FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A filmzene legendái: Lalo Schifrin
     







         A zenei munkásságát tekintve egy igazi reneszánsz embernek tartott Lalo Schifrin 1932-ben, Buenos Airesben született. Filmzenék mellett a jazz világa is jelentős alkotóként tartja számon. Igen fiatalon, már hatéves korától zongorázott, amit édesapjának köszönhetett, aki a Teatro Colón másodhegedűseinek vezetőjeként fiatalon megismertette a zenével a kisfiút. Schifrin kisebb kihagyás után 16 évesen folytatta a zenélést, továbbra is a zongora mellett maradt, és különböző tanárokhoz járt, hogy elsajátítsa a hangszer ismeretét. Ekkori tanítói hatására azonban már a jazz világa kezdte el inkább foglalkoztatni. A Buenos Aires-i egyetemen jogot és szociológiát tanult, de a zene csakhamar elsöpörte ezen érdeklődési körét. Egy ösztöndíj jóvoltából húszévesen a párizsi konzervatórium hallgatója lett, Európában pedig mind a klasszikus zene, mind a jazz alapjait megtanulta, s profi zongoristává vált. A párizsi életét jazzbárokban való fellépéssel biztosította, ami tovább erősítette a műfaj iránti vonzódását. Az ötvenes évek közepén visszatért Argentínába, ahol egy tizenhat fős zenekart alapított, mellyel rádió- és tévéműsorok zenéit szolgáltatta. Neves argentin művészek kísérője volt, 1955-ben pedig ő képviselte hazáját a Párizsban rendezett Nemzetközi Jazzfesztiválon. Játéka alapján figyelt fel rá Dizzy Gillespie, aki egy kompozíció megírására kérte fel. Schifrin 1958-ban, e felkérés alapján írta meg a Gillespiana címre keresztelt művet. Több sikeres munka után végül anyagi okok miatt feloszlatta a big bandjét, és New Yorkba költözött, ahol ismét Gillespie vette a szárnyai alá, s meghívta kvintettjébe zongoristának. Schifrin új művet is szállított neki, ez volt a The New Continent című jazzszvit. Újszerű stílusa a filmesek figyelmét is felkeltette, így 1963-ban Hollywoodba költözött, ahol első megbízása a Rhino! című kalandfilm muzsikája lett 1964-ben. Ezt kisebb tévés megbízások követték, mint például a The Alfred Hitchcock Hour egy epizódja. 1965-ben Az U.N.C.L.E embere tévés változatának főtémáját és néhány epizódjának muzsikáját bízták rá. A főcímzene zajos siker lett, ugyanis nagyon hangulatosan variálta saját zenei nyelvére Jerry Goldsmith főtémáját, s ez rögtön egy Emmy-díjat is hozott neki. Ebben az évben már ismertebb mozifilmek terén is kapott megbízásokat, ilyen volt A Cincinnati kölyök, illetve a New York Express.

         Az igazán komoly átütő sikerét 1966-ban érte el a Mission: Impossible című sorozat máig halhatatlan főtémájával, melyért Grammy-díjat is kapott. A túlzás nélkül minden idők egyik legismertebb filmzenéjének nevezhető főcímmuzsika végigkísérte a szerző pályafutását, ugyanakkor mégsem nyomta rá teljesen bélyegét, hiszen megannyi más darabjával bizonyította, hogy nem egyzenés komponista. 1966-ban még a tévés megbízások voltak túlsúlyban, de egy évvel később Schifrin már a mozifilmek kapcsán is teret követelt magának, és kapott is. Ennek első nagy állomása a Bilincs és mosoly volt, melyért Oscar-jelölésben is részesült, s ezt rögtön egy év múlva a The Fox muzsikájával meg is ismételte, noha a szobrot egyikkel sem nyerte meg. Az évtizedet olyan mozik aláfestésével zárta, mint A chicagói tanú, a Mission: Impossible mozifilm, illetve a Pokol a Csendes-óceánon, valamint George Lucas első nagy dobása, a THX 1138, s ezek révén az egyik legmodernebb, a nézők által nagyon kedvelt stílust képviselő zeneszerző lett.
         A hatvanas években megújuló Hollywood nagyon jól fogadta az új hangzást felvonultató fiatal komponistákat, így Schifrin csakhamar az élvonalba került. Rengeteg műfajban kipróbálta magát, a drámák és a vígjátékok mellett a bűnügyi filmek lettek pályafutása meghatározó alkotásai. Ezt leginkább Don Siegel rendezőnek és Clint Eastwoodnak köszönhette, akik a Piszkos Harry-mozik zeneszerzőjévé tették őt meg. A hármas első közös munkája viszont még a hatvanas évek végére datálódik, a Szökevények nyomában azonban még csak egy tapogatózó mozi volt az 1971-ben berobbanó Piszkos Harryhez képest. A komponista legismertebb mozis munkái ezek, az öt Piszkos Harry-filmből négyhez írt muzsikát, melyek közel húsz évet felölelve a közben változó zenei stílusokat is magukon hordozzák, de az első részhez megalkotott jazzes, bluesos alapokat mindegyik felvonultatja. A széria második epizódja az 1973-as A Magnum ereje volt, a harmadik rész kihagyása után az 1983-as Az igazság útjával folytatta a sorozatot, majd az utolsóval, az 1988-as Holtbiztos tipp-pel búcsúzott Piszkos Harrytől.

         Clint Eastwooddal szoros kapcsolata alakult ki, a színész több filmjének zenéjét is ő komponálta. Ezek többsége krimi vagy akciófilm volt, de a híres színész-rendező révén a háborús mozik zsánerének is meghatározó alakja lett. Ennek első darabjával, az 1970-es Kelly hőseivel már a jazztől eltávolodva, inkább szimfonikus muzsikával jelentkezett, ezen a téren a legnagyobb sikere pedig az 1976-os A sas leszállt volt. Később olyan háborús kalandmozik aláfestésével jelentkezett, mint az Elátkozottak utazása, melyért egy újabb Oscar-jelölésben részesült, vagy a Műgyűjtők és kalandorok előnyben, illetve A bőr. A hetvenes években visszacsábították a tévéhez, így újabb nagy sikerű sorozatokon dolgozott, többek között a Petrocelli, a Mannix, A majmok bolygója, valamint a Starsky és Hutch komponistája volt. Az évtized azonban leginkább a krimikről, akciófilmekről szólt, Eastwood mellett Charles Bronson filmjeinél (Tízezer dolláros megbízás, Telefon, Szerelem és golyók) alkotott nagyobb arányban.
         További bűnügyi filmjei közül említésre érdemes még a Hullámvasút, Az idő szorításában és a Bilincs. Továbbá nem utolsósorban ő volt Bruce Lee első és egyben utolsó hollywoodi mozijának, A sárkány közbelépnek a zeneszerzője, s érdekesség, hogy szintén ő írt aláfestést 1983-ban Jackie Chan első hollywoodi produkciója, a Bunyó a javából alá. Az évtized végén A rettegés háza kapcsán a horror műfajában is kipróbálhatta magát. Egyedi látásmódja, szokatlan zenei elképzelései tökéletesen illettek a műfajhoz, bár élete legnagyobb csalódása is ehhez kötődik, mivel Az ördögűzőhöz írt aláfestését végül nem használták fel. Még 1973-ban történt ez, s bár a rendező meg volt elégedve a rémisztő aláfestéssel, de a közönségre a frászt hozta, így a tesztvetítések után azt kérték a direktortól, hogy finomíttasson a score hangulatán. William Friedkin azonban ezt az utasítást nem tolmácsolta Schifrin felé, aki a teljes score-t ebben a stílusban alkotta meg, amelyet így teljesen kidobtak a produkcióból. További ismertebb horror, illetve misztikus témájú zenéi az alábbi mozikhoz köthetők: The Manitou, Az állatok napja, a nyolcvanas évekből pedig A démonok háza és A kalapácsos visszatér.

         Noha Schifrin életművében a jazz a legmeghatározóbb, bizonyos esetekben a szimfonikus zenei tudását is megmutatta. Ennek szép példái a történelmi kalandfilmjei, melyek közül A négy testőr és a Don Quixote emelkedik ki. A hetvenes évektől könnyedebb hangvételű mozikkal próbálta kiegyensúlyozni a rengeteg erőszakos alkotást, így pár családi mozi muzsikájának megírását is elvállalta. Ezek közül a legismertebb az 1978-as Visszatérés a Boszorkány-hegyről és az egy évvel későbbi Macska az űrből. A nyolcvanas évektől újra felbukkantak a vígjátékok is a repertoárjában, melyek közül olyan mozik hozhatók fel, mint a Haver, haver, a Barlangember, a Dr. Detroit vagy a Dokiakadémia. Ebben az évtizedben is folytatta a bűnügyi filmek aláfestéseinek gyártását, de a megváltozó mozis világ már nem a hetvenes évekbeli jazzes muzsikákat várta e stílushoz, így Schifrin is váltani kényszerült, ez azonban tényleg kényszeredett volt. Bár ekkorra már a szimfonikus zenekarral is tökéletesen bánt, de a nagyzenekari filmmuzsikák terén fajsúlyosabb versenytársai akadtak, akikkel már nem tudta tartani a lépést. A nyolcvanas években is találunk nagy címeket a munkái között, de jelentős filmzenéi már nem erre az évtizedre tehetők. A Szerelemverseny betétdaláért ugyan Oscarra jelölték, majd 1985-ben A nagy balhé 2.-ért is, de hat jelöléséből egyiket sem tudta díjra váltani. Az évtizedből olyan filmek muzsikái emelhetők még ki, mint a Kung-fu - A film, Az Osterman-hétvége, a Páncélos felmentősereg, a Hőhullám, a Fantasztikus prototípus és A negyedik záradék.

         A kilencvenes években egyre kevesebb megbízást vállalt, tudatosan vonult vissza a filmzenés karriertől, hogy egy másik területen is kipróbálja magát. A koncerttermek világa vonzotta ugyanis, a jazz és a szimfonikus zene keverése, a karmesteri munka és a zenekarvezetés. Az addigra már igen jó nevű komponistát nagyon szívesen fogadta ez a világ is, így Lalo Schifrin élete egy új irányba indult el. 1987-ben vállalta el a párizsi Theatre des Champs Elysees zenekarának vezetését, mellyel több lemezfelvételt és koncertet hoztak össze. Ennek vezetéséről 1992-ben mondott le, hogy egyéb irányú megbízásokat tudjon elfogadni. Olyan zenekarok felkéréseire mondott igent, mint a London Symphony Orchestra, a London Philharmonic Orchestra, a Bécsi Szimfonikusok, a Los Angeles Philharmonic, az az Izraeli Filharmonikusok, a Mexikói Filharmonikusok, a Houston Symphony Orchestra, a Los Angeles Chamber Orchestra, az Atlanta Symphony Orchestra, az Orchestra of Saint Luke, az Argentin Nemzeti Filharmonikusok, a Grúz Állami Zenekar vagy a Lincoln Center kamarazenekara. Megírta a Pánamerikai Játékok hivatalos nyitányát 1987-ben, melyet az 1995-ös játékokon, Argentínában ő maga is vezényelt a megnyitón. Emellett folyamatosan jelentkezett újabb és újabb zenekari munkákkal, melyeket neves szólistákkal és zenekarokkal mutatott be. Ezek közé tartozik a Concerto gitárra és zenekarra, a Dances Concertantes, melyet egy klarinétversenynek szánt, a Fantasy for Screenplay and Orchestra, a Cantares Argentinos, a Symphonic Impressions of Oman, melyet az ománi szultán megbízásából komponált, ezt később a Symphonic Sketches of Oman követte. Írt muzsikát az utolsó hawaii királynő tiszteletére (Lili'Uokalani Symphony), a film százéves történetének is zenei emléket állított (100 Ans de Cinema), vagy Haydn halálának kétszázadik évfordulójára (Elegy and Meditation). 1993-tól jelentkezett zenei sorozatával a London Philharmonic Orchestrával karöltve, mely a Jazz Meets the Symphony címet kapta, s több CD-n is megjelent sok éven keresztül ez a munka. Koncertezett, sőt darabot írt a három tenornak, 1993-as Christmas in Vienna című produkciójában pedig az említett trió (azaz José Carerras, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti) mellett Diana Ross is közreműködött. Rengeteg további nagyzenekari munka fűződik a nevéhez, köztük zongoraversenyek, szimfonikus szvitek, szimfonikus költemények és hét szimfónia is. Emellett a jazz területén is erőteljes nyomot hagyott, hiszen sok nagy sikerű jazzes szólóalbuma is megjelent az évtizedek alatt.

         A kilencvenes és a kétezres években még néhány filmes megbízása akadt, jobbára könnyed, zeneileg nem túl megterhelő darabokra mondott igent. Ezek közül megemlíthető a Beverly Hill-dili, a Pénz beszél, a Tangó vagy Az utolsó gyémántrablás. Karrierje utolsó nagy dobása a Csúcsformában-trilógia volt, melyet Brett Ratner rendezőnek köszönhetett, aki rajongott a munkáiért. Néhány filmet, jobbára rövid- és dokumentumfilmet a mai napig elvállal, de mozis karrierjét láthatóan már régen elengedte, noha érdekesség, hogy 2018-as tervei között szerepel a Sweetwater című sportfilm.

    Gregus Péter
    2016.10.23.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam