FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    True Lies  Shaft (1971)  Shaft (2019)  Alien: Resurrection  Alien 3  Aliens  Alien  Godzilla: King of the Monsters  Outland  Children of Dune
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Dark City (Trevor Jones)    DARK CITY  (1998)
       


      

       zene: Trevor Jones
       vezényel: Geoffrey Alexander
       kiadás éve: 1998
       kiadó: TVT Soundtrax
       játékidő: 60:11





         A holló és az Én, a robot rendezője, Alex Proyas 1998-as Dark Cityje azon filmek egyike lett, melyet kétségbevonhatatlan különlegessége ellenére annak idején valamiért elkerült a megérdemelt figyelem. Ez az anyagiak nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a 27 millió dolláros gyártási költségére pontosan ugyanennyi bevétel jutott világviszonylatban, azaz sikernek nem kifejezetten lehetett elkönyvelni. Ugyanakkor egy szűk körben mégis kultstátuszig jutott, elnyerte a legjobb sci-fiket, fantasyket és horrorokat elismerő Saturn-díjat is, valamint a legendás filmkritikus, Roger Ebert 1998 legjobb mozgóképei közé sorolta. A történet főhőse egy férfi, aki egy meggyilkolt nő holtteste mellett ébred fel egy hotelszobában. Nem tudja a saját nevét, a halottét főleg nem, de miután egy titokzatos telefonáló erre biztatja, azonnal menekülni kezd. Üldözői földig érő fekete kabátos, hullafehér bőrű, kopasz szerzetek, akikről a férfi nem is sejti, kik lehetnek, de azt tudja, hogy sok jót nem ígér a velük való találkozás. Sok apró információszilánk és bevillanó emlékképei alapján megpróbálja kétségbeesetten összerakni a múltját, hogy végül egy olyan magyarázatra leljen, amelyre legvadabb elképzeléseiben sem számított volna.

        A történetért Proyas felelt, akinek két írótárs is segített. Egyikük Lem Dobbs, aki tavaly John Travolta szokat szapult Gottijának, a Robert De Niro-féle A szajrénak, valamint Steven Soderbergh néhány rendezésének (például: A bűn hálójában) szkriptjét is jegyzi, míg a másik a többek közt Christopher Nolan Batman-filmjeinek sztoriját jegyző David S. Goyer. A trió forgatókönyvéről azt szokás mindenekelőtt megjegyezni, hogy gyakorlatilag már az egy évvel később bemutatott Mátrix előtt kitalálták annak alapötletét. Az egymástól megkülönböztethetetlen valóság és az illúzió keveredik a Dark Cityben, melynek műfaja ugyan sci-fi, csak épp film noiros köntösbe bújtatva. A múltját kereső főhőst a névről csak kevesek, arcról már valamivel többek által ismert, karakterszínészként számon tartott Rufus Sewell alakítja, akit láthattunk többek közt a Lovagregényben, a Zorro legendájában, napjainkban pedig a hamarosan negyedik évadjával jelentkező The Man in the High Castle című sorozatban. Partnerei közt megtaláljuk az ekkor még csak a Rekviem egy álomérthoz kapcsolódva megérkező nagy kiugrás előtt álló Jennifer Connellyt, William Hurtöt, illetve Kiefer Sutherlandet egy olyan, leginkább Victor Frankenstein Igor nevű segédjét idéző, a titokzatos alakokkal összejátszó orvos szerepében, aki a lehető legtávolabb áll a színésznek a 24-ből jól ismert terrorelhárítójától, Jack Bauertől. Az igazi főszereplő azonban a címbeli, napfényt sosem látó város, mely látványában éppúgy megidézi Fritz Lang 1927-es Metropolisát, mint Tim Burton Batman-filmjeit, és amelynek megvalósítása még a trükktechnika fejlődését figyelembe véve sem kopott meg.

        Hogy a siker elmaradásáért mennyiben okolható például a New Line Cinema esetleges elégtelen marketingtevékenysége, azt nem tudom, de tény, hogy az elkészült kettő közül a lemezborítóra is rákerült, gyakrabban használt plakát nem korbácsolja fel az érdeklődést (a másik főleg nem), sőt mintha nem is a főszereplő üvöltene rajta, hanem valaki más. És ha már főszereplő: a közöny abban is kereshető, hogy Sewell abszolút alkalmatlan arra, hogy vele adjanak el egy filmet, hiszen ezzel a tekintettel és speciális arcberendezéssel érthetően inkább rosszfiúk szerepére lett kárhoztatva, mindazonáltal a Dark Cityben hamar el lehet fogadni pozitív karakterként. A premier idején csupán közepesnek tartottam a produkciót, azonban amikor közvetlenül írásom elkészítése előtt újranéztem, alaposan meglepődtem, ugyanis az első perctől az utolsóig tökéletesnek, minden pillanatában lenyűgözőnek találtam. Egyúttal arra is rájöttem, hogy ehhez érnem kellett, mert akkoriban egyszerűen nem voltam még fogékony ilyesmire, azért sem tartottam sokra, míg most, húsz évvel később már nem akadt ilyen problémám. Amit viszont akkor és most is egyaránt hibátlannak találtam, az Trevor Jones score-ja.
        A napjainkban magáról már alig hallató, a hollywoodi futószalagtól vélhetően alaposan megcsömörlő Jonest a legtöbben talán Az utolsó mohikán vagy a Cliffhanger - Függő játszma zeneszerzőjeként ismerhetik, de karrierje során olyan alkotásokhoz szerzett még remek aláfestést, mint például A pokolból, a Merlin című minisorozat, a Sztárom a párom, a Daniel Day-Lewis fémjelezte Apám nevében vagy épp Sharon Stone drámája, Az óriás. A komponista feladatának nagyságát jól jellemzi, hogy a betétdalokat leszámítva a Dark Cityben túlzás nélkül - és szinte példátlan módon - nincs egyetlenegy perc sem, amikor ne szólna műve.
       
        A szerzőnek többféle hangulatot is meg kellett ragadnia a zene nyelvén. Egyfelől ott volt az éjsötét város sajátos légköre (amelybe először az "Into the City"-vel kapunk betekintést), valamint annak időnkénti látványos átalakulása, amihez a művész egy rendkívül komor és fenyegető, gótikus hangzású, számos alkalommal elképesztően dühös, fortyogó nagyzenekari megközelítést képzelt el. Ebben a jellegzetes szimfonikus hangszerek, különösen a rézfúvósok játéka nagyszerűen keveredik a jó érzékkel elhelyezett elektronikus kiegészítésekkel, a katonás pergődobbal, a többféle szintetizátorral, valamint az ezekből előcsalogatott, teljesen egyedi, férfikórust idéző mély hangokkal. Nem lehet kizárni, hogy valódi kórust hallunk, de mivel jelenlétükre még a stáblista sem utal, valószínűleg egy zseniálisan sikerült imitációval van dolgunk.
        Jonesra nem kimondottan jellemző az elektronika használata, általánosságban nézve pedig a szimfonikus filmzene digitális ütemekkel párosítása sem mindig sül el jól, de most nem azzal az esettel állunk szemben. Azok a zaklatott dobprogramok, amelyekhez hasonlót Michael Kamen is bevetett az egy évvel korábbi Halálhajóhoz az Orbitallal közösen, a háttérben lüktetve (például a "No More Mr. Quick"-ben) egy egészen sajátos ízzel látják el a szerzeményeket. Annak, amit eddig leírtam a zenéről, illetve magának a sötét városnak a tökéletes reprezentálója a 12 perces, monumentális "You Have the Power", mely a szimfonikus filmzenék valaha írt egyik legfantasztikusabb csúcspontja és a filmnek is ékköve.
        Azon jelenetekhez, amikor a férfi emlékei kezdenek visszatérni, illetve a feleségéhez kapcsolódó érzelmesebb pillanatokhoz lassabb, misztikusabb, szinte hipnotikus szerzeményekre volt szükség ("Emma", "Memories of Shell Beach"), melyekben a vonósok lágy játéka kapott főszerepet, valamint az EWI nevű fúvóshangszer. Ide is illik az, hogy Jones hibátlan munkát végzett, amelyet alátámaszt az is, hogy a kétezres évek elején három alkalommal is helytállt a Dark City score-jának valamely részlete előzetesek alatt. Így feltűnt a Final Fantasy - A harc szelleme, Az Álmosvölgy legendája és az X-Men - A kívülállók trailerjében egyaránt.

        A lemezen hat betétdal kapott helyet, ezek közül három inspirációs, azaz csak áttételesen kapcsolódnak a mozihoz. A Course of Empire, valamint az Echo & The Bunnymen száma nem üt igazán, de azért nem rosszak, viszont egyedül csak Gary Numan sűrű hangulatú "Dark"-ján érezni azt, hogy valóban a film ihlette, ráadásul ahhoz méltó stáblistadalként is megállta volna a helyét. A CD-t nyitó darab, a mexikói dalszerző által, eredetileg még mambónak írt "Sway" 1954-ben vált népszerűvé Dean Martinnak köszönhetően. A számot mindenki ismeri, hiszen nem egy jobb vagy épp gyatrább feldolgozása felbukkant már a rádiók kínálatában, sőt ma már egyes jazzkoncertek repertoárjának is elmaradhatatlan részévé vált. A Dark Cityben source music szerepet tölt be, azaz a szereplők is hallják Connelly bárénekesnő karakterének előadásában, filmbe illő hang híján azonban a valóságban nem a színésznő, hanem a brit Anita Kelsey adja elő. Ahogy ő az előadója a betétdalos blokkot záró "The Night Has a Thousand Eyes"-nek is, melyet eredetileg egy bizonyos Bobby Vee adott elő 1962-ben. Közös pont a "Sway"-jel (mely a stáblista végén egy szintén kiváló instrumentális átiratban is hallható), hogy ez is maradandóbb lett e sanzonos, lényegesen lassabb formában.

