tökéletes filmzenéről van szó. Évente egyszer-kétszer elővéve nekem mindig örömet okoz Stephen Warbeck műve, mely romantikus hangvételével maximálisan kiszolgálja a filmet, érzelmi töltetére ráerősít, és sírósabbak többek között a score miatt is keresgélik a zsebkendőjüket a mozi végén. Maga a score természetesen nem unalmas, sőt a stíluson belül is igen változatos megoldásokat tartalmaz, de gyakori meghallgatása csak a teljesen romantikus lelkületű embereknek ajánlott. Warbeck zenéje leginkább Philip Glassével vagy Michael Nymanével rokonítható, bár tőlük kicsivel populárisabb, de mindhármójuk műveiben erőteljesen meghatározó bizonyos minimalista dallamok monoton ismétlődése. Warbeck más alkotásaival ellentétben a Szerelmes Shakespeare-ben ezt eléggé elfojtotta, de több tétel esetében azért hallhatjuk ezt a kifejezésmódot (például a "The Brawl"-ban).


A score leginkább egy kellemes, szívfájdító, mindenki számára könnyen befogadható romantikus hangvételű muzsika, olyan filmzene, melyet a stílusban járatlan ismerőseinknek bátran ajánlhatunk, szinte garantáltan tetszeni fog nekik. A nagyzenekarból az aláfestés meghatározó egysége a vonósszekció, őket egészíti ki a fúvósok tábora, akik közül is főként a fafúvósok játékára épít a szerző. Nagyjából három jól elkülöníthető témája van a zenének, ebből a legismertebb, a filmhez leginkább "hozzáragadt" a "The Beginning of the Partnership"-ben hallható összetett, de mégis egyszerűnek mondható dallam, melyet először egy furulyán hallunk, majd később a hegedűsök is bekapcsolódnak a téma kibontásába. Sajnos a score-ban nem sokszor alkalmazta a szerző, mindössze a nyitójelenetben és a kocsmai verekedést megelőzően hallható. Az ettől szerényebb második motívum a "Viola's Audition"-ben csendül fel először, ami kissé hasonlít az előzőre, annak feszültebb, romantikát nélkülöző változata. Erre már több tétel épül, némelyikben teljes egészében felhangzik, némelyikben pedig csak felsejlik ("Love & the Rehersal", "News of Marlow's Death"). Én különösen azt értékelem ebben a zenében, hogy a film történését, a párbeszédeket, a ki nem mondott vagy a kimondott gondolatokat, a látszódó vagy az elrejtett érzelmeket tökéletesen tudja megjeleníteni a muzsika nyelvén. Jó példa erre az "A New World", a "The Play and the Marriage", vagy a film végén felcsendülő gyönyörű "Farewell".

Nem esett még szó a harmadik többször visszatérő témáról. A komponista a film meghatározó táncjelenete alá korabelinek ható zenét komponált, ez a "The De Lessep's Dance", mely valóban reneszánsz kort megidéző hangulatot áraszt, vezérmotívumával többször is találkozunk az albumon, bár hangszerelése csak ebben az egy tételben ilyen régies. Említésre méltó még a színmű bemutatója alá komponált két részre osztott tétel, mivel egyrészt a Rómeó és Júlia történéseit is ki kell, hogy szolgálja, de emellett a színdarabon kívüli eseményeket is alá kell, hogy támassza. A szerző a film végére tartogatta a legjobb szerzeményét, a stáblista alatt felcsendülő, az addig hallottakat összefoglaló drámai "The End"-et, mely még a kevésbé érzékenyebb nézőkből is kicsikarhat egy-két könnycseppet a film nézése közben.


Stephen Warbeckről elmondható, hogy az ezért az alkotásáért kapott Oscar-díjával csak ideig-óráig tudott élni. A szobor megnyerése után pár évig még a reflektorfényben volt, olyan filmekhez komponált aláfestést, mint a Billy Elliot, a Corelli kapitány mandolinja, a Sade márki játékai, vagy a Charlotte Gray. Azonban 2002 utáni életművéből egyedül a szintén John Madden rendezte 2005-ös Bizonyítás emelhető ki, mint ismertebb mű. A komponista azóta gyakorlatilag nevenincs drámákhoz és romantikus filmekhez szerzett aláfestést, noha az akadémiai elismerés megítélése idején szép jövőt jósoltak neki – azonban mára bizonyossá vált, hogy ez hollywoodi értelemben nem következett be.