Kenneth Branagh színész-rendező pályafutása kezdetétől Shakespeare-imádatáról volt híres, első négy filmjéből kettőt a híres drámaíró egy-egy művének szentelt, ám 1994-ben eltávolodott tőle. Megmaradt ugyanakkor az irodalmi adaptációk tájékán, hiszen a romantika korának egyik népszerű művét, Mary Shelley
jét vitte vászonra. A regényfeldolgozás címszerepét e produkciójában is magára osztotta, a teremtményét pedig Robert De Niróra, de mellettük számos nagy nevű színész (Tom Hulce, Ian Holm, Aidan Quinn) is része volt a szereplőgárdának, akik közül Helena Bonham Cartert azért érdemes külön is kiemelni, mivel miatta vált el Branagh hatévnyi házasság után Emma Thompsontól – igaz, Carter sem bizonyult futó kalandnak, mivel egészen 1999-ig volt a felesége.
Az olcsó ijesztgetős Frankenstein-filmek világa helyett a rendező a pár évvel korábbi, Francis Ford Coppola-féle
útján indult el, és inkább a drámát, a különleges látványvilágot helyezte előtérbe. Frankenstein szörnye mindig is kedvelt alakja volt Hollywoodnak: a rémfilmek aranykorában, a harmincas és a negyvenes években a Universal stúdió ontotta magából a különböző feldolgozásokat, majd később is rendre elővették a művet. Ám ezen adaptációknak túl sok köze nem volt Shelley regényéhez, Branagh ellenben megpróbálta a lehető leghűebben követni Shelley
című regényét. A film vegyes kritikai fogadtatásban részesült, a negatív észrevételeket főként a pontos adaptációnak köszönhette, így ugyanis kissé álmosító és olykor már-már könyvszagú lett a produkció. A vizuális megjelenést tekintve viszont nehéz lenne bármibe is belekötni, hiszen mind a díszletek, mind a jelmezek jól idézik meg a korszakot, a teremtmény külalakja pedig példaértékűen egyszerre visszafogott és mégis rémisztő.
Branagh állandó zeneszerzője a skót származású Patrick Doyle. Napjainkig töretlen kollaborációjuk több mint két évtizedre tekint már vissza, így mára az egyik legismertebb rendező-zeneszerző párosnak számítanak. Kettejük együttműködése azonban nem a mozi világából eredeztethető, hanem a színházéból. Branagh a nyolcvanas évek végén alapított, híres és kedvelt The Renaissance Theatre Company egyik szülőatyja volt, és e színház társulatának lett tagja Doyle, először színészként, majd később már zeneszerzőként. Branagh rendezéseivel párhuzamosan lett ő is ismert és elismert, főként az
V. Henrik és a
Sok hűhó semmiért aláfestésével. 1994-re Doyle már kezdett befutni Hollywoodban is, a horror műfajban pedig a
Hasznos holmik című Stephen King-adaptáció révén merült el, és igen jó muzsikát szállított oda, majd az egy évre rá elkészült
Frankensteinben pedig tökélyre fejlesztette mindazt, amit horror esetében egy komponista szimfonikus muzsikával elérhet. Igazi maradandó aláfestést alkotott, mivel klasszikus zenei stílusa tökéletesen passzol ehhez a sötéten elegáns, gótikus rémtörténethez. A korábbi Branagh-műveknél nem volt lehetősége, hogy lendületes, dinamikus zenét komponáljon, a
Frankenstein viszont erre alkalmat adott, és ezzel élt is.

Főtémája magával ragadó, de melléktémái is kidolgozottak és emlékezetesek. Ezt a muzsikát nem a romantikus dallamokkal operáló Patrick Doyle miatt jegyezzük meg, itt a nyers erőé a főszerep, bár kétségkívül a lágyabb témák is igen jól sikerültek. Ráadásul a szerző a brutalitás terén el tudta érni azt, amit csak nagyon kevesek, vagyis hogy score-ja monumentális lett, de mégis elegáns maradt, keménnyé, ugyanakkor dallamossá is vált. A
Frankenstein lehetőséget adott arra is, hogy kihozza a zeneszerzőből az ütőhangszerek terén benne rejlő egyedi hangzásvilágot, ami később igen nagy jellegzetességévé nőtte ki magát. Erre rögtön a sötét főtémát bemutató "To Think of a Story"-ban hallunk is példát, ahol a dobok, a vonósok és a fúvósok, főleg a rézfúvósok erőtől duzzadó, már-már brutális megszólalása alkot egy csodásan vad hangzást. A zenekar a mozgalmas részek esetében végig elképesztő intenzitással játszik, és a vezérmotívum felcsendülése esetén ezt rendre hallhatjuk is. Olyan tételek hozhatók fel erre példaként, mint a "Death of Justine / Sea of Ice" vagy a "The Escape". A score-ban a sztorival párhuzamosan fokozódik a düh, azonban a Doyle által megalkotott zenei indulat operaszerűen kifinomult. Ennek a főtémán kívüli legszebb példája a túlzás nélkül zseniális "The Creation" című tétel, mely Doyle életművének egyik legkiválóbb szerzeménye. A dinamikusabb, hangosabb részek közül érdemes még megemlíteni a rövidke "Victor Begins"-t, a "Friendless"-t, illetve az album egyik legjobbját, a sok témát összefogó "Elizabeth"-t, továbbá a stáblista alatt elhangzó, nagy összefoglaló "He Was My Father"-t.
A történet a horror mellett romantikus szálat is tartalmaz, ehhez pedig gyengéd tételek is születtek. A szerelmi téma sokszor legyőzi a sötét, vad ritmusú részeket, és önállóan is gyakori alkotóeleme a score-nak ("I Won't If You Won't", "Even If You Die", "Please Wait"). A Bernard Herrmann stílusára emlékeztető hangulatú vonósszólamokkal operáló, gyengéd motívum talán legszebb felbukkanása a történet legromantikusabb pontján, az esküvői jelenet alatt hangzik el, melyet az albumon a "The Wedding Night"-ban hallhatunk. Szintén ebbe a körbe sorolható tétel még a vidám, játékos, elképesztően hangulatos "The Honeymoon", melynek egyetlen hátránya, hogy a film nem adott lehetőséget arra, hogy a szerző bővebben kifejtse.

A score-nak két negatívumot lehet felróni: az egyik, hogy a zseniális főtémát csak ritkán halljuk, míg a másik a gótikus horrorhoz egyébként passzoló kórus sajnálatos hiánya. A vezérmotívumban rejlő, de ki nem használt lehetőséget talán a zeneszerző is érezte, hiszen 2008-ban egy, a
Frankensteinhez hasonló szörnyes rajzfilmhez, az
Igorhoz egy variáció formában felhasználta. Doyle a vadság és az ezt feloldó romantika közti zenei hidat azóta nem ismételte meg egyetlen más muzsikájában sem, igaz, erre más sem volt képes, így a
Frankenstein score-ja továbbra is unikális csemege a maga nemében.