A filmzeneiparban több mint harminc éve tevékenyen részt vevő Dan Foliart neve elsősorban az olyan, hosszú éveken keresztül sikeresen futó tévésorozatok révén vált ismertté, mint a Beverly Hills 90210, a Roseanne vagy a Hetedik mennyország. A több tucat tévés produkciót jegyző komponista emellett az ASCAP (The American Society of Composers, Authors and Publishers) igazgatótanácsának a tagja, valamint az SCL (Society of the Composers and Lyricists) elnöke. A művész nemcsak filmzeneszerzői karrierjéről, hanem e két szervezetről is mesélt nekünk.




Mindenekelőtt kérem, beszéljen nekünk zenei tanulmányairól, illetve arról, mi vezérelte a filmzene világába?

Az Amherst Főiskolán diplomáztam, ami az Egyesült Államokban, Massachusetts nyugati részén található. Lehetőségem adódott arra, hogy olyan kiváló tanárok előadásain vegyek részt, mint Lewis Spratlin vagy James McElwaine. A harmadik évemet a Dél-Karolina Egyetemen végeztem, ahol folytattam zeneszerzői tanulmányaimat. Az azt megelőző nyáron írtam egy dalt G.D. Spradlin The Only Way Home című, az otthonom megyéjében, Oklahomában forgatott független rövidfilmjének aláfestéseként. Aztán visszamentem az Amherstre, és lediplomáztam. Miután Los Angelesbe költöztem, megismertem Howard Pearlt, akivel közösen tanultuk tovább a komponálás mesterségét Albert Harrisnél. Howard egyik barátja épp a Paramountnak készített egy tévéműsort, Angie címen, akik pont a The Only Way Home-hoz írt zenémet használták fel, ezt követően pedig leültünk a show zenei vezetőjével, Jack Hunsakerrel, mely tárgyalás lényegében a nagy áttörést jelentette számunkra.


Ön jelenleg amellett, hogy zeneszerzéssel foglalkozik, az első ciklusát tölti, mint az ASCAP igazgatósági tagja, és negyedik ciklusát, mint az SCL elnöke. Milyen út vezetett az ezen posztok betöltésére vonatkozó felkérésekig?

Korábban nagyon érdekelt a politika. Tulajdonképpen amikor egyetemre mentem, politológus akartam lenni. Néhány, főként zeneszerzők közül kikerülő barátom révén egyre több zenei rendezvényen vettem részt. A Zeneszerzők és Dalszövegírók Egyesületének korábbi elnöke, Ray Colcord volt tulajdonképpen az, aki távozásakor a maga helyére beajánlott. Az ötödik félévemnél tartottam, amikor további két évre megválasztottak, és ezzel párhuzamosan az ASCAP-nál is két plusz évet szavaztak meg nekem. Rengeteg kihívással találtuk magunkat szembe, és nagyon örülök, hogy részese lehettem egy-két megoldás létrehozásának. Hasonlóan megkedveltem a zeneszerzők és dalszerzők társaságát, és úgy érzem, hogy az ezen a területen több év alatt megszerzett tudásom és tapasztalatom hasznos lesz számomra a jövőben.


Mesélne egy kicsit nekünk e két cégről, illetve célkitűzéseikről?

A Zeneszerzők és Dalszövegírók Egyesülete egy professzionális szervezet, amely igyekszik tagjait a lehető legjobban informálni a különböző munkafeltételekről, technológiai újításokról, a megfelelő komponálási és dalszerzői megoldásokról a médiában, valamint új piaci lehetőségekről, mint például a videojátékok zenéi. Szemináriumokat rendezünk (például olyat, mint amiről Önök is beszámoltak már), valamint olyan zeneszerzői előadásokat, ahol új filmek vetítésével egybekötve avatnak be mindenkit a művészek az alkotófolyamat részleteibe. Két fantasztikus szervezet hagyományait próbáljuk követni: a Screen Composers Associationt (Filmzeneszerzők Társasága) és a Composers and Lyricist Guild of America (Amerikai Komponisták és Szövegírók Céhe). A művészi ágazat legnagyobbjai voltak tagjai ezen szervezeteknek, úgy mint Max Steiner, Dimitri Tiomkin, David Raksin, Alan és Marilyn Bergman, valamint Henry Mancini. Mind a vezetői, mind a tanácsadói testületünkhöz a szakma jelenlegi legkiválóbb tagjai tartoznak. Fontosnak tartjuk továbbá, hogy a hozzánk hasonló, határon túli szervezetekkel is állandó kontaktusban legyünk. Szerencsés vagyok, hogy sikerült a FFACE nevű, európai kollégáink által létrehozott szervezettel kialakítani egy remek kapcsolatot, mely révén pár éve Párizsban a Filmzene Centenáriumi Ünnepségén előadást tarthattam.

