Az Eric Valli és Michel Debats rendezte, francia-angol-svájci-nepáli koprodukcióban készült, 2000-ben a legjobb idegen nyelvû film Oscar-díjára jelölt Himalája - Az élet sója egy kis tibeti falu lakóinak életébe nyújt betekintést. A hegyekben, puritán körülmények között élõ emberek közül a legtapasztaltabbak és a legedzettebbek évrõl évre útra kelnek jakcsordájukkal, hogy a lakosok által kitermelt sót több hétnyi, cseppet sem veszélytelen útvonalon történõ vándorlást követõen gabonára cseréljék. Amikor a település addigi vezetõje életét veszti egy út során, idõs apja veszi át feladatait. A következõ fárasztó menetelés így már az önfejû férfival az élen indul el, akinek nemcsak a nyakába szakadó felelõsséggel, a korából adódó nehézségekkel, valamint a rájuk törõ hóviharral kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy a vezetõi posztra az elhunyt gyerekkori barátja is igényt tartana, akit ráadásul az aggastyán azzal vádol, hogy számításból hagyta meghalni fiát.

    A korábban csak rövid dokumentumfilmeket készítõ Valli éveken át élt a Himalája falvaiban fotósként, aminek hatására megszületett benne a részben a környékbeliek elbeszéléseire építõ, a tradícióknak is komoly figyelmet szentelõ történet. A Tibet speciális geopolitikai helyzete miatt Nepálban forgatott alkotásnak a szinte önmagukat adó, valójában nem színész helybéliek olyan mértékig kölcsönöznek hitelességet, hogy úgy érezhetjük, mintha nem is játékfilmet, hanem egy mindent aprólékosan elmagyarázó narrációtól mentes dokumentumfilmet néznénk, melyrõl még az sem egyértelmû, mikor játszódik. Bár akadhat olyan nézõ, aki a magyarázat hiányát negatívumként fogja fel, hiszen nem pontosan érti, hogy melyik furcsaság milyen népszokáson alapul, az alkotás viszont annak is köszönheti különlegességét, hogy egy az európaiakétól mindenféle értelemben messze álló világ mozgatórugóit önállóan kell értelmeznünk. Az alkotás 4,4 millió dollárból készült, negyvenet hozott világszerte, és kilenc hónapon át forgatták, ráadásul egy olyan helyen, mely csakis gyalogosan - vagy épp jakháton - volt megközelíthetõ.
    Van benne egy jelenet, amikor a karaván egy hegy oldalán végighúzódó ösvényen halad. Balra, a tátongó mélységben egy hatalmas kék tó terül el, jobbra a meredek sziklafal, a rendkívül szûk hely miatt pedig a zsákokkal megpakolt jakok és az emberek is libasorban, óvatosan követik egymást, hiszen egy rossz lépés azonnal a halálba vinné õket. Egy helyen a leomlott út régi fagerendákkal van ideiglenesen pótolva, melyek egyike lecsúszik, majd hirtelen a mélybe zuhan egy test. Nos, eközben egy pillanatra nem jutott eszembe, hogy filmet nézek, annyira életszerûen izgalmasnak hatott a jelenet - ennél nagyobb dicséretet pedig egy mozi talán nem is kaphat.

    A zeneszerzõ a francia Bruno Coulais lett, akinek személye egyértelmû volt a posztra, hiszen a film producere Jacques Perrin. A színészként (õ játszotta például a Cinema Paradiso kisfiú fõszereplõjét felnõtt korában), íróként, producerként és direktorként is munkálkodó Perrin Coulais-vel olyan természetfilmeket jegyez közösen, mint a Mikrokozmosz, az Óceánok, a Vándormadarak, az Évszakok, de egy játékfilmnél, a Kóristáknál is együtt dolgoztak.
    A Himalája aláfestéséhez a mûvész egy olyan jellegû megközelítést választott, mely a keleti és a nyugati muzikalitás rendkívül jól sikerült találkozója lett. Így nyilatkozott mûvérõl: "Még ha bonyolult is elemezni számomra egy olyan alkotói folyamatot, amely a kezdetektõl fogva ösztönös megérzésen alapult, azt tudom, hogy a Himalája aláfestésének komponálásakor nem a tibeti zenét próbáltam imitálni, hanem az engem ért hatásokat adtam vissza. Annak érdekében, hogy egy ifjú tibeti lány, Tsering Lodoe énekét, a közremûködõ lámák és a tradicionális hangszerek hangját ragyogó köntösbe öltöztethessem, úgy döntöttem, hogy mindezeket nyugati instrumentumokkal, vonószenekarral, valamint az A Filetta nevû korzikai a cappella formáció énekével ötvözöm. E sokszínûség egyfajta tükrözõdést biztosít, hidat teremtve a kultúrák között. A tibeti emberek szellemiségének visszaadásához egy hosszú meditációt próbáltam megalkotni, amelyben a mantrák és az imák kiemelkedõ szereppel bírnak. Ennek a kalandnak a legszebb pillanata a korzikaiak és a tibetiek összehozása volt, ami megmutatta azt, hogy minél nyitottabbak vagyunk a világra, annál gazdagabbá válunk, és annál inkább eltûnnek a köztünk lévõ különbségek.
  
    Lodoe mellesleg egy tibeti kulturális központ zene- és tánctanára, akit a komponista személyesen választott ki a szólista szerepre. Érdekesség, hogy a másik közremûködõ, a hattagú A Filetta pályája 1978-ban indult, abban az évben, amikor Coulais is kijött élete elsõ filmzenéjével. Többször is dolgoztak együtt, a Himaláján túl a Don Juan, A vágy forradalma és a Vándormadarak dallamaiban is feltûnt a polifon zene képviselõinek összetéveszthetetlen stílusa. Én egyébként egy kellemetlen emléket is õrzök velük kapcsolatban. Miután húsz éve külföldrõl, belehallgatási lehetõség híján zsákbamacskaként megrendeltem a Don Juan soundtrackjét akkori nagy kedvencemtõl, Coulais-tõl, leforrázva éreztem magam, ugyanis kiderült, hogy a score kilencvenöt százalékban a csapat hangjára támaszkodik, hangszerek nélkül. E rétegmûfajt lehet szeretni vagy elutasítani; én azért szerencsésnek tartom, hogy a Himalája esetében õk csak az összetevõk egy eleme voltak, nem pedig az egyedüliek.

    A nyitó "La Mort de Lhakpa", azaz a fõtéma rögtön megragadja az embert. Ebben az összes közremûködõ jelen van: Lodoe vokálja, az A Filetta tagjainak olykor kapkodó lélegzetvételre, fújtatásra emlékeztetõ dalolászása és a tibeti szerzetesek afféle torokéneke a szimfonikus zenével együtt egy egészen rendkívül élményt ad. A motívum többször visszatér, de annyira eltérõ verziókban, hogy mindegyik teljesen különálló darabként értelmezhetõ: legmelankolikusabban a "Norbu"-ban tûnik fel, leglecsupaszítottabb formája a "Tinle & l'Enfant", míg a legepikusabb változata az "Opéra" címre hallgat. Az A Filettát fõszerepbe állító "La Marche" elég megosztó lett, miként az "Om mani padme hum" mantra ismételgetésébõl álló "Les Traces" is. A különféle imák egyébként egyfajta dalszövegként vannak alkalmazva a teljes mûben, és az autentikusságra erõsít rá az is, hogy ezeket nemegyszer halkan, szinte motyogva halljuk a szerzetesektõl. Kakukktojásnak nevezhetõ a dél-amerikaias hangzású "Les Chants", mely egyedüliként öltötte hagyományos dal formáját.
    További különlegesség, hogy az albumon egyfajta életképeket is hallunk a kompozíciók hátterébõl, mint például a jakokat terelõ tibetiek távolról érkezõ kurjongatásait ("Le Lac"), ami ugyan leírva nem sejtet sok jót, mégsem zavaró, sõt abszolút a pozitívumok közé sorolandó, annyira tökéletesen átadja ez az ötlet a föld ezen eldugott szegletének atmoszféráját. A lemez igen eltalált pontjai azok is, ahol a bulgáriai szimfonikus zenekar kiteljesedhet: a feszültebb "Le Passage" és a "La Caravane", a lírai "Norbu Et Karma", a melankolikus "Norbu" vagy a "La Mort de Tinlé" egytõl egyig olyan szerzemények, melyeket a klasszikus filmzenék rajongói elsõ hallgatásra könnyen megkedvelhetnek.

    Bruno Coulais évente négy-öt aláfestést jegyez, túlnyomórészt hazájában (egy interjúból kiderül, hogy soha nem is törekedett tengerentúli karrierre), de napjainkban már kevesebb kiugró minõségû zenével áll elõ, legtöbb mûve megáll a korrekt szinten. A Himalája - Az élet sójában az egyik legnagyszerûbb munkája hallható, egy negyven éve tartó, a filmvilágnak számos kiemelkedõ darabot adó pálya sokadik ékköve. Ha bárkit megkérdeznénk, aki látta a filmet, hogy mi fogta meg a leginkább benne, elsõként nagy eséllyel a zenét említi meg, amely már a jakok terelését mutató fõcím alatt is kiemelt szerepet kap. A score nemcsak a jelenetek alatt teljesít elképesztõen, de azoktól elválasztva, lemezként sem veszít hatásából, mert a világzenei ihletésû muzsikák egyik legemlékezetesebb darabja lett.

Bíró Zsolt
2018.12.02.

Tracklista:   1. La Mort de Lhakpa (3:40)   2. Norbu (2:39)   3. Le Sel (2:08)   4. Tinle & l'Enfant (2:27)   5. Le Passage (2:45)   6. La Nuit (2:15)   7. Le Conseil (2:20)   8. La Marche (1:48)   9. Les Chants (1:15) 10. Norbu & Karma (1:34) 11. Karma (2:50) 12. Le Lac (3:10) 13. Norbu (1:43) 14. La Cérémonie (0:31) 15. La Colere de Karma (1:45) 16. L'Epuisement (1:51) 17. Les Pleurs de Péma (1:10) 18. La Caravane (2:43) 19. Les Traces (2:11) 20. La Mort de Tinlé (2:25) 21. Opéra (4:05)

TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK: Dobrosi Tamás           nem értékelte Emesz Csaba           nem értékelte Gregus Péter           nem értékelte Kulics László Pavlics Tamás           nem értékelte Szabó Csaba           nem értékelte Tihanyi Attila KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK: The Crimson Rivers Heaven and Earth K2 Microcosmos