„Amikor a régi istenek éltek, hadvezérek és királyok, az összezavarodott világ egy hősért kiáltott. Ő volt Xena, a hatalmas hercegnő, akit a harcok heve edzett. Erő, szenvedély, veszély. Az ő bátorsága megváltoztatja a világot” – ezzel a felvezetéssel indultak a Xena, a harcos hercegnő epizódjai, s ugyan egy időre magam is rabjává váltam a sorozatnak, utólag visszatekintve belátom: a főcím biztosította lendület szórakoztató, mégis középszerű szériaepizódokat takart. Az első évadot még hétről hétre rendületlenül követtem, ám figyelmem egyre inkább olyan szériákra kezdett terelődni, mint az X-akták, a Vészhelyzet vagy a JAG – Becsületbeli ügyek, ezért fokozatosan kinőttem a harcos amazon kalandjaiból.


Xena üstökösként vált a kilencvenes évek fantasyfolyamjainak meghatározó karakterévé, ráadásul egy ideig a tágabb értelemben vett sorozatvilágban is meghatározó szerepet töltött be, közönségsikert aratott. Az ezredforduló közeledtével a tévécsatornákat ellepő, mitológiai színezetű műsoroknak Herkules (Kevin Sorbo) történetei adtak lendületet, s először ott tűnt fel mellékszereplőként Xena is, az ezáltal ismertté váló Lucy Lawless alakításában. Mindössze három epizódban bukkant fel (ekkor még az erkölcsöt és a tisztességet messze elkerülő antihősként, ám múltbéli tetteiért vezekelve végül a jók védelmezőjévé lépett elő), de ez pont elegendő volt ahhoz, hogy a projekt felett bábáskodó páros, Robert Tapert és Sam Raimi megkedvelje, szimpla háttérkarakternél többet lássanak bele. Miután álláspontjukról meggyőzték a Universalt, sebtében útjára bocsátották a harcos amazont, aki a Renée O'Connor (Huckleberry Finn kalandjai, Darkman 2: Durant visszatérése) alakította Gabrielle személyében egy társat is kapott. Krónikájuk hat évadot élt meg, s eközben természetesen néha keresztezték egymás útjaik Herkulessel (hol a Herkules, hol a Xena, a harcos hercegnő keretén belül szerveztek crossovereket), továbbá rajzfilm is készült velük Herkules és Xena: Harc a Titánokkal címmel.

Akármennyire voltak sablonos alapjai, és bírt helyenként igen megmosolyogtató kivitelezéssel e széria, a szakmai szervezetek ítészei elégedettek voltak vele, igaz, ők nem mindig a reflektorfényben lévőket emelték ki: míg a szereplők szolidan részesültek elismerésekben, addig a vágás, a hangmérnöki munka, valamint Joseph LoDuca zenéje rendre kapta a pozitív visszajelzéseket – a komponista öt ASCAP-szobrot és hét Primetime Emmy-nominálást köszönhet ennek. A Xena, a harcos hercegnővel olyat léptek meg az alkotók, amire a Charlie angyalain és az 1975-ös Wonder Woman-szérián kívül nem sok precedens akadt  (hiszen női főszereplőkre alapozva létrehozott akció-kalandsorozatról van szó), ötletük viszont telitalálat lett. Miközben a stáb igyekezett mindent megtenni azért, hogy a népszerűséget fenntartsák, Xena és Gabrielle olyan párossá emelkedett, mint Starsky és Hutch, Derrick és Harry vagy Mulder és Scully – ráadásul utóbbi duóhoz hasonlóan a forgatókönyvbe csempészett kétértelmű utalások okán a nézők tőlük is azt várták, mikor jönnek össze, ezért Xena és Gabrielle popularitáshoz vezető útja nem feltétlenül nevezhető szokványosnak.


Filmzenerajongói korszakom hajnalán albumaim fő beszerzési forrásának a Vörösmarty téri MCD Zeneáruház számított, ahonnan sok egyéb korong mellett a Xena, a harcos hercegnő soundtrackje is származik. Anno, amikor megláttam náluk, a széria iránti rajongásomból eredően nem volt kérdéses a megvásárlása, ugyanakkor bár a Varése Sarabande mindegyik évadhoz hozzárendelt egy-egy kiadványt, 2015-ben pedig új köntösbe bújtatva, 20th Anniversary Anthology alcímmel gyűjtemény formájában is elérhetővé tette azokat, az írásom apropójául szolgáló lemezen túliak már nem fogtak meg. Ezt a kiadványt sokáig kedveltem (amellett, hogy találok benne engem nem feltétlenül megnyerő trackeket is), majd egy ideig mellőztem, s nemrég, amikor nosztalgiázás céljából újfent bekerült a lejátszómba, bár ismerősek voltak a tételek, mégis azt éreztem, újból felfedezem a hallottakat. Természetesen ezen felbátorodva ismét próbát tettem a többi kiadvánnyal, véleményem azonban nem változott: a folytatások ihlette dallamok még ennyi pluszt sem nyújtottak nekem.

LoDuca (aki ezt megelőzően olyan, a Tapert–Raimi kettőshöz köthető alkotásokból vette ki a részét, mint A sötétség serege, az Evil Dead – Gonosz halott, valamint annak folytatása, illetve a Herkules) szerencsésnek mondhatta magát, mert bár tévésorozathoz kérték fel, az akkori gyakorlatok többségével ellentétben nem szorult alacsony költségvetési keretek közé, ami érződik művén. A szerző elektronikus textúrákat ettől függetlenül alkalmazott, de többnyire tradicionális hangszereket megszólaltató zenészekre, néhány fős kórusra, illetőleg normál létszámú nagyzenekarra támaszkodott. „Számomra mindez örömteli volt. Megesett, hogy három hétig alig aludtam, az eredmény azonban kárpótolt, azt hallva mindig úgy éreztem, megérte a fáradozást. Rob és Sam a nem megszokott vonalon mozgó ötleteimet is támogatták, majd miután ők maguk is ráéreztek a muzsikára, nagyszerű javaslatokkal kezdtek ellátni engem” – mesélte a komponista, akinek valamivel több mint félórányi muzsikát kellett szállítania epizódonként, ám ezek egy részét az évadok előrehaladtával korábbi tételeinek visszaemelésével töltötték ki, idővel tehát némiképp redukálódott a munkamennyiség.


A Xena, a harcos hercegnő főtémája („Main Title”) egyszerre hordoz magában tettrekészséget, vehemenciát, heroikusságot, s utal arra, hogy a cselekmény a régmúltban játszódik. Dallamvilága, éneke egy bolgár népdal, a „Kaval Sviri” újragondolása, melyet a Herkules első évadának Magányos szív című epizódjában még egy az egyben alkalmaztak Xena harci jelenetéhez, önálló folyamának útjára bocsátásakor azonban már egy ezzel párhuzamba állítható, mégis önálló alternatívával bízták meg LoDucát. Eme énekstílus és nyelvezet (melyen túl héberrel, szerbbel, valamint göröggel szintén találkozhatott az, aki minden évadot végigkísért) a „The Warrior Princess”-ben, a „The Gauntlet”-ben, és a „Main Title (Extended Version)”-ben köszön vissza, de a „Glede Ma Glede”, szintúgy a bolgárokhoz köthető népdal is (mely Xena otthonának, Amphipolisnak vált zenei jelképévé) hasonló stílusú. A különböző nyelvek keveredését nem találom zavarónak (döntően amiatt, mert egyiket sem beszélem), sőt, éppoly remek színezetet adnak LoDuca kíséretének, mint a rezesfanfár vagy az üstdobritmus, amelyek hallatán rögtön tudjuk, hogy Xena színre lépett.

A főtéma mellett, melynek dallamrészletei számos tételben felbukkannak, az akciózenék fogtak meg leginkább, amelyekből a „The Warrior Princess”, a „Xena and the Big Bird”, a „Barn Blazers”, a „Fight on the Heads”, a „Draco's Men”, a „Giants”, a „Ladder Fight” (amelyet egyfajta Alan Silvestri-klónzeneként értelmezek) címűekkel nyújt ízelítőt a korong. Bár ezek a játékidő alig harmadát teszik ki, s ívük helyenként meg-megbicsaklik, remekül szemléltetik, szerzőjük mennyire igyekezett kihasználni a szimfonikus zenekar adta lehetőségeket. Lendületességük a Xena-téma akciódús átirataival felvértezve a hősnő harcias, eltökélt oldalának szimbólumai, felerősítik a gonosz hadvezérekkel, nagyurakkal, küklopszokkal vagy épp titánokkal folytatott küzdelmét – nemegyszer nyúlnak túl a látottakon, adnak komolyságot az időnként félresikerült trükkökkel fűszerezett összecsapásoknak.


Az ősi Hellászban játszódó szériában a mágiának, a mitológiai alakoknak fontos szerepe van, ami a zenében elsősorban a főtémában is hallható bolgár duda, a szintén a Balkánról származó kaval, a különféle ütőhangszerek, a duduk, illetve a könyörgésszerű énekek formájában jelenítődik meg. A már említett „Burial” és a „The Gauntlet” mellett ezek csoportjába tartozik a „Burying the Past”, a „Funeral Dance”, a „Roll in the Leaves”, a „Funeral Pyre”, valamint a „The Oracle” is. Ezekhez kapcsolódnak még, s ugyanilyen meghatározó funkcióval bírnak a korszakra jellemző nyersséget, a helyszínek adta különleges atmoszférát, a karakterek faragatlanságát és a korszakra jellemző barbárságot sugalló aláhúzások – az alkotók ezzel kapcsolatos elvárásaik szemléltetése érdekében eleinte gyakorta nyúltak Basil Poledouris két Conan-zenéjének darabjaihoz ideiglenes muzsikaként. Az akciózenék esetében a nyers hangzás közvetíti ezeket, míg a tájakra, településekre és lakóikra fókuszáló jeleneteket olyanokkal húzta alá LoDuca, mint a „Darfus”, a „Gabby Dance” és a „Quarterman's Festival”. Összességében véve ezek járulnak hozzá ahhoz, hogy a score-t különösebb háttérismeret nélkül is el tudjuk helyezni az idősíkon, ami pozitívum, ugyanakkor engem ezek kevésbé nyűgöznek le.

Azonban nemcsak a jelenetek hangulatára, témájára kellett figyelnie LoDucának, hanem arra is, hogy dallamai miként kövessék le, váljanak eggyé szükség esetén a cselekménnyel. Az egyik epizódban például, amikor Gabrielle furulyán játszik, úgy kellett megírnia a zenét, hogy furulya is legyen benne, a dallamok pedig aszerint alakuljanak, ahogyan Gabriel ujjai mozognak. Egy másik ilyen eset a  Járt utat a járatlanért felvonás esetében történt, ahol Lawless énekel úgy, hogy a dalt is ő maga írta, a szerzőnek így mindössze annyi dolga volt, hogy a színésznő ötletét halk zenével támassza alá (így született meg a „Burial”). De két nagyobb falattal is szembetalálta magát LoDuca, ugyanis a harmadik szezonból A keserű szvit, az ötödikből pedig a Lantom, lantom, lobbants lángra! egy-egy musicalepizód volt: a végeredmény a The Bitter Suite: A Musical Odyssey, illetve a Lyre, Lyre, Hearts on Fire alcímet viselő kiadványok révén ismerhető meg a szériától függetlenül.


Számomra elsősorban a főtéma, az akciójelenetekhez kapcsolódó részletek, valamint az érzelmesebb trackek („Soulmates”, „Goodbye”, „Hail Xena”) teszik figyelemre méltóvá Joseph LoDuca Xena, a harcos hercegnő ihlette munkáját. Bár kísérete tévéfilmhez készült, azzal, hogy kompozícióinak életre keltését széles palettán mozogva valósíthatta meg, számos tétele kelhetne versenyre a hasonló témájú mozifilmek zenéivel. Ettől függetlenül az etnikai megközelítéseket nem minden esetben tudom maradéktalanul befogadni, így a korong tartalmát hullámzó zenei teljesítményként ítélem meg.