FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A filmzene legendái: Philip Glass
     







         A huszadik század második felének egyik legmeghatározóbb komponistája, a filmzeneszerzőként is fajsúlyos karriert elérő Philip Glass 1937-ben, Baltimore-ban született litván zsidó bevándorló család gyermekeként. Édesapja rádiók javításával és lemezkereskedelemmel foglalkozott, a rosszul fogyó és a promóciós célokra szánt kiadványokat pedig hazavitte. Glass ezen lemezek hallgatása révén ismerkedett meg a komolyzenével, többek között olyan kortárs szerzők munkásságával, mint Sosztakovics, Schönberg vagy Bartók. Apja ugyan nem volt képzett zenész, de kifejezetten érdekelte a muzsika világa, leginkább a kortárs és a kamarazene, gyakran éjszakákba nyúlóan hallgatta lemezeit, és ebbe bevonta fiát is. A kifinomult ízlésű lemezkereskedő boltja végül komoly hírnévre tett szert Baltimore-ban a kortárs komolyzene kedvelői körében. A családban is sok muzsikus volt, így Glassnek szinte kötelezően zenét kellett tanulnia, hatéves korától már zongoraleckéket vett, de gyermekkorában a fuvola volt a fő hangszere. Tizenöt évesen lehetősége nyílt, hogy felvételizzen a Chicagói Egyetemre, szülei támogatásával végül be is iratkozott az intézménybe. Matematikából és filozófiából doktorált, zenélni egyetemi évei alatt csak a szabadidejében tudott. Chicagóban fedezte fel a szerializmust, illetve Anton Webern zenei világát, az avantgárd és a modern zenei irányzatok lenyűgözték. Meg is próbálkozott Webern híres tizenkét hangjegyes technikájával, ebből egy vonóstrió kompozíció született. 1954-ben, tizenhét évesen lehetősége nyílt Párizsban eltölteni egy évet. A városban ismerkedett meg Jean Cocteau rendező munkásságával, emellett művészi stúdiókat látogatott, és a párizsi bohém világ is magával ragadta. A francia főváros elhagyása után New Yorkba költözött, és a híres Julliard zeneiskolában képezte tovább magát, fő hangszere a zongora lett. Az iskolában diáktársa volt Steve Reich, aki hozzá hasonlóan szintén a múlt század második felének legmeghatározóbb komponistái közé tartozik, stílusuk között jelentős átfedés is érezhető. A New York-i iskolás évek alatt kezdett kikristályosodni Glass stílusa, melyet leginkább a minimalizmussal szokás azonosítani, ám maga a szerző inkább a repetitív zenének, színpadi muzsikának titulálja.
         1962-ben végezte el a Julliard zeneiskolát, ahol már több kisebb kompozíció is kikerült a kezei közül. Ezt követően Pittsburghbe költözött, és iskolákban tanított, iskolai kórusokat, zenekarokat vezetett, emellett kisebb hangszeres zenéket és kórusműveket is komponált. 1964-től ismét Párizsban kötött ki, egy ösztöndíj jóvoltából ugyanis két évet tölthetett el itt. Olyan művészektől tanult, mint például a huszadik század legfontosabb zenetanárának tartott Nadia Boulanger, aki Glass bevallása szerint az egyik legnagyobb hatással volt pályafutására. Itt is rengeteg hatás érte a kortárs szerzőktől, olyan ünnepelt modernista komponisták műveivel ismerkedett, mint Pierre Boulez, John Cage vagy Morton Feldman, ám egyre inkább úgy érezte, amit ő szeretne, az nem az az irány, amit ezen szerzők képviselnek. Mást és máshogyan szeretett volna kifejezni, úgy érezte, más utakat is lehet nyitni a modern muzsika világában hozzájuk képest. Ebben pedig nagy inspirációt jelentett számára a francia filmes újhullám, főleg Jean-Luc Godard és Francois Truffaut - a régi formanyelvet elvető - munkássága. Színdarabokhoz komponált műveivel hamarosan aktív részese lett a művészeti életnek, kísérleti és normál színházi előadásokhoz írt kísérőzenéket. A még mindig csak a húszas évei közepén járó komponista leginkább az alternatív színház révén talált rá igazi zenei stílusára. Szintén Párizshoz köthető egy másik nagy hatás, méghozzá a Ravi Shankarral és Alla Rakhával való találkozása, a két neves indiai előadó ugyanis máig érezhető kihatással bír a stílusára. A Glass későbbi munkáiban felfedezhető indiai ritmusok és hangszerek is innen eredeztethetők. 1966-ban elhagyta Párizst, s Indiába utazott, hogy testközelből tanulmányozhassa az ország zenei kultúráját. Itt került kapcsolatba több tibeti menekülttel, akik révén a buddhizmussal is megismerkedett. Olyannyira beleszeretett a buddhista vallásba, hogy lelkes támogatójává, szószólójává is vált Tibet függetlenségének, 1972-ben még a dalai lámával is találkozott.

