FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    small Soldiers  The Meg  The Mountain Between Us  The Equalizer 2  Tomb Raider  Ant-Man and the Wasp  Adrift  The Mentalist  The Shape of Water  Red Sparrow
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Anomalisa (Carter Burwell)    ANOMALISA  (2015)
       


      

       zene: Carter Burwell
       vezényel: Carter Burwell
       kiadás éve: 2015
       kiadó: Lakeshore Records
       játékidő: 43:54





         Kissé talán ünneprontónak hathat, hogy pont akkortájt lett publikálva ez az írás, amikor Carter Burwell megkapta élete második Oscar-, illetve harmadik Golden Globe-jelölését a Három óriásplakát Ebbing határában score-jáért. De már egy ideje félkész állapotban állt, és most láttam a legalkalmasabbnak az időt arra, hogy végre befejezzem, amikor a komponistát nemrég úgyis méltattam a Viszlát, Christopher Robin zenéjért, és rövidesen ismét fogom 2018-as nominációjának tárgya okán.

         Charlie Kaufman, a John Malkovich-menet, az Adaptáció és az Egy makulátlan elme örök ragyogása írójának 2015-ös rendezése formabontó soundtracket kapott, de valójában ez nem túlzottan meglepő, elvégre az egész Anomalisa formabontó, már az alapjai is. Mivel nem akadt stúdió, mely az átlagosnál kuszább agytekervényekkel rendelkező Kaufman három éven át, napi két másodpercnyi anyagot létrehozva elkészülő stop motion animációs projektjét finanszírozta volna, a kezdéshez szükséges pénzt kickstarteres kalapozással dobták össze, hogy a további támogatók által kiegészített költségvetés valahogy összeálljon. A történet főhőse az üzleti sikerkönyvet író, vevőszolgálati területen nagy elismerésnek örvendő Michael Stone, aki számára szó szerint minden ember egyforma kinézetre, ahogy hangra is, emiatt érzett apátiájából pedig az zökkenti ki, amikor a szállodában, ahol egy előadása előtt közvetlenül megszáll, rábukkan végre Lisára, egy olyan nőre, aki más, mint a többiek.
         Az említett azonosságot Kaufman nemcsak ugyanolyan arcokkal, hanem azzal is érzékelteti, hogy míg a két főhősnek David Thewlis és Jennifer Jason Leigh szolgáltatja a hangját, mindenki másé (tehát a nőké, gyerekeké is) Tom Noonan lett. Ez riasztóan hangzik, azonban hamar hozzá lehet szokni, és a néző teljes egészében a látványra koncentrálhat. Az pedig egyenesen ámulatba ejtő, mert Kaufman és rendezőtársa, Duke Johnson valami olyat hoztak létre, melyhez foghatóval korábban még nem találkozhattunk. Az aprólékosan elkészített helyszínek miniatürizált világnak hatnak, nem is beszélve a 3D-nyomtatóval előállított bábokról, amelyek egyenesen kidolgozott mimikával rendelkeznek. Olyan szokványos cselekvések köszönnek vissza animációs formában, mint például egy taxis erőszakos társalogni vágyása, zuhanyzás, éttermi vacsora vagy egy esetlen első szeretkezés, a két direktor pedig elképesztően realisztikusan ad vissza mindent. Egyúttal az emberi pillanatokban is hibátlan a produktum, a szereplők viselkedése és interakciói mind-mind ismerősek lehetnek a nézőknek - leszámítva persze Stone téves valóságérzékelését. Az Anomalisa kritikai sikere jelentősnek volt mondható, ugyanakkor jegyezzük meg egy nagy hibáját is, ha már kevés recenzor merte vagy akarta megtenni annak idején. A javarészt hétköznapi történésekkel dolgozó sztori valószínűleg csak ebben a kivitelezésben állja meg a helyét, élő szereplős formában csak még jobban elsikkadt volna a film. Hiszen miközben a bábok világa könnyen beszippantja a nézőt, ezáltal a hétköznapi is lebilincselővé válik, hagyományosan leforgatva ez a sztori nagy eséllyel csupán egy viszonylag vontatott művészfilm lenne.

         Míg az alkotást úgy egy éve láttam, filmzenealbumát még a kiadása idején hallottam, és annyira megkedveltem, hogy egy nagy lendülettel be is soroltam 2015 legrosszabbjai közé, azzal a kiegészítéssel, hogy valószínűleg minden idők egyik legrosszabbja is. A párbeszédekkel telezsúfolt lemezek ellentmondásos válfajai a soundtrackeknek. Noha már a bakelit fénykorában sem volt rendhagyó az efféle hibrid összeállítás, de ha a közelmúltban kutatnánk hasonló után, akkor valószínűleg a többség a Ponyvaregény CD-jét említené az első fecskeként. A Quentin Tarantino mozijaihoz születő válogatásalbumokra egységesen jellemző a dialógusok és a monológok felvételek közé illesztése, s egyéni ízlés kérdése, hogy ezt ki mennyire szereti. A hangsúly azonban azon van, hogy közé, illetőleg hogy dalok közé, arra ugyanis hirtelen nem tudnék példát mondani, amikor instrumentális anyagot ilyen durva mértékben szőnek át párbeszédek. Az Anomalisa korongja viszont pont ilyen, ami miatt komoly felelősség terheli Burwellt.
         Sok évvel ezelőtt a művész úgy gondolta, elég abból, hogy a kép sokszor elvonja a figyelmet a zenéről. Felkérte hát barátait, a vele rendszeresen együtt dolgozó Ethan és Joel Coen forgatókönyvíró-rendező testvérpárt, valamint Charlie Kaufmant, hogy írjanak olyan előzetes megkötések nélküli szövegeket (a forma lehetett dal, vers vagy próza), melyekhez jelenetkép nem fog születni, csakis Burwell zenéje kíséri majd a színpadon lévőket. A kísérletre "Az Új Fül Színháza" elnevezéssel hivatkoztak, mottója pedig ez volt: "Hagyd otthon a szemedet!" A három külön mű (melyek közül Kaufmané az Anomalisa címet viselte) előadásakor a színpadon egy időben három-hat színész állt vagy ült a mikrofonok előtt, akiket nyolc zenész kísért Burwell vezényletével, illetve jelen volt még egy hangeffektes is. A műsort három külön helyszínen is előadták, ám lemezen sosem publikálták, s úgy gondolták, csak az emlékeikben fog tovább élni. Ám egyszer csak Kaufman egyik producer barátjában felmerült, hogy az Anomalisa című előadásból lehetne egy animációs filmet készíteni, amire a rendező szkeptikusan csak annyit mondott: "Ha összeszeded rá a pénzt, elkészül." Az anyagiakat illető probléma végül megoldódott, s ekkor beszervezték a korábbi előadásokban közreműködő Thewlist, Leigh-t és Noonant, valamint a hangeffektest is, míg a nyolc zenészből hatot tudtak ismét elhívni. A zene elkészítése persze Burwell feladata lett, aki több motívumot is áthozott a korábbi formából, ugyanakkor új szerzeményekre is szükség volt.

         A score-t kilenc muzsikus adja elő, akik többek közt klarinét, ütőhangszerek, hegedű, cselló, trombita, akusztikus és basszusgitár megszólaltatói, míg Burwell a szintetizátor mögé ült. A komponista kevésszer képes igazán meglepni a filmzenerajongókat, és score-ja ezúttal sem erősítette kivételként a szabályt. Az Anomalisa esetében is felüti a fejét az egyhangúság, a burwelli őszies, enervált melankólia sok helyen jellemzi az albumot. A mozgóképhez viszont kétségtelenül illik, mert a magába roskadt főhős ténykedése pontosan ilyesmit igényelt. Ha a rögtön részletezésre kerülő problémákat ideiglenesen félresöpörjük, akkor kiemelhető a tipikusan Burwell-stílusú komor nyitány ("Overture"), a "Welcome to the Fregoli" jazzes második fele, a "Fregoli Elevator" című lüktető, eredeti megközelítésű liftzene, a "Lisa in His Room" pedig elég hangulatos, ahogy a zongorás, intim "Anomalisa" is. Még egy kifejezetten jó momentumot emelnék ki: a "Goddess of Heaven"-ben Burwell dallamai nagyon jól keverednek a filmbeli mechanikus, antik gésabábuból érkező, egy kisgyerek által előadott, tradicionális japán dalocskával, melynek afféle előképe a kellemes "Cin Cin City"-ben tűnik fel xilofonon. Egyszóval találunk értéket a kiadványon, csak hát ne lenne az a díszkíséret!

         Burwell a soundtrackkel "Az Új Fül Színháza" szellemiségét kívánta megidézni egy másféle formában. Ennek érdekében megszórta kompozícióit a mozi szöveges jeleneteivel, aminek eredménye az lett, hogy sokszor úgy érezzük, mintha a teljes hangsávot hallanánk. Ahogy a szerző fogalmaz: "Most aztán tényleg otthon kell hagynod a szemedet!" A probléma ezzel csak az, hogy az alkotó elmét nem érdekelte, hogy teremtménye le fogja rombolni a várost, kizárólag az életre keltése lebegett a szeme előtt. Aki a soundtracket annak idején meg kívánta hallgatni, valószínűleg nem egy kísérletre szeretett volna befizetni azzal, hogy megvette a CD-t, amelynek borítóján semmi nem utal arra, hogy a zenei élmény teljesen tönkre lesz vágva. Ráadásul nem frappáns vagy legalábbis annak szánt szövegelések hallhatók a trackek között, mint egy Tarantino-lemezen, hanem mindaz, amit az adott kompozíció jelenetében hallunk. A szállodaportás és Stone beszélgetése bejelentkezéskor ("Welcome to the Fregoli"); a főszereplő üvöltözése, lihegése zuhanyzáskor a hideg víz miatt; a zavarban lévő Stone és a félszeg Lisa megismerkedése, majd a munkáról trécselése ("Another Person"); Stone beszéde a vevőszolgálati konferencián mikrofongerjedéssel és közönségmorajjal megspékelve ("Michael's Speech"); Lisa monológja arról, mely nyelvek a kedvencei ("Anomalisa") - és még folytathatnám a rendkívül fontos pillanatokat.
         Ki hinné, de lehet még tovább rontani a helyzeten, amikor Leigh-t és Thewlist halljuk Lisaként és Michaelként reggeli közben, hangosan csámcsogva csacsogni ("Breakfast with Lisa"), és az sem sokkal kevésbé irritáló, amikor a színésznő Cyndi Lauper "Girls Just Want to Have Fun" című popklasszikusát énekli el bátortalanul, a cappella módon. Szerepel egy Burwell írta dal is a CD-n: a "None of Them Are You"-t Thewlis énekli, és úgy hat, mint valami karaokés próbálkozás, főleg, amikor Leigh is besegít neki fülsértően, a zenei kultúra előtti tisztelgés jegyében pedig előbbi még Léo Delibes Lakmé című operájának legismertebb motívumát is eldúdolja.

         Amennyiben az albumon csak a zenét hallanánk, akkor úgy öt-hat pontot kapna, mert vannak jó pillanatai, de azért nem mérhető Burwell legjobbjaihoz. Azonban albumként gyakorlatilag értékelhetetlen, a sok szövegelés ugyanis teljesen tönkrevágja a score-t. Értem én, mi volt a komponista szándéka, csak hát igen zavar, hogy a másokra tekintettel nem lévő művészi elgondolás sárba taposta az élmény lehetőségét. Ha abból indulok ki, hogy az ezen ismertetőhöz szükséges többszöri végighallgatás milyen érzéseket váltott ki belőlem (mindent és mindenkit gyűlöltem, miközben hallgattam), egy nálam labilisabb személyiségű - és ha végighallgatja: mazochista - hallgató valószínűleg törni-zúzni kezd vagy gyilkolásba fog, amint véget ér a CD. Az egész kellemetlen élményt ahhoz tudnám hasonlítani, mint hogyha ülnél a moziban, és egyszer csak ledobja mögéd magát egy párocska, akik popcornmajszolás közben hangosan kommentálják a látottakat. Egyéni vérmérséklet kérdése, hogy csendben arrébb ülsz-e vagy rájuk szólsz, esetleg figyelmeztetés nélkül betöröd a férfi orrát. E kiadvány esetében viszont nem kell konfliktusba keveredni, hiszen tulajdonképpen felesleges is elindítani.


    Bíró Zsolt
    2018.02.27.




    Tracklista:

      1. Overture (1:41)
      2. Welcome to the Fregoli (3:35)
      3. Cin Cin City (1:22)
      4. Another Person (4:45)
      5. None of Them Are You (4:05)
      6. Fregoli Elevator (0:55)
      7. Lisa in His Room (3:53)
      8. Girls Just Want to Have Fun (3:39)
      9. Anomalisa (6:57)
    10. Cincinnati Sunrise (0:38)
    11. My Name Is Lawrence Gill (4:56)
    12. Breakfast with Lisa (3:33)
    13. Michael's Speech (2:35)
    14. Goddess of Heaven (1:20)







    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László

    Pavlics Tamás

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Mr. Holmes

    The Nightmare Before Christmas

    Twilight

    Under the Skin

    További kritikáink
  • Skyscraper
  • The Disaster Artist
  • Love, Simon
  • Jurassic World: Fallen Kingdom
  • Ready Player One
  • Solo: A Star Wars Story
  • Looney Tunes: Back in Action
  • Revenge of the Ninja
  • Charlie and the Chocolate Factory
  • Backdraft
  • In Love and War
  • Le Sens de la Féte
  • Black Panther
  • Henry V
  • Star Trek: Discovery - Season 1, Chapter 1
  • Hook

  • Filmzenékről röviden
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour
  • The Commuter
  • Intent to Destroy
  • Goodbye Christopher Robin
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam