FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Mummy  Catch Me If You Can  Dunkirk  Blade Runner  Kingsman: The Golden Circle  War for the Planet of the Apes  Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A filmzene legendái: Angelo Badalamenti
     







         Angelo Badalamenti nem egy fáradhatatlanul alkotó zeneszerző, hiszen egyes pályatársaihoz hasonlítva igen szerény mennyiségű aláfestést komponált, azonban életműve alapján mégis megérdemli, hogy a filmzene legnagyobbjai között említsük a nevét. 1937. március 22-én, New Yorkban született, s mint oly sok kollégája, ő is bevándorló családban látta meg a napvilágot. Édesapja Szicíliából származott, s Brooklynban halkereskedéssel foglalatoskodott, fiának azonban más életet szánt, így támogatta zenei tanulmányait. Badalamenti nyolcéves korától zongorázni tanult, azonban a zene eleinte nem érdekelte. A zongoraórák ideje alatt azt leste, ahogy barátai játszanak az udvaron, s olyannyira jobban érdekelte ez, hogy arra kérte apját, ne kelljen tovább zongoraleckéket vennie. Apja ehhez hozzájárult, a kisfiú pedig szabadon játszhatott a barátaival. Miután a bátyja leszerelt a hadseregtől, és hazatért, megkérdezte, hogy megy a zongora, majd a válasz hallatán nemcsak a fiút, de a szülőket is alaposan letolta, így a kis Badalamenti visszatérni kényszerült az iskola utáni zongoraleckék világához. 16 évesen pedig már annyira jól ment neki, hogy a nyári szüneteiben munkát is vállalt ezen a téren, szállodákban zongorázott. A New York állambeli Rochester városában képezte 18 éves kora után magát, majd mesterfokozatát a neves Manhattan School of Musicban szerezte meg vadászkürt és zongora szakon. Eleinte tanítással foglalkozott egy iskolában, itt volt elsőként alkalma arra, hogy zenéjével pénzt keressen. A karácsonyi műsorhoz komponált pár számot, melyek annyira sikeresnek bizonyultak, hogy a helyi televízió figyelmét is felkeltették, akik végül rögzítették is a műsort, a gázsiból pedig Badalamenti is részesült. Ráadásul további lökést jelentett, hogy egy kis kiadó vezetője is felfigyelt erre a műsorra, és teljes állást ajánlott neki. Mivel a zeneszerző ekkor már házas volt, és megszületett első gyermeke is, így nehezen vált meg a biztos tanári állásától, de végül mégis elvállalta a felkérést.
         Nem sokkal később már dalszerzéssel is foglalkozott, ekkor még Andy Badale néven. Fiatal, ismeretlen szerzőként nem volt nagy esélye, hogy labdába rúgjon ezen a téren a slágerekkel teli hatvanas években, kitartó munkával azonban mégis elérte, hogy néhány nagy sztár felfigyeljen rá. Nina Simone-hoz is így jutott el. A telefonkönyvben kikereste az énekesnő produkciós cégének nevét, majd próba szerencse alapon elvitte oda két dalát. Szerencséjére belebotlott a legendás énekesnőbe, aki persze nem akart foglalkozni a fiatal szerzővel, azonban valahogy mégis belement abba, hogy Badalamenti zongora nélkül elénekelje neki a hozott két számot. Egy hét múlva már a stúdióban rögzítették a két dalt, a "He Ain't Comin' Home No More"-t és a kifejezetten badalamentis stílust mutató "Hold No Grudge"-ot. Simone-nak még egy számot írt, s később olyan énekesnők számára is szállított dalokat, mint Nancy Wilson, Melba Moore és Patti Austin, a hatvanas évek végére pedig még több r&b énekesnő és popelőadó is elénekelte a dalait. Saját bevallása szerint a showbizniszben csakis rámenősen lehet sikereket elérni, ezen felfogására pedig szüksége is volt ahhoz, hogy fenn tudjon maradni. Nat King Cole-ra például a Bye Bye Birdie című musical szünetében, a férfivécében sózott rá egy dalt, az énekes nem kis megrökönyödésére. A siker mellett kudarc is érte: egy félresikerült színpadi darabhoz írt kísérőzenéje miatt csaknem végleg kisiklott a karrierje, a dédelgetett Broadway-álom helyett jószerivel az elejéről kellett kezdenie mindent.