         1967-ben tért vissza az USA-ba, ahol régi barátjával, Steve Reich-kel kezdett közös kollaborációba. A New York-i alternatív művészi életben hamar teret követeltek maguknak, az évtized végére kiállítások, tárlatok, előadások meghívottai voltak, Glass pedig egy-két művészi rövidfilmhez is komponált már aláfestést. A zeneszerzés klasszikus szabályait ekkorra már elvető komponista az évtized végére több mint egy tucat kompozícióval jelentkezett. Ezek a minimalizmus jegyében született alkotások mind speciális hangszereléssel bírtak, többször is egymással nem összeillőnek vélt instrumentumokat kapcsolt bennük össze. 1968-ban, a Reich-kel való fokozódó kreatív nézeteltérések okán megalapította zenekarát, a Philip Glass Ensemble-t, mely a mai napig a minimalista zenei irányzat egyik legjelentősebb tolmácsolója. A hatvanas évek végére már sikeresen kitört az alternatív körből, s nagyobb rendezvények, neves intézmények is befogadták muzsikáit, ezzel együtt a figyelem is jobban ráirányult. Ennek kimenetele egyaránt volt pozitív és negatív is. Sok kritikus ízekre szedte művészetét, de a haladóbb felfogású alkotók, mint például Brian Eno vagy David Bowie, nem győzték dicsérni, s mint életük egyik legmeghatározóbb zenei élményeként hivatkoztak rá. A hetvenes évek elején visszatért a színpad világához, emellett egyik legkülönlegesebb muzsikájának megalkotásába is belekezdett. Ez volt a közel három és fél órás Music in Twelve Parts, egy abszolút különleges, formabontó, a zenei korlátokat lebontó alkotás, mellyel a minimalizmus már nemcsak New York-i értelmiségiek sznobsága volt, hanem egy érthető, élvezetes és érezhetően kigondolt, összetett, széles közönséget is megnyerő mű. A lassan kibontakozó muzsika igazi szenzáció a stílusban, hiszen sokszor látszólag perceken keresztül ugyanazon zenei elemek ismételgetéséből épül fel, ám szinte folyamatosan alakuló, apró kis változtatásokkal operáló kompozíció. A maga nemében páratlan és komoly kritikai sikert elérő mű jelentős fordulat volt a szerző pályafutásában is. Egyrészt ebben olyan elemek és megoldások hallhatók, melyek a mai napig rendre felbukkannak Glass művészetében, sőt kifejezetten alap stíluselemeinek minősülnek, másrészt egyfajta szakításként is felfogható, hiszen a minimalizmusból megszületett a repetitív zene.
         A hetvenes években egyre komolyabb sikereket kezdett elérni, zenekari és kórusművei, operái mellett színpadi kísérőzenéi révén lassan az amerikai komolyzene megkerülhetetlen alakjává érett. Következő átütő sikere a Look at Harmony volt, melyben újfent az útkeresés, az addig megalkotott keretek átalakítása, továbbgondolása figyelhető meg. 1975-ben pedig még egy szintet lépett a zeneszerzők ranglétráján, hiszen ekkor mutatták be első operáját, az Einstein on the Beach-t, melynek premierje Avignonban volt, ám még ez évben a New York-i Metropolitan Opera is műsorra tűzte, nem kis sikert elérve ezzel. A huszadik század egyik legfontosabb operájának tartott művel Glass belépett az operaszerzők táborába, s igen termékenynek bizonyult ezen téren is, hiszen további tizenhárom mű került ki a kezei közül. Ezek közül az 1978-as Satyagraha és az 1983-as Akhnaten különösen kiemelkedő alkotások. A Satyagraha kifejezetten jelentős fordulópont volt, hiszen hosszú éves kihagyás után ez lett az első olyan műve, melyben a szimfonikusokra komolyabban épített. Ebben az évtizedben már akadt pár tévés és dokumentumfilmes megbízása is, ám ezek igazából nem nagy jelentőségű munkák voltak.