Az ASCAP a legrégebbi és legnagyobb előadójogi szervezet a három amerikai társaság közül. Az egyetlen olyan PRO intézmény, amelynek a tulajdonosai és irányítói a tagok maguk, és lassan száz éve az éllovasa a szerzői jogokért vívott harcnak. Noha foglalkozunk oktatással és egyéb külső szervezeti feladatokkal is, az ASCAP elsődleges célja, hogy állandóan naprakészek legyünk a szerzői jogok minden jelenlegi és jövőbeli jogszabályait, újításait illetően. Az a cél, hogy minden tagunknak (zeneszerző, dalszerző, zenei kiadó) biztosítsuk a munkájáért járó megfelelő kompenzációt, legyen az televíziós vagy rádiós felkérés, fellépés egy bárban vagy étteremben, esetleg bármilyen médiaesemény. Ez egy állandóan fejlődő üzletág, egészen az 1914-es alapítása óta.


Mik a legfőbb sérelmeik napjaink komponistáinak?

A legszembetűnőbb probléma, amellyel szervezetünk nap mint nap találkozik, az a hagyományos műsorszolgáltatások beleolvadása az internetbe. Rengeteg olyan cég van, amelyik saját hasznát legfőképp a mi közreműködésünk révén szerzi meg, ugyanakkor az ezzel járó költségeket nem fizeti ki. Ez elég nagy baj, ezért az ASCAP és az összes további hasonló szervezet folyamatosan tárgyal, jogi megállapodásokat köt, törvénytervezeteket nyújt be abból a célból, hogy az ügyfeleink munkája kellőképpen kompenzálva legyen.


Mennyire kerül kiszolgáltatottabb helyzetbe egy, még karrierje kezdetén járó komponista a már befutott társaihoz képest, és ezt mennyire használják ki a stúdiók?

A fiatal zeneszerzők nagy problémája, hogy nem tudják pontosan, miként is működik ez az üzletág. Ugyanebben a cipőben jártam én is pályám kezdetén. Úgy mondtam le az előadói jogaimról, hogy egyáltalán megértettem volna ennek a jelentőségét. Nem gondolom, hogy ez olyan komoly kizsákmányolással járna, sokkal inkább a hozzáértés és szakértelem hiánya a lényeg. Ezt próbáljuk tanítani a Zeneszerzők és Dalszövegírók Egyesületében.


Mit tart a legfontosabb célnak a művészek jogaival kapcsolatosan, és annak megvalósítása mennyivel jelent könnyebbséget úgy, hogy e két neves társaság tisztségviselője?

Mindenképpen az a legfontosabb, hogy tiszteljük közösségünk egyéb tagjait. Ez azt jelenti, hogy nem próbálunk keresztbe tenni más kollégának, és elkövetünk mindent annak érdekében, hogy szakmánk elismertségét és tiszteletét növelni tudjuk. Ha egymással szemben megvan a kellő tisztelet, akkor később ez hatványozottan igaz lesz a filmgyártás hozzánk fűződő viszonyára is. 


A leghosszabb sorozat, melyben közreműködött, a Hetedik mennyország volt. Hogyan emlékezik vissza a Camden családdal töltött tizenegy évre? 

Csodálatos időszak volt. Minden egyes epizódhoz saját magam írhattam a zenei aláfestést, a fantasztikus zenészcsapat segítségével, akikkel azóta is együtt dolgozom. A felvételek jelentős része a híres hollywoodi Capitol Stúdióban zajlott, a lehető legjobb körülmények között. A kezdeti fázisban főleg gitáralapú zenéket írtam a jelenetekhez. Egy kiváló barátom, a saját jogán elismert művész, Laurence Juber  ezeket a gitáros  részeket igen  ígéretes  körülmények között tudta előadni. Minden zenét elég speciálisan komponáltam meg, az összes gitáros kompozíció nyitott akkordok használatával íródott (nyitott akkordnak hívják, amikor a gitárhúrok úgy vannak hangolva, hogy önmagukban megpengetve adják ki a többnyire hat hangból álló akkordot – a szerk.). Hagyományos gitárkottán kapta meg az anyagot, de minden epizódnál másféle módosított hangnemre volt szükség. Például amikor E hangot kellett olvasnia, az valójában F-nek hangzott, mert az épp aktuális húr így volt áthangolva. Zavarosnak hangozhat, de gond nélkül működött, és egész más hangzást adott a zenémnek. Számos egyéb szólista is közreműködött különben a felvételeken, de a főszerepet a gitárnak szántam. Még egy apró megjegyzés: a sorozat főszereplője, Stephen Collins egyébként ugyanúgy az Amherstbe járt, mint én, csak pár évvel előttem.


Melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok e sorozattal kapcsolatban?

