John Paesano az a szerző, akit csupán érintőlegesen, nagyobb figyelmet kapó projektjei révén ismerek, így stílusát, kézjegyeit nehezen tudom behatárolni, de azt látom, hogy érzi a zenekart és nem fél használni. Sorozat- és játékzenéi (melyekből számos olyan populáris karakterekhez köthető, mint Pókember, Daredevil, Fogatlan az Így neveld a sárkányodatból vagy Greg Heffley az Egy ropi naplójából) közül még egyet sem hallottam, ám a közeljövőben mindenképpen változtatni fogok ezen, ami elhatározásra A majmok bolygója: A birodalom aláfestése sarkalt. Alapvetően jókat olvastam róla, meghallgatását mégis odáztam, mígnem egy hosszabb, a közelmúltban elém került ismertető kedvet csinált hozzá, s bár a kétórás játékidő nem csekély, szinte mindig szolgál valami csemegével.


„Volt ám idő, amikor a majmok és az emberek egymás mellett éltek. Bizony. Rejtély, hogy hogyan, tudom, de fontosak voltak Caesarnak, ezért aztán fontosak nekem is” – meséli a Caesar-rend tagja, Raka (Peter Macon – Orville), a valóságot és a múlt igazságait az apja vezette Sas klán szétesése után saját bőrén megtapasztalni kénytelen Noának (Owen Teague – Az). „Az ő idejükben az emberek képesek voltak sok-sok nagyszerű dologra. Letaroltak hegyeket, tudtak beszélni óceánokon át, és úgy repültek, ahogyan a sasok szállnak. De most nincs tanú” – kommentálja helyzetüket az uralomra ácsingózó Proximus (Kevin Durand – Robin Hood). Ritkán idézek filmekből, ám e kettő találó, jól érzékeltetik, milyen környezetben, körülmények között folytatódik a francia író, Pierre Boulle kötete nyomán megvalósult, hollywoodi A majmok bolygója-univerzum. Generációkkal járunk A majmok bolygója: Háború cselekménye után, a majmok csoportokban élnek, Caesar pedig a várttal ellentétben nem mindenkinek bálvány vagy legenda: akadtak, akik elfelejtették, míg mások – Proximushoz hasonlóan – elveit, tanait kiforgatva igyekeznek magukhoz ragadni a hatalmat.

Wes Ball (Az útvesztő) filmje egyszerre zseniális és kiszámítható. Látványvilága teljesen magával ragadt – abszolút indokoltnak éreztem volna, ha Oscar-jelölését díjra váltja, de a szobrot végül a Dűne: Második résznek ítélték oda –, Paesano kíséretének látottakhoz való idomulása szintúgy, és a forgatókönyv alapkoncepciója is tetszett, ezek együttese pedig képes volt feledtetni a cselekmény kiszámíthatóságát, illetve egyes párbeszédek szájbarágós jellegét. A mozi nem titkoltan egy kibontakozódó A majmok bolygója-trilógia felvezető etapja, ekképpen sok újdonságot tartogat, ezzel együtt vannak benne rendkívül ügyesen beolvasztott, a múltbéli eseményekre vonatkozó utalások. Amellett, hogy A birodalom nálam a franchise harmadik legjobban sikerült etapjaként van elkönyvelve (felzárkóztatva ezzel az 1968-as A majmok bolygójához és a Háborúhoz), ugyanaz fogalmazódott meg bennem, mint az aláfestés apropóján: sok pillanatával megfogott, ezért a laposabb részeken könnyedén túllendültem.


Az album a „Discovery”-vel indít, amelyben a „Broken”-hez, a „Marauders in the Mist”-hez, a „Human Hunt”-hoz, a „New Weapon”-hoz és az „A Kingdom for Apes"-hez hasonlóan lehull a lepel arról, milyen tisztelettel nyúlt vissza Paesano Jerry Goldsmith és Michael Giacchino ide vonatkozó munkáihoz, mennyire ügyesen kötötte össze a folyam különböző pontjait. Míg előbbitől több konkrétumot használt, utóbbi pályatársától elsősorban a hangszerelést, a témaszerkezeteket tekintette követendőnek, ugyanakkor igyekezett csínján bánni velük, döntően saját ötleteire támaszkodni: „Az emberek úgy érzékelik, hogy a valóságosnál ténylegesen több minden szerepel benne Jerrytől és Michaeltől, amit én a munkámmal kapcsolatos bókok egyik legnagyobbikának vélek. Michaeltől például egyetlen konkrét idézet van, a temetési jelenet alatt, semmi más egzakt dolog nincs tőle” – fogalmazta meg a művész, akitől a bevezetőben említett ismertető révén tudtam, hogy várhatok ilyeneket, ám azt nem sejtettem, hogy ennyire előnyére tudta fordítani őket. Van, amikor a folytatásoknál nem zavar a zeneszerzőváltással párosuló koncepcióváltás (ilyen az Úszó erőd és a Száguldó erőd esete vagy a Batman-franchise), de amennyiben valaki átemeli elődei ötleteit, akkor meglehetősen rossz szemmel nézem, ha azt nem igényesen, alázattal teszi, de szerencsére A birodalom éppúgy jó példa, mint – aktuális párhuzammal élve – Jeff Russo Alien: Föld inspirálta műve.

Ball Az útvesztő-trilógiát Paesanóval vitte végig, újabb együttműködésük apropója, A birodalom pedig nem sokkal ezután került szóba közöttük. Bevallásuk szerint e széria mindkettejük filmélményeiben fontos szerepet tölt be, így amikor elkezdtek megágyazni az új vonalnak, nemcsak az addigiak méltóságteljes továbbvitele lebegett célként előttük, hanem a múlt felé tenni kívánt tisztelgés is, ami szembetűnően köszön vissza mozijukban. Caesar nyitányban bemutatott búcsúztatása, az emberekre vadászó majomhorda, a keresztre feszített emberek, Caesar elveinek bensőségesen történő felidézése szintúgy ide sorolható, mint a fülbemászó témákra felépített aláfestésben elcsepegtetett múlt. És igen, ilyenkor jön a keserű pirula: a score kizárólag bakeliten, illetve digitálisan érhető el, holott amikor valami ennyire megfog (habár maximális pontszámot nem adtam rá), azt szeretem CD-n gyűjteményemben tudni.


E történet a fiatal csimpánz, Noa szemszögéből tárul elénk, aki Proximus hódító hadjáratának köszönhetően elszakad klánjától, családjától. Az ismeretlennek nekivágva találkozik Rakával, aki elkezdi felnyitni a szemét és megmutatni, milyen volt régen ez a világ, mit képviselt Caesar. Párosuk mellé szegődik egy fiatal nő, Mae (Freya Allan – Vaják), és innentől kezdve gyakorlatilag azt látjuk, miként próbálják céljaikat elérni úgy, hogy bár most összefogtak, alapvetően szemben állnak egymással, ellentétes érdekből szeretnék ugyanazt elérni. Ehhez tartozó kíséretét három fő témára fűzte fel Paesano, mégpedig úgy, hogy először a „Memories of Home”-ot vetette papírra, melyben Noa dallamsorát az apja által vezetett Sas klán motívumával fűzte össze. Az itt hallható zongorahang bár lágy, érzelmes, mégsem teljesen tiszta csengésű, amit azzal ért el a szerző, hogy némiképp félrehangoltatta az instrumentumot, s a megszokottnál közelebb helyeztette hozzá a mikrofont – hasonlóan cselekedett a hárfával is. Ezzel, valamint a csellószólóval az idő múlását kívánta szimbolizálni, azt szerette volna elérni, hogy generációk óta elhagyott hangszerekre asszociáljunk, ami elképzelés idomul a látványvilághoz, melynek a buja erdő mellett a növényvilág által birtokba vett pláza éppúgy része, mint az elhagyott csillagvizsgáló, a parton megfeneklett hajóroncs, a magára hagyott katonai bázis vagy a hézagos tányérú rádióteleszkópok.

Paesano Noa felfedezéseinek, az új világ körvonalazódásának szintén kiemelt szerepet szánt, amit a „Discovery”-ben tár elénk, majd olyan trackekben hozza vissza e három vezérmotívumot, mint a „The Climb”, az „Eagle Clan”, a „Noa’s Purpose”, a „Together Strong”, az „It Was Ours”, a „We Will Rebuild” vagy az „A New Age”. Vitathatatlanul az album legértékesebb szeletei, hovatovább a „We Will Rebuild” és az „A New Age” felépítése egyfajta üzenetet is hordoz magában: bár a film végén Mae és Noa még nem biztosak abban, hogy az ember és a majom együtt tud élni, Paesano ennek lehetőségét vetíti előre bennük a kórus bevonásával. Eddig a pontig ritkán szólaltat meg énekeseket, s akkor is jobbára veszélyfokozáshoz („For Caesar”, „Human Hunt”, „What a Wonderful Day”), illetve Noa jövőjének sugallásához („Memories of Home”) használta, e trackpárban azonban fennköltséggel segítik árnyalni a felek konklúzióját.


Proximus hatalomvágya, könyörtelensége a „Marauders in the Mist”-től kerül felszínre, majd a „What a Wonderful Day”-ben, illetve az „Apes Will Learn, I Will Learn”-ben mutatkozik meg ismét. Emellett az olyan dinamikus tételeket is az ő szellemisége táplálja, mint a „Marauders in the Mist”, a „For Caesar”, a „Human Hunt”, a „Cannot Trust a Human” vagy az „Ape Aquatic”, ám ezek döntően a verbuvált serege révén véghez vitt szörnyűségeket követik. Írásom e pontjánál érdemes kitérni az ütőhangszerekre, melyek hosszabb-rövidebb ideig számos egyéb tételben képviseltetik magukat, az imént felsoroltakban viszont a nosztalgikus érzés ébresztése mellett fenyegetnek. Paesano végig zenekarra támaszkodott, az elvadult, kicsavart világot pedig nem elektronikus elemekkel, hanem pontosan ugyanazon eszközökkel nyomatékosította, mint Goldsmith: nemcsak az ő és Giacchino stílusát elemezte, hanem ellátogatott egy olyan hangszerkölcsönző céghez is, ahol az összes, 1968-ban is alkalmazott ütőhangszer fellelhető.

Ahogyan azt feljebb jeleztem, alapvetően el vagyok ragadtatva a score-tól, de bizonyos részei kevésbé fogtak meg. Ide tartozik a kissé sötét tónusú „We Have Good Rain”, a „Broken”, a Rakával való találkozást aláhúzó „I Am Raka”, a „Simian Summit”, valamint az „A Past Discovered”. Utóbbi kettőben az az érdekes, hogy a feszültségfokozó képességük ellenére a tipikus töltelékzenék megtestesítői, akárcsak a „Very Claver Apes”, ám ennek lüktető dobüteme és túlontúl elnyújtott építkezése annyira bűvkörébe vont, hogy az egyik legjobb tracknek tekintem.


John Paesano A majmok bolygója: A birodalom inspirálta munkája a zenei örökség tisztelete és az új irány keresztezésének pozitív példája. Nagyon jó munkát végeztek a filmmel az alkotók, a háttér, a karakterek igényesen kivitelezettek, mégis vannak momentumok, ahol nagy szükség volt a zenére, és ezeket szinte kivétel nélkül felismerte a szerző. Ebből a szempontból az egyik kedvenc jelenetem az, amikor a fogságban lévő Noa monológja hatására karjára száll az addig vele ellenségesen viselkedő sas, aki egykor apját, ettől kezdve pedig őt tekinti vezetőnek (ennek kísérete „Together Strong” címmel kapott helyet az albumon), a másik pedig Noa és Mae szétválása az ezt követő „We Will Rebuild”-del és az „A New Age”-dzsel.