         A nyolcvanas évekre érett be igazán zenei koncepciója, a színház világát és a pár hangszeres megközelítés helyét lassan átvették a szimfonikusok, s ezzel beköszöntött azon művek kora, melyek révén napjaink egyik legjobb komponistájának mondhatjuk. Ebben az évtizedben olyan kamaraoperákkal jelentkezett, mint a The Photographer, a The Juniper Tree vagy a 1000 Airplanes on the Roof. Vonósnégyesek, kamaradarabok mellett több nagyobb volumenű szimfonikus muzsikát (The Light, The Canyon) is komponált ekkor, második vonósnégyese pedig az erre specializálódott formációk kedvelt darabja lett. A már széles körben ismertté váló szerző egyedi hangzásvilágát ebben az évtizedben a filmművészet komolyabb szegmense is felfedezte. Godfrey Reggio kultstátuszt elérő filmje, a Koyaanisqatsi - Kizökkent világ volt az első valóban említésre érdemes filmzenéje, sokak szerint máig a legnagyobb. Az itt fel nem használt kompozíciókból született meg a Glassworks című albuma 1983-ban. Több dokumentumfilm után 1985-ben Paul Schrader Mishima című munkája lett a következő mozis nagy dobása, egyben első játékfilmje. Itt mutatkozott meg először az is, hogy kifejezetten érzi és érti a filmzene világát, nyelvezetét, stílusa ráadásul vérfrissítésként hatott a műfajban. 1986-ban, volt felesége, JoAnne Akalaitis első rendezéséhez, a Dead End Kidshez írt zenét, 1987-ben egy kicsit fajsúlyosabb darab, a Hamburger Hill következett, majd 1988-ban egy újabb dokumentumfilm, a Qatsi-trilógia második darabja, a Powaqqatsi - Változó világ. Egy évvel később Errol Morris A keskeny kék vonal című filmje következett, a nyolcvanas éveket pedig egy minőséginek nem kifejezetten nevezhető horror, a Démonok temploma aláfestésével zárta. A szimfonikus kompozíciók terén azonban egy új fejezet nyílt ekkoriban a karrierjében. Bizonyos műveiben a hagyományos komponálási szabályokat is már bevetette, első hegedűversenye erre kitűnő példa, de az olyan szimfonikus szvitjei is felsorolhatók ezen a téren, mint a már említett The Light, a The Canyon vagy az Itaipu. Ebben az időben mélyítette el kapcsolatát a Kronos Quartettel, akiknek harmadik és negyedik vonósnégyesét is szentelte. A hagyományosabb zenei megközelítés azonban nemcsak a szimfonikus kompozíciók terén jelentkezett nála, hanem a népzenei ihletésű alkotásoknál is. Sok kiváló zenésztársat gyűjtött maga mellé az 1990-es Passages című albumához, melyben a Ravi Shankar képviselte indiai népzene keveredett Glass repetitív stílusával.
         A filmek terén a mainstream irányába alig mozdult el, a kilencvenes évek elején jobbára művészfilmekhez, vagy az annak szánt, ám sok sikert el nem érő mozikhoz komponált. Ezek táborába tartozik a Szellemi barangolás, a Planetens spejle vagy a La légende. 1992-ben írta meg a Kampókéz muzsikáját, melynek 1994-es folytatásán kívül más hasonló zsánerű mozi nincs is az életművében. Az évtized első felében továbbra is csak a rövid- és a dokumentumfilmek voltak meghatározók pályáján, ezek közül Az idő rövid története minőségében magasan kiemelkedik. 1996-ban egy bűnügyi dráma, A titkosügynök következett, rá egy évre pedig a Hajlam. Világzenei munkásságának és a Tibet iránti elkötelezettségének volt köszönhető, hogy 1997-ben Martin Scorsese őt kérte fel a Kundun aláfestésének megalkotására. Glass filmes pályafutása egyik legnagyszerűbb muzsikáját szállította a dalai láma gyermekéveit bemutató alkotáshoz, és ez meg is hozta első Golden Globe-, illetve Oscar-jelölését.