Mindenképpen azok az idők, amelyeket a zenészekkel töltöttem. A sorozat kitalálója, Brenda Hampton egy igazi látnok, az ő közbenjárásával sikerült élőzenei felvételeket készítenünk. Ő egyébként Az amerikai tini titkos élete agya is...


...amely sorozat zenéjét szintén Ön szerzi. Mennyire nehéz összeegyeztetni ezt a pillanatnyilag állandó elkötelezettséget az elnökségi teendőivel?

Ha egyszerre vagy tagja két olyan szervezetnek, mint az ASCAP és a Zeneszerzők és Dalszövegírók Egyesülete, muszáj, hogy képes legyél elosztani a kreatív energiáidat két egyenlő arányban. Szerencsére nagyon jól bánok az idővel, ezért egyik vállalásom sem megy a másik rovására.


Ön jegyzi a legtöbb epizódot A kis hableány című rajzfilmsorozatból. Szabad kezet kapott a készülő művel kapcsolatban, vagy volt egyfajta nyomás, elvárás a stúdió részéről arra vonatkozólag, hogy szerzeménye a mozifilmmel rokonítható legyen?

Egy picit más volt itt a helyzet a korábbi munkáimhoz képest. Noha animációs filmhez készítettünk zenét, de természetesen Alan Menken és Howard Ashman csodálatos aláfestésén és dalain alapult minden. Részben azért is kerültem a projekthez, mert Menkenéhez hasonló, nagyon dallamos zenéket írtam. Ahogy azonban a sorozat elindult, lassan kiderült, hogy a producerek egy Carl Stalling (a Tapsi Hapsi-sorozat zeneszerzője) munkáihoz hasonló megközelítést szeretnének. Ezt tudtam ugyan vállalni, de még mindig úgy éreztem, hogy az eredeti film muzsikájának érzelemgazdagsága sokkal jobban működne. Végül minden a lehető legjobban alakult, és a sorozat a mai napig fut, bár kétségtelenül több hangjegyet kellett hozzá írnom, mint számos más sorozat esetében.


Több mint három évtizede tartó pályafutása során számos tévésorozathoz készített aláfestést. A napjainkra érvényes munkatempók és elvárások miben térnek el a nyolcvanas, illetve kilencvenes évekéhez képest?

A munka nem sokban változott az idők során. Ugyanúgy egy hetet adok magamnak, hogy egy sorozatepizód zenéjét befejezzem. Tudom, hogy vannak olyan kollégáim, akiknek lényegesen szűkebb időkorlát áll rendelkezésére, de tulajdonképpen nálunk ez mindig is így volt. Az alkotói folyamat legutolsó állomása a zene, az összes egyéb filmkészítési procedúra befejeztével már csupán ránk várnak, ezért kell nekünk a lehető leggyorsabban dolgoznunk. Ez akkor különösen nehéz, amikor egyszerre több projekten munkálkodsz, mint az velem is oly sokszor előfordult eddigi karrierem során.


Nemrégiben szervezett előadást Seminar on Creating Music for Dramatic TV címmel. Miért tartja fontosnak az ilyen és ehhez hasonló rendezvényeket?

Mi, komponisták, elég remete életet élünk. Sokunk a saját stúdiójában dolgozik, és alig tartja a kapcsolatot a többi kollégájával. Az Ön által is említett esemény azért is nagyszerű dolog, mert egy picit beleláthatunk egymás munkamoráljába: milyen jellegű a feladat, hogy viszonyulunk a határidőkhöz, miként alakulnak a munkához kapcsolódó feltételek, és így tovább. Nekem nagyon hasznos és informatív egy-egy ilyen találkozó, amikor megtudhatom, hogy mások milyen módszerek szerint komponálnak, illetve hogy mi az, amin épp dolgoznak. 


Köztudott, hogy az elmúlt másfél-két évtized során drasztikusan módosultak az elvárások a filmgyártásban, amely a filmzeneszerzőkre is hatással van (ilyen például a szorosabb határidő is). Mit gondol a filmzeneszerzés jelenéről és jövőjéről?

A közös jövőt illetően optimista vagyok. Sokkal több zenei lehetőség van mostanában, mint valaha is volt. Nem lettek sokkal szűkebbek a határidők, mint a történelmi időkben. Nyilván vannak olyan kivételek, amikor valakitől valami nevetséges dolgot kérnek, de ehhez hasonló kalandok korábban is megtörténtek. Remélem, hogy tudjuk folytatni a szakmában kitűzött céljainkat, vagyis mindig a lehető legegyénibb score megkomponálására törekedni. Különleges zene egy különleges jelenethez – ez az igazi varázslat. Akad néhány kivételes új tehetség ma a szakmában, ráadásul a filmzenéket a világon mindenhol remek intézményekben tanítják, így azt gondolom, hogy ez a művészeti ágazat él, és nagyon is rendben van.

Külön köszönet Ashton Luncefordnak a közreműködésért.
2011. július 23.