Természetesen saját magunknak köszönhetjük, mindenesetre mára annyira felgyorsult és felszínes világban kell élnünk, hogy lassan az életbevágóan fontos dolgokat is csak olyan rövid, s így közhelynek tűnő gondolatokkal tudjuk megfogalmazni, mint jelen bevezetőm. Pedig többek között a telefonsimogató társadalmak sokrétűen összetett problémájával is sokkal inkább lenne érdemes könyvoldalakat megtölteni az apró bölcseletek helyett. Az érintőképernyők masszírozásával nap mint nap mobiljainkba dörzsölt személyes adatok ugyanis valószínűleg még a barátaink felé is reálisabban árulkodnának valódi énünkről, mint ahogy mi tesszük önszántunkból. Ha kezünkből kikerül a titoktartó társnak kicsit sem nevezhető készülék, az életünk egyfajta feketedobozaként funkcionálva képes bennünket teljesen idegen szerepben feltüntetni az ismerősök előtt. Sőt, a lebukás okozta reakcióink részünkre is éppúgy meglepetésül szolgálhatnak.


Hazánkban 2018 végén Goda Krisztina (Szabadság, szerelem, Csak szex és más semmi) rendezése, a BÚÉK lepte meg a filmkedvelőket a távbeszélők elidegenítő hatásainak témájával, amit egy vacsoraasztalt körbeülő baráti társaság híváskihangosító és üzenetmegosztó bátorságpróbája testesít meg. Azonban a szemfüles mozirajongók figyelmét korántsem az önismereti célzat aktualitása ragadta meg, hanem a 2016-os Teljesen idegenek című olasz komédia kapcsán felmerülő plágium gyanúja. A magyar produkció mentségéül szolgáljon, hogy Paolo Genovese, az eredeti történet direktora a mű jogait megvásárolhatóvá tette, ráadásul az ennek lehetőségével élő országok filmesei közül páran meg is előztek bennünket (összesen eddig 24 változat készült). Ez a zavart keltő marketingfogás elég felesleges volt annak fényében, hogy maga az itáliai verzió nemzetközi szinten is igen nagy sikert ért el a kritikusok és a nézők körében egyaránt – beleértve hazánkat is.

Szerencsére filmzenei tekintetben szemet lehet hunyni afelett, hogy az egy helyszínen játszódó cselekmény más változatok legyártását eredményezte, mivel a spanyolok által 2017-ben forgatott – és másodikként érkező – remake, a Perfectos desconocidos remek ihletnek bizonyult. Álex de la Iglesia rendező (Egy őrült szerelem balladája) az aláfestéssel, mondhatni, értelemszerűen Víctor Reyest (Élve eltemetve, Hibátlan előadás) bízta meg, hisz a komponista nem csupán a származása révén, hanem a szűk terek muzsikával történő kiszélesítése miatt is hazai pályán mozoghatott. A score megismerésekor a cím teljesen megtévesztett, mert a zenét hallgatva biztosra vettem, hogy a másfél évvel korábban látott képsorok alatt is ezekkel a kompozíciókkal találkoztam, csak épp 2016-ban valószínűleg átsiklottam a zeneszerző (aki egyébként Maurizio Filardo) kiléte felett. Hogy az én hibámba senki ne essen bele, hangsúlyozom, hogy ez a kritika a Magyarországon forgalmazásba nem került 2017-es alkotás dallamain alapszik.


Míg Genovese a komédiaként induló filmjét szép lassan átfordítva társadalmi drámaként zárta (és Filardo ennek megfelelően zongorára, vonósokra és gitárra építő lágy atmoszférával látta el a jeleneteket), addig Iglesia verziójáról – jobb híján Reyes munkájára támaszkodva – ez aligha mondható el. Már a nyitó track („No Necesitamos Ningún Eclipse para Volvernos Locos”) sejtelmesen lüktető játéka is olyan misztikus hangulatot áraszt, hogy szemünk előtt inkább egy rejtélyes thriller bontakozik ki, mintsem egy könnyed vígjáték. Az egyetlen szobára korlátozottság érzékeltetése bizonyára fontosabb instrukció lehetett a kotta megírásánál, hiszen szolidabb viselkedésű testvérként szorosabban rokonítható a Túszdráma – Alexandre Desplat által jegyzett – zenéjével, mint az olasz tulajdonképpeni atyjával. A vonósszekció és főleg a baljóslatúan megszólaló csembaló pedig nemcsak ennek a tételnek, hanem a teljes műnek is megadja a karakterét. Főtéma gyanánt ebbe a közel háromperces, szuggesztív kompozícióba nagyjából minden bele lett sűrítve, ami a későbbiek során különösebb tetőpontok nélkül részleteiben felbukkan. Ez alól egyedül a stáblistához írt „Perfectos Títulos Finales” képez valódi kivételt, melynek két változata keretbe foglalja, és különféle mobiltelefonok csengőhangjainak ötletes alkalmazásával esszenciális értékkel bővíti ki a titokzatos jellegű szerzemények felhozatalát. Ezen elgondolás mentén született meg a távoli kaputelefon imitációjával fűszerezett „No Entiendo Nada” is, amelyet a visszafelé felvett részlettel megtoldott „Sshhwwooooshh!” vezet fel. A csörgések sokszínűségének jegyében a hét készülék egyike saját, angol nyelvű dalt („Teléfono Eduardo – Everything Is Allright”) is kapott Joana Rubio, spanyol szinkronszínész gyengéden csengő hangjával.

A helyenként leginkább Thomas Newman stílusjegyeivel operáló Víctor Reyes a csembalóra osztott főszereppel A nagy vonatrablás és A mesterdetektív aláfestéseinek kifinomult játékosságát megidézve mintha tisztelegne néhai kollégái, Jerry Goldsmith és John Addison előtt is, miközben a zene egyedi és változatos marad – nem úgy, mint az eredeti filmhez képest az egyre több remake. A vezérhangszer alkalmazásának legkiforrottabb képviselői a „Maneras de Meter la Gamba” és a „Follando por Teléfono”, ám a cselekmény fondorlatossága a vészjósló hegedűszólamokat bevető darabokon („Ya No Hay Marcha Atrás”, „Que Si Llevas Puestas las Bragas”) szintúgy tetten érhető. A történet további érzelmi szálának a meglétéről ugyan két légies track („¿Por Qué No Se Lo Dices Tú?”, „Será el Eclipse”) tanúskodik, de együttesen is pár percben letudva elég jelentéktelenné zsugorodik ez a vonal, holott az összképbe teljesen beleillik. Nem véletlenül hiányolhatta az olasz ötletgazda – látva ezt a feldolgozást – az eredeti elképzelése szerint szükségszerű drámai megközelítést.


Ha az egyes nemzetek saját megvalósítása nem is hozza az elvárt színvonalat, a spanyol változat aláfestése miatt mindenképpen megérte a forgatókönyv terjesztési koncepcióját alkalmazni. Ráadásul az alapsztorinak ez az úgymond reklámkísérlete máig nem ért véget. Példának okáért a 2018-as, végképp megtévesztően azonos című, mexikói Perfecto desconocidos szinte napra pontosan ugyanakkor lett moziba küldve, mint nálunk a BÚÉK, majd az amerikai producerek is – kezükben a megfilmesítési jogokkal – beálltak a sorba, ám ez a verzió végül a producer Harvey Weinstein hírhedt ügyei miatt meghiúsult. 2023 januárjában az izlandiak álltak elő saját átértelmezésükkel, és már a dánok is készülődnek. A színházi előadáshoz szintén kiváló alapanyag hajszálpontosan lemásolt jeleneteinek eddigi ténye ellenére is lehet még talán szerencsénk e témában más-más komponisták egyéb módokon kreatív szerzeményeihez. A telefonjainkat tehát fél órára letéve érdemes megismerkedni a Quartet Records kiadványával. Egyúttal meg lehet próbálni ösztönös reakció nélkül élvezni az ismerős csengőhangok és egyéb jelzések muzsikává olvadását, ami esetleg enyhítheti elvonási tüneteinket, amíg nem tudunk a gombok nyomkodására koncentrálni.