         A kilencvenes évek a szimfonikus korszak nagy áttörését hozták el Glass életművében. Rögtön két meghatározó, kritikai sikert arató operával nyitott (Voyage, White Raven), majd sorban jöttek a szimfóniák. Az operaszerzők esetében ritkán találkozunk szimfóniákkal, ám Glass nem akart azon operakomponisták körébe tartozni, akik nem próbálják ki magukat ezen a téren is. Ezt olyan komolyan vette, hogy eddig összesen tizenegy szimfóniát írt, a legutóbbit éppen 2017. január 31-én, születésnapja alkalmából mutatták be. 1992-ben jött ki az elsővel, mely a Low alcímet kapta, és nem véletlenül, hiszen inspirációként használta fel David Bowie és Brian Eno azonos című, 1977-es albumát. Még ebben az évben bemutatták a Concerto Grosso című darabját is, 1994-ben érkezett a második, rá egy évre a harmadik szimfóniája, de 1995-ben volt a világpremierje egy másik népszerű művének (Concerto szaxofonra és zenekarra), melyet a Rascher Quartet mutatott be. Az új út keresése azonban egyáltalán nem hagyott alább nála, s bár a minimalizmust már maga mögött hagyta, a zenei formák keverését, a nyelvezete továbbgondolását nem mellőzte. Negyedik, Heroes alcímű szimfóniája szintén Bowie egyik albuma nyomán született meg. Ezen és későbbi műveinek megalkotásában nagy szerepet játszottak a különféle támogatók, zenekarok, szervezetek, alapítványok, melyek elárasztották megbízásokkal a szerzőt. A termékeny kilencvenes években jutott ideje operákra is, egy háromrészes ciklust (Orphée, La Belle et la bete, Les Enfants Terribles) írt ekkor az általa nagyra becsült Jean Cocteau emlékére, ezekben Bach és Gluck, vagyis a barokk nagy alakjainak zenei stílusát ötvözte repetitív saját látásmódjával.
         A kilencvenes évek második fele és az új évezred a lírai korszakának legfényesebb ideje volt. 1997-ben érkezett a meditatív zeneiségű daljátéka, a Songs of Milarepa, 1999-ben pedig az ötödik szimfóniája (Choral). Az operaszerzői vénája szintén több nagyszerű darabot eredményezett e korszakában is, ezek egyike a Franz Kafka műve által ihletett In the Penal Colony, illetve egy kamaraopera, a The Sound of a Voice, valamint a neves csillagász előtt tisztelgő Galileo Galilei. Az ezredforduló környékén született zenekari alkotásai közül nagyszabású versenyművei is kiemelhetők, így a Tirol Concerto zongorára és zenekarra, a Concerto fantázia két üstdobra és zenekarra, a Concerto gordonkára és zenekarra, továbbá a neobarokk jellegzetességeket magán viselő Concerto csembalóra és zenekarra. Ekkorra már teljesen maga mögött hagyta a hetvenes évek minimalista, pár hangszeres, elektronikus megoldásokat is bevető zenei megközelítését, és egy valódi nagyzenekari komponistává nemesedett.
         Filmzenei pályafutása is új szintre emelkedett, melyben szerepet játszott, hogy 1999-ben a Truman Show-ért Golden Globe-ot kapott, bár az eredeti zenét nem ő, hanem Burkhard Dallwitz komponálta, de Glass műveit olyan formában alkalmazták, mely révén egyenrangú társkomponistának számított. 2002-ben pedig érkezett a Quatsi-trilógia záró darabja, a Naqoyqatsi - Erőszakos világ, mely zenei stílusában ugyan hasonlított az első részre, de jól érezhető volt a két film között eltelt húsz év. Egy ennél fontosabb műve is született azonban ebben az évben: Stephen Daldry Az órák című filmjének aláfestése. Glass csak a harmadik kiválasztott volt a komponista posztjára, Daldry ugyanis kifejezetten határozott elképzeléssel rendelkezett a score-ról. Glass azonban nemhogy teljesítette az elvárásokat, de egyenesen az új évezred egyik legkiválóbb filmzenéjét alkotta meg, mely nyugodtan nevezhető filmes karrierje csúcsának. Oscar-, Grammy- és Golden Globe-jelölés mellett a BAFTA-díjat meg is nyerte.

         Második zongoraversenye 2004-ben debütált, s amellett, hogy jelentős szimfonikus muzsika, a második tételében bevetett indián fuvola miatt Glass világzenei énjét is megcsillantó alkotás lett. Még ebben az évben jelentkezett az Orion című, dupla CD-n kiadott művével, mely világzenés munkássága csúcsa lett. Rengeteg kitűnő előadót és komponistát vett maga mellé ismét, a muzsikában pedig Kínától Görögországig, Indiától Gambián át Kanadáig, bejárjuk a fél világot. Filmzenei karrierje is felpörgött az új évezredben. A háború ködében, A titkos ablak, az Életeken át, az Áramlat, a Sohaország vagy A bajusz révén nagyobb alkotásokban is volt része, ám némely esetben csúfos bukásokba is beleszaladt. A dokumentumfilmes vonalat sem mellőzte, ezen a téren továbbra is a rendezők egyik nagy kedvence volt, s ő maga is szívesen vállalkozott érdekes témájú nem fikciós alkotások zenei aláfestésére (The Giant Buddhas, Roving Mars, Olaj: A folyékony arany, Állati szerelmek, Transcendent Man). A kétezres évek második felében Az illuzionista, az Ízlések és pofonok, a Les regrets, valamint a Kasszandra álma című filmek score-jával jelentkezett. Az Egy botrány részletei drámai muzsikájával pedig ismét az Oscar- és a Grammy-díj jelöltjei közé került. Ezen mozik aláfestéseivel azonban lassan kezdtek kikopni művészetéből a filmes megbízások. Feltehetően a felkérések is eltünedeztek, másrészt pedig több score-ját is visszautasították, ami visszavetette alkotási kedvét ezen a téren. Mindez közrejátszhatott abban, hogy a 2010-es években már alig találunk említésre érdemes filmzenét művei között.
         Operaszerzői lendülete azonban nem hagyott alább; a Bush-kormányzat elleni tiltakozása volt még a 2005-ben megszületett, brutálisan erős, nyelvezetileg és zeneileg is maradandó Waiting for the Barbarians, majd az ehhez sok tekintetben hasonló Appomattox következett, s 2009-ben a zeneileg erős, oratóriumszerű Kepler. Nyolcadik szimfóniája visszatérés volt a szimfonikus művészetének gyökereihez, világzenei vénájának egyik nagyszerű alkotása lett a The Passion of Ramakrishna című kórusműve, a Dalok és versek szólógordonkára pedig a hangszerre írt új évezredbeli muzsikák egyik legkiemelkedőbb darabja lett. Az évtized második felében már visszatért a pár hangszeres megoldásokhoz is, melyek közül kiemelkedő a Leonard Cohennel alkotott kollaborációja. Cohen Book of Longing című verseskötetének megzenésítésében csupán hét hangszer és egy vokális kvartett vett részt. További, ekkoriban született kamaraművei közül kiemelhető még a Brahms ihlette Szonáta hegedűre és zongorára, vagy a két hangszerre írt, ám mégis mozgalmas Pendulum. Az utóbbi tíz évből kiemelkedő művének számít második hegedűversenye, "az amerikai négy évszak"-nak titulált darabja, mely tisztelgés Vivaldi munkássága előtt. Kilencedik, igen romantikus megközelítésű szimfóniájával 2011-ben jelentkezett, s szintén ebben az évben mutatták be az 1931-es némafilm, a Drakula alá írt kísérőzenéjét. Tizedik, 2012-ben megjelent szimfóniája rövid távon vált igencsak népszerűvé, és 75. születésnapját is e művel ünnepelte. Legújabb operáit pedig már nem az USA-ban, hanem Európában mutatták be, a The Perfect Americant Madridban, a The Lostot pedig Linzben. Filmzenei munkásságát tekintve ebből az évtizedből már alig említhető érdemben valami. Jobbára régi zenéit használták újra, olyan filmekben, mint például az Elena vagy a Leviatán, emellett A Fantasztikus Négyes Marco Beltramival közösen jegyzett aláfestése emelhető ki. A Visitors esetében pedig újfent Godfrey Reggióval dolgozhatott, az együttműködésnek pedig meg is lett az eredménye, hiszen ehhez a dokumentumfilmhez íródott a szerző elmúlt tíz éves időszakának legjobb score-ja. Glass ugyan már nem annyira aktív, de a komponálásnak nem fordított hátat, s eddigi utolsó művét, tizenegyedik szimfóniáját 2017. január 31-én, születésnapján, a Carnegie Hallban mutatták be. 2015-ben megkapta az USA legmagasabb művészeti kitüntetését, és fontos megemlíteni, hogy a Sherman testvéreken és John Williamsen kívül más, filmzenével is foglalkozó zeneszerző még nem részesült ebben az elismerésben.

    Gregus Péter
    2017.02.05.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam