Az írást az album belső borítóján található rövid életrajzi összefoglalóval kezdeném, és nem csupán azért, mert azon ritka Varése-lemezek közé tartozik, ahol képek helyett különböző információkkal találkozhatunk, de ennél kiválóbb bemutatót felesleges munka lenne innen-onnan összeollózni. Christopher Franke Berlinben született, és a berlini konzervatóriumban tanult klasszikus zenét, valamint zeneszerzést. Tanulmányai alatt más zenei műfajokkal is foglalkozott, kezdetben egy Agitation Free nevű, elsősorban rockot és jazzt játszó bandában zenélt. Tanárával közösen létrehoztak egy stúdiót az iskolán belül, s az itt kialakuló egyre több improvizatív kurzus révén megalapították a Berlin School of Electronic Musicot. Franke ekkor ismerkedett meg Edgar Froesével és Peter Baumann-nal, s lett tagja a (nem csupán filmes szempontból) legendás Tangerine Dream együttesnek, ahol eleinte dobosként zenélt, később azonban a zenekar elektronikus irányváltása után a szintetizátorok mögé ült át. 1970 és 1988 között harminchat albumot jelentettek meg, közel harminc filmhez írtak aláfestést. 1991-ben kiszállt a csapatból, s Pacific Coast Highway címen megjelentette első szólólemezét. Megalapította a Berlin Symphonic Film Orchestrát (ők játszották fel tárgyalbumunk anyagát is), majd átköltözött Los Angelesbe, hogy még nagyobb hangsúlyt fektethessen filmzenei karrierjére.


A New Music for Films – Vol. 1 első három, önállóan megkomponált filmzenéjét mutatja be (bár filmográfiáját tekintve volt neki ezt megelőzően egy bemutatkozása valami elképesztő, trabantos hollywoodi kalandhoz, melyet A nemzet aranyával elhíresült Jon Turteltaub jegyez), de a tracklista és a már korábban említett, meglepően informatív belső borító csak azt tudatja velünk, melyik három filmről is van szó. A huszonnégy track címeit vizsgálva valószínűleg Hercule Poirot sem állapítaná meg, épp melyik film aláfestését hallgatjuk, és végighallgatva a közel egyórás válogatást, nyugodtan elmondhatom, hogy hangulati váltást sem igen lehet érezni bennük, emiatt már előre sejthető, miért is találjuk ezt a lemezt a többszörösen leárazott termékek polcán.

Maga a három film legalább annyira ismeretlen, mint a Babylon 5 című sci-fi sorozat rajongóit leszámítva a komponista személye. Az 1991-es McBain című akciófilm (Christopher Walken főszereplésével) egy kolumbiai katonai bosszúhadjárat történetét mutatja be, az Eye of the Storm egy sivatagban játszódó thriller Dennis Hopperrel és Lara Flynn Boyle-lal, míg az egy évvel későbbi Ébredés egy támadás utáni kómából felépülő nőről szóló tévés krimi. Elvileg három különböző műfajról beszélünk, a zenében azonban nehéz nyilvánvaló különbségeket tenni, s a tetejében még egyéb fórumokon sem tudtam kinyomozni, mikor épp mit hallok.


Alapvetően azt lehet mondani Franke bemutatkozó filmzenei gyűjteményéről, hogy kitört a gépi hangszerekből a klasszikus megszólalású filmzenék felé, mégsem tagadhatja, hogy miről szólt a közel húszéves zenei fejlődéstörténete, és hát a szerzemények alapján az is érthető, hogy a Tökéletes katonán kívül miért nem tudunk egyetlen további produkciót sem a nevéhez kötni (bár ez az egy példa sem tekinthető akkora dicsőségnek). Noha az indításban még vannak élvezetesnek is mondható pillanatok, mint a könnyűzenei dobokkal kísért hősies témát bemutató "Big Country" vagy a szintén hangulatos dallamvilágú "Dramatic Ride", és a drámaibb "Memories of Maria" vagy a "Will He Return" is szép, a legszembetűnőbb zavart a megszólalásbeli erőtlenség kelti. Érezni, hogy valódi zenészek is közreműködtek, olyan furcsa hatást kelt azonban a rákevert lecsengés, hogy nem tudom eldönteni, nincs-e alatta szintetizátoros segítség. Az elektronikus hangminták állandó jelenléte csak növeli ezt a bizonytalan érzetet: a "The Attack" és az egészen rövid "The Battle Begins" során például teljesen egyértelmű, hogy a teljes ritmusszekció gépek által generált. Sok helyen sejthető, hogy valami erőteljesebb jelenet aláfestése kívánna lenni, de mintha ébredés után közvetlenül rögzítették volna az anyagot – legalábbis mindennek mondható, csak nem frissnek.

A Tangerine Dream-es múlt miatt nem meglepő módon a szintetizátoros kompozíciók erősebbek, pláne, ha a szerző megszínezi szimfonikus zenekari elemekkel is. A "Lurking Shadow" feszültségteli merengés helyenként jócskán felerősödő pillanatokkal, sőt, kifejezetten szép drámai lezárással, a "The Shock" pedig erre tesz rá egy lapáttal, de azt nem tudtam megérteni, hogy a vonósokon kívüli egyéb szólamok miért kerülnek ennyire háttérbe, pláne akkor, ha épp valami igazán dinamikus részét képezik a műnek. Furcsán kilóg a "The Battle Continues", melynek vígjátékokból ismerős kalandzenei alapját katonás komolyság kíséri, ettől viszont komolytalanná, ráadásul rövid idő után unalmassá és zavaróvá is válik. Hogy jót is kiemeljek: kifejezetten szép a "Quiet Ocean", mely egy békés, Hans Zimmer korai műveire jellemző tétel, az álomszerű "Hidden Tears", a "The Victory" pedig egyfajta tisztelgés Bill Conti művei előtt, ami a zongorára és fúvósokra épülő hősi motívumot, illetve a hangsúlyos akkordokkal induló zenei sorokat illeti.


Ez az abszolút vegyesfelvágott úgy foglalja össze Christopher Franke zenei látásmódját, hogy nem érzem szükségét megismerni a később megjelent New Music for Films második részét, még ha közben el is telt közel tíz év. Tekintettel arra, hogy önálló filmes karrierjének elindulásakor már korántsem volt nevezhető pályakezdőnek, ez az egyórás összeállítás bőséges magyarázattal szolgál arra, mi miatt ragad le egy zeneszerző a tévés produkciók mellett. Abszolút középszerű muzsika helyenként jó ötletekkel – ez pont elég az alacsony költségvetésű, kifejezetten mozit és normális DVD-kiadást kerülő produkciók aláfestéséhez. Ebben Franke jó, de talán szigorúnak is tűnhető véleményem szerint semmit nem veszítünk vele, ha inkább más komponisták munkásságával foglalkozunk.