        A kakukktojás felvétel, amelyet a borító tévesen a filmben elhangzottak közé sorol, külön bekezdést érdemel. A Dark Cityről még csak nem is hallottam, amikor egy mozifilm előtt szembejött velem az előzetese, és emlékszem, hogy szabályszerűen beleborzongtam, mert semmi korábban látotthoz nem volt fogható. A furcsa képi világ; ahogy a lebegő, feketébe öltözött alakok késpengével karistolják egy sikátor falát; az egyikük intésére asztalra borulva elalvó férfi; az óriási órára meredő kopaszok tömege; a bizarr módon csavarodó épületek valami egészen páratlan élményt ígértek. De mindez fele annyira sem lett volna hatásos, ha nem a "Sleep Now" szól alatta. A szerző Hughes Hall és Jeff Lamont, akikről éppúgy nem tudni semmit, mint művükről, de hiába láttam sok hatásos előzetest az évek során, egyedül a Dark Cityé maradt meg bennem mindmáig. A duó sejtelmesen induló, hangmintákkal (köztük kóruséval) felvértezett elektronikus darabja teljesen eggyéforrt a trailerrel, ami annak tudható be, hogy valószínűleg a vágó és a zeneszerzők egymás munkájának figyelembevételével működtek együtt. Aki most megnézi az előzetest, és nem érti, mégis mi ebben a hatásos, az talán nem veszi figyelembe az azóta eltelt két évtizedet, vagy még nagyobb eséllyel nem a régimódian narrátoros verziót látta, mely a Youtube-on "Dark City (1998) International Trailer" cím alatt fut, hanem a kevésbé hatásosabb változatok valamelyikét. Az excentrikus, ma is frissnek és modernnek ható muzsika pontosan olyan formában szerepel az albumon, mint ahogy az előzetesben is.

        Az instrumentális anyaggal Trevor Jones minden szempontból hibátlan munkát végzett, életművének egyik legkiemelkedőbb, dobogót érdemlő aláfestése született meg a Dark Cityhez. A művész Proyasszal csupán egyetlenegy alkalommal dolgozott együtt, ám ez az egy is egy maradandó remekművet eredményezett. A muzsika nemcsak a jelenetek alatt működik százszázalékosan, de albumként is megállja helyét. A CD-re a TVT Records ugyanis a megszületett rengeteg kompozícióból remek ízléssel, a legjobb pillanatok közül válogatott, és a trackek nagyon szép ívet követnek a nyugtalanító kezdéstől a lehengerlő nagyzenekari csatazenén át a katartikus lezárásig, azaz a lemez kifogástalanul adja vissza a film hangulatát. Sajnos azonban csak bő félóráról beszélhetünk, mert a lemezen körülbelül fele-fele arányban osztoznak a betétdalok és a score. A dalok egy része persze érthető módon van jelen rajta, ugyanakkor ezúttal egy duplalemezes kiadványra lett volna szükség az aláfestés méltó tálalásához.
        Szerencsére nem hivatalosan a teljes, közel kétórányi, 38 trackre bontott score elérhetővé vált sok-sok éve (kevésbé rutinos keresgélőknek: a Youtube-on is fent van), mely hiába komoly időtartamú, én azon kevés filmzenék közé sorolom, melyek még két órában is mindvégig fenntartják a figyelmet. A nem hivatalos album így kérdés nélkül tíz pontot kapna, míg a hivatalosnak eggyel kevesebbel kell beérnie, hiszen a betétdalos blokk nem minden darabja lett erős. Jones kompozíciói viszont épp ellenkezőleg, a "You Have the Power" pedig egyenesen kötelező minden filmzenerajongónak. A művész inaktivitásával és önkéntes száműzetésbe vonulásával sokat veszítettünk, hiszen ő, például Patrick Doyle-hoz hasonlóan, a komolyzenei alapokon nyugvó filmzeneszerzői iskola egyik utolsó mohikánja (hogy stílusos legyek), akitől még sok remekmű érkezhetett volna. Talán egyszer még fog is.


    Bíró Zsolt
    2019.01.27.




    Tracklista:

      1. Sway - Anita Kelsey (3:44)
      2. The Information - Course of the Empire (4:27)
      3. Just A Touch Away - Echo and the Bunnymen (5:03)
      4. Dark - Gary Numan (4:29)
      5. Sleep Now - Hughes Hall (2:02)
      6. The Night Has a Thousand Eyes - Anita Kelsey (3:31)
      7. Into the City (4:48)
      8. No More Mr. Quick (3:25)
      9. Emma (3:40)
    10. The Strangers Are Tuning (3:56)
    11. Memories of Shell Beach (4:38)
    12. The Wall (1:17)
    13. Living An Illusion (2:57)
    14. You Have The Power (12:14)






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter          nem értékelte

    Kulics László

    Pavlics Tamás

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Doomsday

    Inception

    The Last of the Mohicans

    Loch Ness

    További kritikáink
  • Only the Brave
  • Under Siege 2: Dark Territory
  • Under Siege
  • Pet Sematary (2019)
  • Stepmom
  • Pet Sematary
  • Witness
  • Oscar
  • Captain Power and the Soldiers of the Future
  • Mary Shelley
  • Battlefield Earth
  • Krypton
  • Captain Marvel
  • Bless the Child
  • Cold Pursuit

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam