Gavin Banek (Ben Affleck) és Doyle Gipson (Samuel L. Jackson) mindketten a bíróságra igyekeznek, de más okból. Gavin ügyvéd, és egy fontos ügyben kell odaérnie, Doyle pedig egy tárgyalásra megy, ahol gyermekei láthatási jogáról döntenek. A nagy sietségben Gavin és Doyle összeütköznek, és öt percre feltartják egymást. Míg Gavin időben elszabadul, Doyle-nak várnia kell, és a késés miatt elveszíti a láthatási jogot, de szerez magának mást: Gavin véletlenül elejtett papírjait, amik nélkülözhetetlenek a fiatal ügyvéd legfontosabb eseténél. Baneknek a nap végéig vissza kell szerezni a papírokat, Doyle azonban páratlan árat szab az üzletre: azt az öt percet kéri vissza, amit elveszített a karambol miatt.


Roger Michell, a Sztárom a párom rendezője különleges filmet hozott össze, ami egy rész thriller, egy rész akció és egy rész szociális kommentár a társadalmi különbségekről. Az alkotást legjobban talán a "hideg profizmus" kifejezéssel lehet illetni, ahogy Mitchell hideg technozenével és éles vágásokkal kommentálja a jelen New Yorkjának elkeserítő helyzetét. A film egyik legvitatottabb pontja egy egyszerű képsor, melyből a bemutató előtt Michell nem volt hajlandó digitálisan eltüntetni a World Trade Centert, mondván, hogy ez is az igazság része, melyet nem lehet megváltoztatni.

A rideg valóság része David Arnold rideg technozenéje is, mely azon kevés darab közé tartozik, amelyet a mai napig alig forgatok a zeneszerző repertoárjából. Ritkaságszámba megy, hogy Arnold az erősen tematikus írásmódjától ennyire eltávolodjon, és egy olyan kísérleti technoalbummal örvendeztesse meg rajongóit, amiből száműzte az élő hangszereket. A zene egy egybefüggő valami, az összes téma egyetlen hatalmas masszába van mixelve, ami közel háromnegyed órán keresztül folyik megállás nélkül, csak pár ügyetlenebb keverés szakítja meg az "élményt".


Hogy megértsük, miről is szól az Ütközéspont score-ja, képzeljük magunk elé kedvenc Arnold-lemezünket, melyben a nagyzenekari hangzást technoritmusokkal keveri – összehasonlításként ajánlom az ugyanebben az évben megjelent Halj meg máskor! zenéjét. Most néhány szólóhangszer kivételével távolítsuk el a teljes zenekart, a hegedűst, a fafúvóst és a trombitást pedig zárjuk be egy szobába. Most a szomszéd szobában játsszuk le a megmaradt alapokat, miközben a háttérből valahogy átszűrődik néhány élő hangszer hangja. A témákról természetesen feledkezzünk el, hiszen ez a zene csontig van vetkőztetve a hideg technovalóságban.

Az Ütközéspont aláfestésének legnagyobb erénye, hogy így már izoláltabban is hallgathatjuk Arnold gondosan kiválogatott sample-jeit, és esetleg saját muzsikáinkban is felhasználhatjuk őket, ha szeretnénk egy kicsit játszadozni vele. Az album sokkal jobban működik, mint egy chillout hallgatási élmény, viszont túl sok idegesítő és fülrepesztő kísérleti elektronikával támad ránk a legváratlanabb pillanatokban. Ez bizony funkcionális filmzene a legridegebb valóságból, a kiadvány pedig tipikusan az, amit a szerző híre ad el elsősorban a gyűjtőknek. A CD prezentálása nem sokat javít a dolgokon.


A Varése Sarabande kiadásában megjelent lemez a kiadó egyik legfurcsább vállalkozása. Mint említettem, az összes tétel egy hosszú számba van összemixelve, de itt még nem ér véget az album egységesítése. A hátoldalon csupán egyetlen tracket tartanak nyilván, melynek címe "Changing Lanes", és majdnem negyven percig tart. A valóságban az albumot huszonhat cím nélküli trackbe szabdalták, így lehetőség sincs arra, hogy egyes darabokat a film bizonyos jeleneteihez kössünk. A borító füzetkéjében a zenei munkálatokban résztvevő emberek felsorolásán kívül semmilyen információt nem találunk, így ez sem segít túl sokat a kiadás módjának megértésében. Az albumot csak az Arnold-muzsikák legkomolyabb gyűjtőinek ajánlom, illetve azoknak, akik kíváncsiak arra, hogyan szabadul meg a szerző a nagyzenekar nyűgétől és ír kizárólag elektronikus zenét. Az adott pontszámot kicsit felhúzza, hogy a filmben működik a score.