         A filmzenék világába először 1973-ban csöppent bele az Ossie Davis rendezte Gordon War című blaxploitation mozi kapcsán. Badalamenti vetette fel a direktornak, hogy írt pár témát a filmhez, s szeretné, ha meghallgatná azokat. A produkció zeneszerzője ekkor még az akkor igencsak népszerű Barry White volt, azonban Badalamenti ötletei és személyisége lenyűgözte a direktort, így a szerző megkapta első mozis megbízását. Ezt egy évvel később a Law and Disorder című vígjáték követte, majd Hollywood hosszú időre elfelejtette Badalamentit, aki így visszatért New Yorkba, és folytatta tovább a dalszerzést. Karrierje következő, 1986-ig tartó szakaszáról nem sokat tudunk, ám ebben az évben egy barátja kihagyhatatlannak tűnő lehetőséget ajánlott a figyelmébe. Egy filmforgatás zajlott, ahol a főszereplő Isabella Rossellini nem volt elégedett az énektanárával, s egy új embert szeretett volna maga mellé, aki a Kék bársony betétdalát betanítja neki. Badalamenti felajánlotta szolgálatait, bár nagyon ódzkodott tőle, mivel nem is igazán tudta, hogy ki is az a David Lynch nevű rendező, a producer, Dino De Laurentiis neve azonban kellően meggyőző volt számára. Így elutazott Észak-Karolinába, találkozott Rossellinivel, és pár óra munkával tisztességes énekhangot kapott a színésznő. A felvett anyagot végül átvitték a rendezőnek, aki kifejezetten lelkes lett a hallottaktól. Lynch egy This Mortal Coil-dalt, a "Song to the Siren"-t akarta felhasználni a filmhez, a számért azonban ötvenezer dollárt kértek, amit Laurentiis nem akart kifizetni, így felvetette annak lehetőségét, hogy Badalamenti megpróbálhatna valami hasonlót komponálni. Lynch ebbe vonakodva belement, s bár maga Badalamenti sem bízott abban, hogy dala elnyeri majd a direktor tetszését, de végül leszállított egy nótát, a "Mysteries of Love"-ot. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem, hiszen Lynch nemcsak hogy ezt a dalt akarta innentől kezdve, de a komponistát a score megírására is kiszemelte. A sajátos stílusú, lassan csordogáló, időtlennek ható felvétel Badalamenti legjellemzőbb stíluselemeit már tartalmazta. Ezzel a filmmel vette kezdetét napjaink egyik legfontosabb rendező-zeneszerző kollaborációja, mely azóta is töretlen. Következő közös produkciójuk az 1990-es Veszett a világ volt, ahol Badalamentire csak kiegészítő szerep hárult, ám zenei hozzájárulása a film egyedi hangvételéhez kétségtelenül fontos összetevő.
         Badalamenti elmondása szerint Lynch olyan számára, mint a testvére, s amikor dolgoznak, csak nagyon kevés szó esik köztük, annyira érzik egymás művészetét. Kétségtelen, hogy a páros legnagyobb dobása az 1990-ben bemutatott, harmincrészes sorozat, a Twin Peaks. A formabontó szériához Badalamenti egy zeneileg is formabontó főtémát szállított, mely melankolikus, félelmet keltő hangulatával teljesen szokatlan volt a tévés mezőnyben. A motívum a mai napig az egyik legtöbbet játszott és hivatkozott tévés főtéma, jellegzetes dallama kiválóan beazonosíthatóvá tette a Twin Peakset, s nem mellesleg egy Grammy-díjat is hozott a zeneszerzőnek. 1992-ben a Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! kapcsán folytatódott a páros együttműködése, majd ötéves szünet után az 1997-es Lost Highway - Útvesztőben következett, ahol Badalamenti a karcos, modern jazz irányzatot választotta aláfestése stílusának. 1999-ben a Straight Story - Az igaz történet következett, melynek megható, gitáros, countrys jegyeket is felvonultató stílusa újdonságként hatott a komponista repertoárjában. A kiváló zene Golden Globe-jelölésben is részesült. Lynch pályafutása csúcsára a 2001-es Mulholland Drive - A sötétség útjával ért fel, melyhez Badalamenti egy fura, sok stílusból összerakodó, erősen filmorientált score-t produkált, ismét Golden Globe-jelölést érően. Lynch következő rövidfilmjéhez, a 2002-es Rabbitshez szintén a komponista szállította az aláfestést. A két alkotó kollaborációja ezt követően, ha meg nem is szakadt, de kétségtelenül alacsonyabb fokozatba kapcsolt, mivel a 2006-os Inland Empire-nél már nem Badalamenti volt a zeneszerző, mert a rendező annyira szerzői filmet akart, hogy szinte semmit sem engedett át másnak a fontosabb alkotói folyamatok közül. Az ezt követő tizenhárom évben a direktor rövid- és dokumentumfilmeken kívül mást nem rendezett, így az együttműködés azóta szünetelt. A múlt időt azonban itt fontos hangsúlyozni, hiszen idén ez véget ér, mivel a Twin Peaks májusban bemutatásra kerülő új évadja esetében az aláfestést ismét Angelo Badalamenti jegyzi.

         A zeneszerző karrierje ugyan nagyon szorosan egybeforrt Lynchével, de szép számmal találunk más munkát is filmzenés karrierjében. 1987-ben, a Kék bársony után rögtön a Rémálom az Elm utcában 3. - Álomharcosok következett, majd a Kemény fiúk tánca és a Weeds. Zeneileg ismét nagyot alkotnia Joel Schumacher 1989-es filmjével, az Unokatestvérekkel sikerült, a kosztümös romantikus mozihoz saját stílusából és a romantikus komolyzene kelléktárából merített. Az évtizedet egy a repertoárjába nehezen illeszthető művel, a Karácsonyi vakáció score-jával zárta. A Kék bársony után néhány fülledt erotikus krimihez is hívták komponálni, ezek közül a leghíresebb az 1990-es, Paul Schrader rendezte Idegenek Velencében volt. 1995-ben a Marc Caro és Jean-Pierre Jeunet rendezőpáros kérte fel, hogy komponáljon muzsikát nyomasztó, szürreális világban játszódó filmjükhöz, az Elveszett gyerekek városához. Az igencsak érdekesre, sőt kifejezetten megosztóra sikerült score zeneileg jól jelenítette meg a torz, nem e világi történetet.
         A kilencvenes évek második felében már viszonylag szerényebb mértékű felkérése volt. Ezek közül A szomszéd című thriller filmként és zeneileg is fontos pontja pályafutásának. Ekkortájt írt még score-t Jane Campion Szentek és álszentek című mozijához és Paul Schrader Holtodiglanjához. Az új évezred főként az első pár évében jelentett számára igazán nagy zenei kihívást. 2000-ben egy hozzá talán nem is annyira illő felkérést kapott, A part című thrillerhez azonban egy igen korrekt, főtémáját tekintve nagyszerű muzsikát komponált. Ő volt a zeneszerzője a 2001-es Ez a szerelemnek, a 2002-es A titkárnőnek, és ebben az évben már harmadszorra dolgozott együtt Schraderrel, A szexfüggő című mozin. 2002-ben a Kabinláz című mozi esetében zenéjét néhol Nathan Barr aláfestésére cserélték, de a főtéma a rá jellemző tipikus jegyeit őrzi. Különleges és átlagos hangvételű mozikat egyaránt elvállalt ekkoriban. Előbbire példa a 2004-es Evilenko, utóbbira a 2003-as Az ellenálló. 2004-ben két háborús mozit is elvállalt, amíg azonban a Napola - A Führer elit csapata zenéje csak átlagos lett a pályafutásában, addig a Jean-Pierre Jeunet rendezte Hosszú jegyesség életműve legszebb, legjobb alkotása lett. Ebben mutatkozik meg igazán mindaz a csendes drámai szépség, melyet szimfonikus zenei pályafutása alatt képviselt. Szintén ebben az évben, negyedszerre is együtt dolgozott Schraderrel, az Ördögűző: Dominium azonban egy alaposan félresikerült mozi lett, így Badalamenti zenéje is a süllyesztőben végezte.
         2006-ban egy újabb horrornál bizonyított, a Fekete víz hatásos zenét kapott tőle, és bár a rá egy évre bemutatott Rejtélyek szigete ugyan zeneileg erős darab lett, de a filmet minden bizonnyal legszívesebben letagadná. A 2008-as A szerelem határaiban ugyan két neves színésznő (Keira Knightley, Sienna Miller) is közreműködött, ám a film mégis megbukott, noha Badalamenti munkájára ez esetben sem lehetett panasz. A 2009-es Tartozol a haláloddal szintén nem sorolható a legjobb filmek közé, ám zeneileg ennél is képes volt maradandót alkotni Badalamenti. A 2010-es évek beköszöntével a korosodó mester egyre kevesebb filmes megbízást vállalt el. Olyan alkotások említhetők meg ebből az évtizedből, mint az Un baiser papillon, az A Woman vagy A búcsúkoncert. 2013-ban egy orosz felkérésnek tett eleget. A Sztálingrád című mozi ugyan nem ért el nagy nemzetközi sikereket, ám Badalamenti muzsikájára itt sem lehet panasz, olyannyira, hogy életműve egyik legszebb darabját írta meg a drámai jelenetekben tobzódó háborús mozihoz.

         A komponista filmes pályafutása mellett mindig is közel tartotta magát a könnyűzenéhez. 1987-ben a Pet Shop Boys Behaviour című albumán dolgozott, két számot hangszerelt és vezényelte a szimfonikus zenekart. A "This Must Be the Place I Waited Years to Leave" és az "Only the Wind" esetében nehéz lenne letagadni közreműködését, annyira átüt a zenekar muzsikáján Badalamenti lassú, merengős stílusa. 1993-ban az Anthrax metálbandával egy a Twin Peaks inspirálta dalon, a "Black Lodge"-on munkálkodott. Legismertebb együttműködései közé tartozik a Marianne Faithfull számára 1995-ben megírt A Secret Life című lemez. 1996-ban Tim Boothszal közösen készítették el a Booth and the Bad Angel című albumot, a duó erre az egy alkalomra egyébként ezt a nevet is vette fel. David Bowie-val egy jótékonysági CD (Red Hot + Rhapsody) kapcsán dolgozott együtt 1998-ban. Egy lemezcég ötlete nyomán Gershwin-dalokat dolgoztak át, Badalamenti pedig az "A Foggy Day in London Town"-t írta át egy csodásan sötét, titokzatos dallá, amelyet maga kívánt volna felénekelni. A kiadó azonban kikötötte, hogy egy nagy énekessel kell, hogy megoldja a dolgot. Bono és Bowie is komoly versenyt futott, hogy melyikük is énekelje fel a nótát, végül utóbbi lett a szerencsés. Kevésbé ismert tény, hogy Badalamenti a barcelonai olimpia megnyitó ünnepségéhez is írt egy kompozíciót, a láng meggyújtása alatt hangzott el a tőle kissé szokatlan, fanfárokat is bevető, mozgalmasabb, ám valahol mégis tipikus stílusjegyeit jól hozó kompozíciója. A művész 2009-ben a World Soundtrack Awards életműdíját érdemelte ki, 2011-ben az American Society of Composers, Authors and Publisherstől pedig a kiemelkedő zenei munkásságáért az igen rangos Henry Mancini-díjat kapta meg.

    Gregus Péter
    2017.03.23.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage

  • Filmzenékről röviden
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam