FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A filmzene legendái: Angelo Badalamenti
     







         Angelo Badalamenti nem egy fáradhatatlanul alkotó zeneszerző, hiszen egyes pályatársaihoz hasonlítva igen szerény mennyiségű aláfestést komponált, azonban életműve alapján mégis megérdemli, hogy a filmzene legnagyobbjai között említsük a nevét. 1937. március 22-én, New Yorkban született, s mint oly sok kollégája, ő is bevándorló családban látta meg a napvilágot. Édesapja Szicíliából származott, s Brooklynban halkereskedéssel foglalatoskodott, fiának azonban más életet szánt, így támogatta zenei tanulmányait. Badalamenti nyolcéves korától zongorázni tanult, azonban a zene eleinte nem érdekelte. A zongoraórák ideje alatt azt leste, ahogy barátai játszanak az udvaron, s olyannyira jobban érdekelte ez, hogy arra kérte apját, ne kelljen tovább zongoraleckéket vennie. Apja ehhez hozzájárult, a kisfiú pedig szabadon játszhatott a barátaival. Miután a bátyja leszerelt a hadseregtől, és hazatért, megkérdezte, hogy megy a zongora, majd a válasz hallatán nemcsak a fiút, de a szülőket is alaposan letolta, így a kis Badalamenti visszatérni kényszerült az iskola utáni zongoraleckék világához. 16 évesen pedig már annyira jól ment neki, hogy a nyári szüneteiben munkát is vállalt ezen a téren, szállodákban zongorázott. A New York állambeli Rochester városában képezte 18 éves kora után magát, majd mesterfokozatát a neves Manhattan School of Musicban szerezte meg vadászkürt és zongora szakon. Eleinte tanítással foglalkozott egy iskolában, itt volt elsőként alkalma arra, hogy zenéjével pénzt keressen. A karácsonyi műsorhoz komponált pár számot, melyek annyira sikeresnek bizonyultak, hogy a helyi televízió figyelmét is felkeltették, akik végül rögzítették is a műsort, a gázsiból pedig Badalamenti is részesült. Ráadásul további lökést jelentett, hogy egy kis kiadó vezetője is felfigyelt erre a műsorra, és teljes állást ajánlott neki. Mivel a zeneszerző ekkor már házas volt, és megszületett első gyermeke is, így nehezen vált meg a biztos tanári állásától, de végül mégis elvállalta a felkérést.
         Nem sokkal később már dalszerzéssel is foglalkozott, ekkor még Andy Badale néven. Fiatal, ismeretlen szerzőként nem volt nagy esélye, hogy labdába rúgjon ezen a téren a slágerekkel teli hatvanas években, kitartó munkával azonban mégis elérte, hogy néhány nagy sztár felfigyeljen rá. Nina Simone-hoz is így jutott el. A telefonkönyvben kikereste az énekesnő produkciós cégének nevét, majd próba szerencse alapon elvitte oda két dalát. Szerencséjére belebotlott a legendás énekesnőbe, aki persze nem akart foglalkozni a fiatal szerzővel, azonban valahogy mégis belement abba, hogy Badalamenti zongora nélkül elénekelje neki a hozott két számot. Egy hét múlva már a stúdióban rögzítették a két dalt, a "He Ain't Comin' Home No More"-t és a kifejezetten badalamentis stílust mutató "Hold No Grudge"-ot. Simone-nak még egy számot írt, s később olyan énekesnők számára is szállított dalokat, mint Nancy Wilson, Melba Moore és Patti Austin, a hatvanas évek végére pedig még több r&b énekesnő és popelőadó is elénekelte a dalait. Saját bevallása szerint a showbizniszben csakis rámenősen lehet sikereket elérni, ezen felfogására pedig szüksége is volt ahhoz, hogy fenn tudjon maradni. Nat King Cole-ra például a Bye Bye Birdie című musical szünetében, a férfivécében sózott rá egy dalt, az énekes nem kis megrökönyödésére. A siker mellett kudarc is érte: egy félresikerült színpadi darabhoz írt kísérőzenéje miatt csaknem végleg kisiklott a karrierje, a dédelgetett Broadway-álom helyett jószerivel az elejéről kellett kezdenie mindent.

         A filmzenék világába először 1973-ban csöppent bele az Ossie Davis rendezte Gordon War című blaxploitation mozi kapcsán. Badalamenti vetette fel a direktornak, hogy írt pár témát a filmhez, s szeretné, ha meghallgatná azokat. A produkció zeneszerzője ekkor még az akkor igencsak népszerű Barry White volt, azonban Badalamenti ötletei és személyisége lenyűgözte a direktort, így a szerző megkapta első mozis megbízását. Ezt egy évvel később a Law and Disorder című vígjáték követte, majd Hollywood hosszú időre elfelejtette Badalamentit, aki így visszatért New Yorkba, és folytatta tovább a dalszerzést. Karrierje következő, 1986-ig tartó szakaszáról nem sokat tudunk, ám ebben az évben egy barátja kihagyhatatlannak tűnő lehetőséget ajánlott a figyelmébe. Egy filmforgatás zajlott, ahol a főszereplő Isabella Rossellini nem volt elégedett az énektanárával, s egy új embert szeretett volna maga mellé, aki a Kék bársony betétdalát betanítja neki. Badalamenti felajánlotta szolgálatait, bár nagyon ódzkodott tőle, mivel nem is igazán tudta, hogy ki is az a David Lynch nevű rendező, a producer, Dino De Laurentiis neve azonban kellően meggyőző volt számára. Így elutazott Észak-Karolinába, találkozott Rossellinivel, és pár óra munkával tisztességes énekhangot kapott a színésznő. A felvett anyagot végül átvitték a rendezőnek, aki kifejezetten lelkes lett a hallottaktól. Lynch egy This Mortal Coil-dalt, a "Song to the Siren"-t akarta felhasználni a filmhez, a számért azonban ötvenezer dollárt kértek, amit Laurentiis nem akart kifizetni, így felvetette annak lehetőségét, hogy Badalamenti megpróbálhatna valami hasonlót komponálni. Lynch ebbe vonakodva belement, s bár maga Badalamenti sem bízott abban, hogy dala elnyeri majd a direktor tetszését, de végül leszállított egy nótát, a "Mysteries of Love"-ot. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem, hiszen Lynch nemcsak hogy ezt a dalt akarta innentől kezdve, de a komponistát a score megírására is kiszemelte. A sajátos stílusú, lassan csordogáló, időtlennek ható felvétel Badalamenti legjellemzőbb stíluselemeit már tartalmazta. Ezzel a filmmel vette kezdetét napjaink egyik legfontosabb rendező-zeneszerző kollaborációja, mely azóta is töretlen. Következő közös produkciójuk az 1990-es Veszett a világ volt, ahol Badalamentire csak kiegészítő szerep hárult, ám zenei hozzájárulása a film egyedi hangvételéhez kétségtelenül fontos összetevő.
         Badalamenti elmondása szerint Lynch olyan számára, mint a testvére, s amikor dolgoznak, csak nagyon kevés szó esik köztük, annyira érzik egymás művészetét. Kétségtelen, hogy a páros legnagyobb dobása az 1990-ben bemutatott, harmincrészes sorozat, a Twin Peaks. A formabontó szériához Badalamenti egy zeneileg is formabontó főtémát szállított, mely melankolikus, félelmet keltő hangulatával teljesen szokatlan volt a tévés mezőnyben. A motívum a mai napig az egyik legtöbbet játszott és hivatkozott tévés főtéma, jellegzetes dallama kiválóan beazonosíthatóvá tette a Twin Peakset, s nem mellesleg egy Grammy-díjat is hozott a zeneszerzőnek. 1992-ben a Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! kapcsán folytatódott a páros együttműködése, majd ötéves szünet után az 1997-es Lost Highway - Útvesztőben következett, ahol Badalamenti a karcos, modern jazz irányzatot választotta aláfestése stílusának. 1999-ben a Straight Story - Az igaz történet következett, melynek megható, gitáros, countrys jegyeket is felvonultató stílusa újdonságként hatott a komponista repertoárjában. A kiváló zene Golden Globe-jelölésben is részesült. Lynch pályafutása csúcsára a 2001-es Mulholland Drive - A sötétség útjával ért fel, melyhez Badalamenti egy fura, sok stílusból összerakodó, erősen filmorientált score-t produkált, ismét Golden Globe-jelölést érően. Lynch következő rövidfilmjéhez, a 2002-es Rabbitshez szintén a komponista szállította az aláfestést. A két alkotó kollaborációja ezt követően, ha meg nem is szakadt, de kétségtelenül alacsonyabb fokozatba kapcsolt, mivel a 2006-os Inland Empire-nél már nem Badalamenti volt a zeneszerző, mert a rendező annyira szerzői filmet akart, hogy szinte semmit sem engedett át másnak a fontosabb alkotói folyamatok közül. Az ezt követő tizenhárom évben a direktor rövid- és dokumentumfilmeken kívül mást nem rendezett, így az együttműködés azóta szünetelt. A múlt időt azonban itt fontos hangsúlyozni, hiszen idén ez véget ér, mivel a Twin Peaks májusban bemutatásra kerülő új évadja esetében az aláfestést ismét Angelo Badalamenti jegyzi.

         A zeneszerző karrierje ugyan nagyon szorosan egybeforrt Lynchével, de szép számmal találunk más munkát is filmzenés karrierjében. 1987-ben, a Kék bársony után rögtön a Rémálom az Elm utcában 3. - Álomharcosok következett, majd a Kemény fiúk tánca és a Weeds. Zeneileg ismét nagyot alkotnia Joel Schumacher 1989-es filmjével, az Unokatestvérekkel sikerült, a kosztümös romantikus mozihoz saját stílusából és a romantikus komolyzene kelléktárából merített. Az évtizedet egy a repertoárjába nehezen illeszthető művel, a Karácsonyi vakáció score-jával zárta. A Kék bársony után néhány fülledt erotikus krimihez is hívták komponálni, ezek közül a leghíresebb az 1990-es, Paul Schrader rendezte Idegenek Velencében volt. 1995-ben a Marc Caro és Jean-Pierre Jeunet rendezőpáros kérte fel, hogy komponáljon muzsikát nyomasztó, szürreális világban játszódó filmjükhöz, az Elveszett gyerekek városához. Az igencsak érdekesre, sőt kifejezetten megosztóra sikerült score zeneileg jól jelenítette meg a torz, nem e világi történetet.
         A kilencvenes évek második felében már viszonylag szerényebb mértékű felkérése volt. Ezek közül A szomszéd című thriller filmként és zeneileg is fontos pontja pályafutásának. Ekkortájt írt még score-t Jane Campion Szentek és álszentek című mozijához és Paul Schrader Holtodiglanjához. Az új évezred főként az első pár évében jelentett számára igazán nagy zenei kihívást. 2000-ben egy hozzá talán nem is annyira illő felkérést kapott, A part című thrillerhez azonban egy igen korrekt, főtémáját tekintve nagyszerű muzsikát komponált. Ő volt a zeneszerzője a 2001-es Ez a szerelemnek, a 2002-es A titkárnőnek, és ebben az évben már harmadszorra dolgozott együtt Schraderrel, A szexfüggő című mozin. 2002-ben a Kabinláz című mozi esetében zenéjét néhol Nathan Barr aláfestésére cserélték, de a főtéma a rá jellemző tipikus jegyeit őrzi. Különleges és átlagos hangvételű mozikat egyaránt elvállalt ekkoriban. Előbbire példa a 2004-es Evilenko, utóbbira a 2003-as Az ellenálló. 2004-ben két háborús mozit is elvállalt, amíg azonban a Napola - A Führer elit csapata zenéje csak átlagos lett a pályafutásában, addig a Jean-Pierre Jeunet rendezte Hosszú jegyesség életműve legszebb, legjobb alkotása lett. Ebben mutatkozik meg igazán mindaz a csendes drámai szépség, melyet szimfonikus zenei pályafutása alatt képviselt. Szintén ebben az évben, negyedszerre is együtt dolgozott Schraderrel, az Ördögűző: Dominium azonban egy alaposan félresikerült mozi lett, így Badalamenti zenéje is a süllyesztőben végezte.
         2006-ban egy újabb horrornál bizonyított, a Fekete víz hatásos zenét kapott tőle, és bár a rá egy évre bemutatott Rejtélyek szigete ugyan zeneileg erős darab lett, de a filmet minden bizonnyal legszívesebben letagadná. A 2008-as A szerelem határaiban ugyan két neves színésznő (Keira Knightley, Sienna Miller) is közreműködött, ám a film mégis megbukott, noha Badalamenti munkájára ez esetben sem lehetett panasz. A 2009-es Tartozol a haláloddal szintén nem sorolható a legjobb filmek közé, ám zeneileg ennél is képes volt maradandót alkotni Badalamenti. A 2010-es évek beköszöntével a korosodó mester egyre kevesebb filmes megbízást vállalt el. Olyan alkotások említhetők meg ebből az évtizedből, mint az Un baiser papillon, az A Woman vagy A búcsúkoncert. 2013-ban egy orosz felkérésnek tett eleget. A Sztálingrád című mozi ugyan nem ért el nagy nemzetközi sikereket, ám Badalamenti muzsikájára itt sem lehet panasz, olyannyira, hogy életműve egyik legszebb darabját írta meg a drámai jelenetekben tobzódó háborús mozihoz.

         A komponista filmes pályafutása mellett mindig is közel tartotta magát a könnyűzenéhez. 1987-ben a Pet Shop Boys Behaviour című albumán dolgozott, két számot hangszerelt és vezényelte a szimfonikus zenekart. A "This Must Be the Place I Waited Years to Leave" és az "Only the Wind" esetében nehéz lenne letagadni közreműködését, annyira átüt a zenekar muzsikáján Badalamenti lassú, merengős stílusa. 1993-ban az Anthrax metálbandával egy a Twin Peaks inspirálta dalon, a "Black Lodge"-on munkálkodott. Legismertebb együttműködései közé tartozik a Marianne Faithfull számára 1995-ben megírt A Secret Life című lemez. 1996-ban Tim Boothszal közösen készítették el a Booth and the Bad Angel című albumot, a duó erre az egy alkalomra egyébként ezt a nevet is vette fel. David Bowie-val egy jótékonysági CD (Red Hot + Rhapsody) kapcsán dolgozott együtt 1998-ban. Egy lemezcég ötlete nyomán Gershwin-dalokat dolgoztak át, Badalamenti pedig az "A Foggy Day in London Town"-t írta át egy csodásan sötét, titokzatos dallá, amelyet maga kívánt volna felénekelni. A kiadó azonban kikötötte, hogy egy nagy énekessel kell, hogy megoldja a dolgot. Bono és Bowie is komoly versenyt futott, hogy melyikük is énekelje fel a nótát, végül utóbbi lett a szerencsés. Kevésbé ismert tény, hogy Badalamenti a barcelonai olimpia megnyitó ünnepségéhez is írt egy kompozíciót, a láng meggyújtása alatt hangzott el a tőle kissé szokatlan, fanfárokat is bevető, mozgalmasabb, ám valahol mégis tipikus stílusjegyeit jól hozó kompozíciója. A művész 2009-ben a World Soundtrack Awards életműdíját érdemelte ki, 2011-ben az American Society of Composers, Authors and Publisherstől pedig a kiemelkedő zenei munkásságáért az igen rangos Henry Mancini-díjat kapta meg.

    Gregus Péter
    2017.03.23.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam