FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Mummy  Catch Me If You Can  Dunkirk  Blade Runner  Kingsman: The Golden Circle  War for the Planet of the Apes  Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A filmzene legendái: Lalo Schifrin
     







         A zenei munkásságát tekintve egy igazi reneszánsz embernek tartott Lalo Schifrin 1932-ben, Buenos Airesben született. Filmzenék mellett a jazz világa is jelentős alkotóként tartja számon. Igen fiatalon, már hatéves korától zongorázott, amit édesapjának köszönhetett, aki a Teatro Colón másodhegedűseinek vezetőjeként fiatalon megismertette a zenével a kisfiút. Schifrin kisebb kihagyás után 16 évesen folytatta a zenélést, továbbra is a zongora mellett maradt, és különböző tanárokhoz járt, hogy elsajátítsa a hangszer ismeretét. Ekkori tanítói hatására azonban már a jazz világa kezdte el inkább foglalkoztatni. A Buenos Aires-i egyetemen jogot és szociológiát tanult, de a zene csakhamar elsöpörte ezen érdeklődési körét. Egy ösztöndíj jóvoltából húszévesen a párizsi konzervatórium hallgatója lett, Európában pedig mind a klasszikus zene, mind a jazz alapjait megtanulta, s profi zongoristává vált. A párizsi életét jazzbárokban való fellépéssel biztosította, ami tovább erősítette a műfaj iránti vonzódását. Az ötvenes évek közepén visszatért Argentínába, ahol egy tizenhat fős zenekart alapított, mellyel rádió- és tévéműsorok zenéit szolgáltatta. Neves argentin művészek kísérője volt, 1955-ben pedig ő képviselte hazáját a Párizsban rendezett Nemzetközi Jazzfesztiválon. Játéka alapján figyelt fel rá Dizzy Gillespie, aki egy kompozíció megírására kérte fel. Schifrin 1958-ban, e felkérés alapján írta meg a Gillespiana címre keresztelt művet. Több sikeres munka után végül anyagi okok miatt feloszlatta a big bandjét, és New Yorkba költözött, ahol ismét Gillespie vette a szárnyai alá, s meghívta kvintettjébe zongoristának. Schifrin új művet is szállított neki, ez volt a The New Continent című jazzszvit. Újszerű stílusa a filmesek figyelmét is felkeltette, így 1963-ban Hollywoodba költözött, ahol első megbízása a Rhino! című kalandfilm muzsikája lett 1964-ben. Ezt kisebb tévés megbízások követték, mint például a The Alfred Hitchcock Hour egy epizódja. 1965-ben Az U.N.C.L.E embere tévés változatának főtémáját és néhány epizódjának muzsikáját bízták rá. A főcímzene zajos siker lett, ugyanis nagyon hangulatosan variálta saját zenei nyelvére Jerry Goldsmith főtémáját, s ez rögtön egy Emmy-díjat is hozott neki. Ebben az évben már ismertebb mozifilmek terén is kapott megbízásokat, ilyen volt A Cincinnati kölyök, illetve a New York Express.

         Az igazán komoly átütő sikerét 1966-ban érte el a Mission: Impossible című sorozat máig halhatatlan főtémájával, melyért Grammy-díjat is kapott. A túlzás nélkül minden idők egyik legismertebb filmzenéjének nevezhető főcímmuzsika végigkísérte a szerző pályafutását, ugyanakkor mégsem nyomta rá teljesen bélyegét, hiszen megannyi más darabjával bizonyította, hogy nem egyzenés komponista. 1966-ban még a tévés megbízások voltak túlsúlyban, de egy évvel később Schifrin már a mozifilmek kapcsán is teret követelt magának, és kapott is. Ennek első nagy állomása a Bilincs és mosoly volt, melyért Oscar-jelölésben is részesült, s ezt rögtön egy év múlva a The Fox muzsikájával meg is ismételte, noha a szobrot egyikkel sem nyerte meg. Az évtizedet olyan mozik aláfestésével zárta, mint A chicagói tanú, a Mission: Impossible mozifilm, illetve a Pokol a Csendes-óceánon, valamint George Lucas első nagy dobása, a THX 1138, s ezek révén az egyik legmodernebb, a nézők által nagyon kedvelt stílust képviselő zeneszerző lett.
         A hatvanas években megújuló Hollywood nagyon jól fogadta az új hangzást felvonultató fiatal komponistákat, így Schifrin csakhamar az élvonalba került. Rengeteg műfajban kipróbálta magát, a drámák és a vígjátékok mellett a bűnügyi filmek lettek pályafutása meghatározó alkotásai. Ezt leginkább Don Siegel rendezőnek és Clint Eastwoodnak köszönhette, akik a Piszkos Harry-mozik zeneszerzőjévé tették őt meg. A hármas első közös munkája viszont még a hatvanas évek végére datálódik, a Szökevények nyomában azonban még csak egy tapogatózó mozi volt az 1971-ben berobbanó Piszkos Harryhez képest. A komponista legismertebb mozis munkái ezek, az öt Piszkos Harry-filmből négyhez írt muzsikát, melyek közel húsz évet felölelve a közben változó zenei stílusokat is magukon hordozzák, de az első részhez megalkotott jazzes, bluesos alapokat mindegyik felvonultatja. A széria második epizódja az 1973-as A Magnum ereje volt, a harmadik rész kihagyása után az 1983-as Az igazság útjával folytatta a sorozatot, majd az utolsóval, az 1988-as Holtbiztos tipp-pel búcsúzott Piszkos Harrytől.

         Clint Eastwooddal szoros kapcsolata alakult ki, a színész több filmjének zenéjét is ő komponálta. Ezek többsége krimi vagy akciófilm volt, de a híres színész-rendező révén a háborús mozik zsánerének is meghatározó alakja lett. Ennek első darabjával, az 1970-es Kelly hőseivel már a jazztől eltávolodva, inkább szimfonikus muzsikával jelentkezett, ezen a téren a legnagyobb sikere pedig az 1976-os A sas leszállt volt. Később olyan háborús kalandmozik aláfestésével jelentkezett, mint az Elátkozottak utazása, melyért egy újabb Oscar-jelölésben részesült, vagy a Műgyűjtők és kalandorok előnyben, illetve A bőr. A hetvenes években visszacsábították a tévéhez, így újabb nagy sikerű sorozatokon dolgozott, többek között a Petrocelli, a Mannix, A majmok bolygója, valamint a Starsky és Hutch komponistája volt. Az évtized azonban leginkább a krimikről, akciófilmekről szólt, Eastwood mellett Charles Bronson filmjeinél (Tízezer dolláros megbízás, Telefon, Szerelem és golyók) alkotott nagyobb arányban.
         További bűnügyi filmjei közül említésre érdemes még a Hullámvasút, Az idő szorításában és a Bilincs. Továbbá nem utolsósorban ő volt Bruce Lee első és egyben utolsó hollywoodi mozijának, A sárkány közbelépnek a zeneszerzője, s érdekesség, hogy szintén ő írt aláfestést 1983-ban Jackie Chan első hollywoodi produkciója, a Bunyó a javából alá. Az évtized végén A rettegés háza kapcsán a horror műfajában is kipróbálhatta magát. Egyedi látásmódja, szokatlan zenei elképzelései tökéletesen illettek a műfajhoz, bár élete legnagyobb csalódása is ehhez kötődik, mivel Az ördögűzőhöz írt aláfestését végül nem használták fel. Még 1973-ban történt ez, s bár a rendező meg volt elégedve a rémisztő aláfestéssel, de a közönségre a frászt hozta, így a tesztvetítések után azt kérték a direktortól, hogy finomíttasson a score hangulatán. William Friedkin azonban ezt az utasítást nem tolmácsolta Schifrin felé, aki a teljes score-t ebben a stílusban alkotta meg, amelyet így teljesen kidobtak a produkcióból. További ismertebb horror, illetve misztikus témájú zenéi az alábbi mozikhoz köthetők: The Manitou, Az állatok napja, a nyolcvanas évekből pedig A démonok háza és A kalapácsos visszatér.

         Noha Schifrin életművében a jazz a legmeghatározóbb, bizonyos esetekben a szimfonikus zenei tudását is megmutatta. Ennek szép példái a történelmi kalandfilmjei, melyek közül A négy testőr és a Don Quixote emelkedik ki. A hetvenes évektől könnyedebb hangvételű mozikkal próbálta kiegyensúlyozni a rengeteg erőszakos alkotást, így pár családi mozi muzsikájának megírását is elvállalta. Ezek közül a legismertebb az 1978-as Visszatérés a Boszorkány-hegyről és az egy évvel későbbi Macska az űrből. A nyolcvanas évektől újra felbukkantak a vígjátékok is a repertoárjában, melyek közül olyan mozik hozhatók fel, mint a Haver, haver, a Barlangember, a Dr. Detroit vagy a Dokiakadémia. Ebben az évtizedben is folytatta a bűnügyi filmek aláfestéseinek gyártását, de a megváltozó mozis világ már nem a hetvenes évekbeli jazzes muzsikákat várta e stílushoz, így Schifrin is váltani kényszerült, ez azonban tényleg kényszeredett volt. Bár ekkorra már a szimfonikus zenekarral is tökéletesen bánt, de a nagyzenekari filmmuzsikák terén fajsúlyosabb versenytársai akadtak, akikkel már nem tudta tartani a lépést. A nyolcvanas években is találunk nagy címeket a munkái között, de jelentős filmzenéi már nem erre az évtizedre tehetők. A Szerelemverseny betétdaláért ugyan Oscarra jelölték, majd 1985-ben A nagy balhé 2.-ért is, de hat jelöléséből egyiket sem tudta díjra váltani. Az évtizedből olyan filmek muzsikái emelhetők még ki, mint a Kung-fu - A film, Az Osterman-hétvége, a Páncélos felmentősereg, a Hőhullám, a Fantasztikus prototípus és A negyedik záradék.

         A kilencvenes években egyre kevesebb megbízást vállalt, tudatosan vonult vissza a filmzenés karriertől, hogy egy másik területen is kipróbálja magát. A koncerttermek világa vonzotta ugyanis, a jazz és a szimfonikus zene keverése, a karmesteri munka és a zenekarvezetés. Az addigra már igen jó nevű komponistát nagyon szívesen fogadta ez a világ is, így Lalo Schifrin élete egy új irányba indult el. 1987-ben vállalta el a párizsi Theatre des Champs Elysees zenekarának vezetését, mellyel több lemezfelvételt és koncertet hoztak össze. Ennek vezetéséről 1992-ben mondott le, hogy egyéb irányú megbízásokat tudjon elfogadni. Olyan zenekarok felkéréseire mondott igent, mint a London Symphony Orchestra, a London Philharmonic Orchestra, a Bécsi Szimfonikusok, a Los Angeles Philharmonic, az az Izraeli Filharmonikusok, a Mexikói Filharmonikusok, a Houston Symphony Orchestra, a Los Angeles Chamber Orchestra, az Atlanta Symphony Orchestra, az Orchestra of Saint Luke, az Argentin Nemzeti Filharmonikusok, a Grúz Állami Zenekar vagy a Lincoln Center kamarazenekara. Megírta a Pánamerikai Játékok hivatalos nyitányát 1987-ben, melyet az 1995-ös játékokon, Argentínában ő maga is vezényelt a megnyitón. Emellett folyamatosan jelentkezett újabb és újabb zenekari munkákkal, melyeket neves szólistákkal és zenekarokkal mutatott be. Ezek közé tartozik a Concerto gitárra és zenekarra, a Dances Concertantes, melyet egy klarinétversenynek szánt, a Fantasy for Screenplay and Orchestra, a Cantares Argentinos, a Symphonic Impressions of Oman, melyet az ománi szultán megbízásából komponált, ezt később a Symphonic Sketches of Oman követte. Írt muzsikát az utolsó hawaii királynő tiszteletére (Lili'Uokalani Symphony), a film százéves történetének is zenei emléket állított (100 Ans de Cinema), vagy Haydn halálának kétszázadik évfordulójára (Elegy and Meditation). 1993-tól jelentkezett zenei sorozatával a London Philharmonic Orchestrával karöltve, mely a Jazz Meets the Symphony címet kapta, s több CD-n is megjelent sok éven keresztül ez a munka. Koncertezett, sőt darabot írt a három tenornak, 1993-as Christmas in Vienna című produkciójában pedig az említett trió (azaz José Carerras, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti) mellett Diana Ross is közreműködött. Rengeteg további nagyzenekari munka fűződik a nevéhez, köztük zongoraversenyek, szimfonikus szvitek, szimfonikus költemények és hét szimfónia is. Emellett a jazz területén is erőteljes nyomot hagyott, hiszen sok nagy sikerű jazzes szólóalbuma is megjelent az évtizedek alatt.

         A kilencvenes és a kétezres években még néhány filmes megbízása akadt, jobbára könnyed, zeneileg nem túl megterhelő darabokra mondott igent. Ezek közül megemlíthető a Beverly Hill-dili, a Pénz beszél, a Tangó vagy Az utolsó gyémántrablás. Karrierje utolsó nagy dobása a Csúcsformában-trilógia volt, melyet Brett Ratner rendezőnek köszönhetett, aki rajongott a munkáiért. Néhány filmet, jobbára rövid- és dokumentumfilmet a mai napig elvállal, de mozis karrierjét láthatóan már régen elengedte, noha érdekesség, hogy 2018-as tervei között szerepel a Sweetwater című sportfilm.

    Gregus Péter
    2016.10.23.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage

  • Filmzenékről röviden
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam