FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Zenék egy témára: A három testőr
     







         A kalandos történelmi regényeiről ismert Alexandre Dumas értékében és mennyiségében is jelentős életművének legismertebb fejezetei a D'Artagnan-történetek, melyekben a XVII. századi Franciaországba kalauzolja el az olvasóit. Dumas három regényt szentelt a valóságban is létező D'Artagnannak, a királyi muskétások tisztjének, későbbi parancsnokuknak. Mind közül a legnépszerűbb az első könyv, "A három testőr", mely az egyik legtöbbet megfilmesített regénnyé vált a mozi történelmében.
         Az 1802-ben született Dumas, akinek neve mellé, azonos nevű fia irodalmi karrierje miatt, az idősebb jelzőt kell tennünk, a második legolvasottabb francia íróvá érett a halála óta eltelt másfél évszázad alatt. Kevésbé közismert, hogy nagyapja, Antoine-Alexandre Davy de la Pailleterie márki Haiti szigetén szolgált a francia kormány tüzérségénél, s itt ismerkedett össze későbbi feleségével, aki történetesen egy fekete rabszolganő volt. Dumas apjának - nemesi rangja ellenére - rengeteg kellemetlensége származott félvér származásából, sőt társadalmi pozíciójának tisztázása végett, apjáét anyja lánykori nevére cserélte - innen a Dumas név. A család az apa halála miatt elszegényedett, így nem volt lehetőség Alexandre minőségi oktatására, de könyvimádata csillapíthatatlan volt, és a kalandos történetek már fiatalon beléivódtak. Első sikereit drámáival aratta, majd 1840-ben kiadták "A vívómester" című regényét, mely után népszerűsége folyamatosan emelkedni kezdett, az 1944-ben kiadott "A három testőr" pedig az ország egyik legnépszerűbb írójává tette. A franciák alig várták, hogy megjelenjenek újabb regényes, a francia múltat kalandosra historizáló alkotásai. Dumas általában nem egyedül dolgozott, több szellemírója volt, akik cselekményvázlatokat, illetve bizonyos részeket dolgoztak ki a regényeiben, erre pedig leginkább azért volt szüksége, mert igen termékeny íróként az évi egy könyvet másképp nem tudta szállítani. Irodalmi sikerei és arisztokrata kapcsolatai ellenére Dumas egész életére kihatással volt félvér származása, mely 1870-es halála után is bélyegként maradt rajta. Több mint egy évszázadig kicsiny szülőfalujában nyugodott, vagyis nem kapta meg azt a nagy tisztelet, amit hasonló művésztársai. 2002-ben azonban testét exhumálták és a párizsi Pantheonba, Franciaország nagyjai közé szállították, adózva emlékének, és elismerve azt, hogy ez korábban sajnálatos módon az író félvér származása miatt nem következhetett be. Dumas Jules Verne után a második legolvasottabb francia író, ebből a közkedveltségből pedig egyenesen következett, hogy műveire a filmesek is felfigyelnek, s eddig több mint kétszáz különböző adaptáció formában filmesítették már meg, a legtöbbet természetesen "A három testőr"-t, noha eleinte a "Monte Cristo grófja" volt a kedveltebb alapanyag.



         Az első fontosabb adaptáció 1911-ben készült, természetesen némafilmként. Ezt 1916-ban követte egy szintén amerikai verzió, s míg a "Monte Cristo grófja" sorozatban élte meg az újabb és újabb filmváltozatot, addig a testőrök kissé mostohán kezelt hősök voltak, egészen 1921-ig, amikor a kor legnagyobb sztárja, Douglas Fairbanks bújt D'Artagnan bőrébe, nem kis sikert aratva ezzel. Ebben az évben egyébként készült egy szerényebb francia adaptáció is, s bármennyire furcsa, a muskétások történetét a franciák a későbbiekben sem dolgozták fel nagyobb volumenű filmen, bár az egyes moziverziókba a készítők azért mindig igyekeztek franciákat is bevonni. A testőrök története igen különleges verziókat is megélt, mint például 1933-ban, amikor is a francia idegenlégióba oltva került bemutatásra a sztori. Zeneileg az első legfontosabb adaptáció 1935-ben került bemutatásra, e mozinál a kor egyik kiemelkedő zeneszerzője, Max Steiner komponált egy erősen komolyzenei ihletésű muzsikát. Noha Steinernek is megvolt a lehetősége, hogy stílusteremtő legyen a kalandfilmek terén, de erről a szerepről lemaradt, hiszen Erich Wolfgang Korngold alkotta meg a máig etalonnak számító kalandzenét abban az évben a "Captain Blood" muzsikájával, vagyis a kardforgató mesterekhez illő izgalmas kalandzenei stílus nem a muskétásokkal született meg. 1939-ben tértek vissza a testőrök a vászonra egy nagyobb volumenű zenés adaptáció keretében. Don Ameche D'Artagnant alakította, Gloria Stuart Anna királynőt, a The Ritz Brothers nevű, komédiás szerepeikről ismert testvérek pedig a testőröket. A zenéért egy trió felelt: Charles Maxwell volt a főtémák kidolgozója, segítői pedig a lényegesen nevesebb Cyril J. Mockridge és Ernst Toch. Sajnos, mint oly sok régi zene, kiadásra ez sem került, így kizárólag a film alatt ismerhető meg.
         Ezt egy 1947-es feldolgozás követte George Sidney rendezésében. A sokáig meghatározó feldolgozásban Lana Turner és Gene Kelly személyében a kor két nagy sztárját láthatta a közönség. A score-t az "Óz, a csodák csodájá"-ért Oscar-díjat kapó Herbert Stothart komponálta, akinek visszavonulása előtti utolsó nagy munkája volt e film. A muzsika szintén kiadatlan maradt. Az ötvenes és a hatvanas években több tévés és kisebb mozis feldolgozást élt meg a regény, ezek közül az 1966-os BBC-s sorozat érdemel kiemelést, ahol Jeremy Brett alakította D'Artagnant, ám zenéjéről a kiadatlansága miatt szintén nem lehet beszámolni.



         A televíziók műsorán a mai napig gyakran látható, s emiatt talán a legismertebb feldolgozás, "A három testőr, avagy a királyné gyémántjai - The Three Musketeers: The Queen's Diamonds" 1973-ban készült el, ám mivel közel négyórás játékidővel rendelkezett, így két részre bontották. A Richard Lester rendezte mozi igazán nagy sztárparádét kínál, hiszen a testőröket Oliver Reed, Richard Chamberlain és Frank Finlay, D'Artagnant Michael York, Rochefortot Christopher Lee formálta meg, Richelieu bíborost Charlton Heston (akit eredetileg az egyik muskétás szerepére kértek fel), a Miladyt Faye Dunaway, a női frontot pedig erősítette még Raquel Welch és Geraldine Chaplin is. Mivel Lester rendezte a két híres Beatles-filmet, az "Egy nehéz nap éjszakájá"-t és a "Help!"-et, s így jó kapcsolatot ápolt a tagokkal, ebből kifolyólag az is felmerült, hogy a Beatles tagjai alakítsák a testőröket, ám végül a stúdió belátta, hogy a banda népszerűsége elnyomná a karaktereket és a sztorit. A szkript csak lazán követi Dumas eredetijét (ez egyébként szinte az összes feldolgozásról elmondható), ám itt humorral is alaposan megtoldották a cselekményt. Sokak számára a két film legmaradandóbb részei azonban nem a vicces jelenetek, hanem a zseniálisan hihetőre megkomponált kardpárbajok.
         A film aláfestését a kor egyik legjelentősebb francia zeneszerzője, a három Oscar-díjas Michel Legrand komponálta. A score stílusát tekintve sokat merített a barokk muzsikákból, s ezzel a később elkészülő "A három testőr"-adaptációk zenei világát is meghatározta. Legrand nagyszabású kalandzenét álmodott meg, rengeteg fülbemászó dallammal és dinamikus részlettel. Azonban nagyon szűkös határidő betartásával kellett dolgoznia, mivel csupán tíz napja volt a score megalkotására, s ennek fényében különösen lehengerlő a végeredmény, és talán a legjobb az összes adaptáció közül. Valószínűleg a rohamtempó miatt kellett a lovaglós témához Giuseppe Verdi "Aida" című operájának bizonyos részeit ihletforrásként felhasználni. Sajnos az azóta megjelent kiadások egyike sem öleli fel a teljes zenét, s nem is egy könnyen beszerezhető darab az 1973-as "A három testőr" aláfestése.



         A történet befejezése, "A négy testőr, avagy a Milady bosszúja - The Four Musketeers" címmel egy évvel később került bemutatásra. A színészgárda tagjai a két részre bontott filmmel eléggé becsapva érezték magukat, hiszen velük csak egy mozira kötöttek szerződést, így a második részhez gyakorlatilag ingyen dolgoztak. A gyártó Salkind Brothers ezt a módszert később a "Superman" kapcsán is be akarta vetni, ám ott a színészek már résen voltak. A folytatásra a humor alábbhagyott, és már a történet drámai vonala került előtérbe, így a történelmi pillanatok hitelesebb ábrázolásával maradandóbb is ez a rész, bár kétségtelen, sokan a hetvenes évekbeli kétrészes verziót a humoráért szeretik.
         Furcsamód, bár Legrand remek muzsikát komponált, de a folytatáshoz már Lalo Schifrint kérték fel zeneszerzőnek. A stílust tekintve változás nem történt, de Schifrin, főleg a mozgalmasabb részek esetében, kissé szerényebb muzsikát alkotott. Esetében is a barokk volt a követendő stílus, és alkotása sokkal közelebb is áll a komolyzenéhez, néha már-már valamiféle barokkot követő kortárs zeneként is értelmezhető. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne élvezetes Schifrin muzsikája, hiszen a hősiesség és a pátosz az ő esetében is jó muzsikát eredményezett. Akárcsak Legrand, úgy Schifrin esetében is érezhető egy nagy tisztelgés a score-ban a kalandzenék koronázatlan királya, Korngold stílusa előtt, bár ez a folytatás muzsikájában szerényebben jelenik meg. Schifrin önálló témával ábrázolta Athost, s ez a buja, korhű hangszereket is bevető téma folytatódik a Milady dallama esetében is. Ez a score is eléggé viszontagságos múlttal rendelkezik, hiszen az eredeti mesterszalagok egy része elveszett, így a szerző a hetvenes évek végén újra felvett zenéje képezi a soundtrack albumokon a hiányzó részeket, ám ebből sajnos egy fura hangzás született, hiszen két eltérő hangzású muzsika került így össze.



         Dumas "Húsz év múlva" című második D'Artagnan-regényét felhasználva 1989-ben egy harmadik rész is készült Lester rendezésében, "A testőrök visszatérnek - The Return of the Musketeers" címmel. A direktor mellett a szereplők többsége is visszatért, a gárda pedig újakkal is kiegészült: Kim Cattrall alakította Justine de Wintert, aki a regényben eredetileg férfi szereplő volt, C. Thomas Howell pedig az ifjú Raoult, Athos fiát. A forgatást egy tragédia is beárnyékolta, mivel a Planchet-t megformáló Roy Kinnear (aki már 1973-ban is a gárda tagja volt) egy lovasbalesetben olyan szerencsétlenül ért földet, hogy pár nap múlva elhunyt a kórházban. Karaktere viszont még további jelenetekben is szerepelt, így felbukkanásait úgy oldották meg, hogy csak távolról, illetve hátulról mutatták, hangját pedig egy másik színész próbálta utánozni. A filmet moziban csak Európában mutatták be, az USA-ban csupán kábeltévés premiert élt meg. Nagy sikere sehol nem volt, így a trilógia leggyengébb darabjaként tekinthetünk rá. A mozihoz új komponista érkezett, Jean-Claude Petit, aki leginkább tévés történelmi filmek terén futott be karriert, ezen a téren viszont elég eredményeset. A muzsikái többsége erős komolyzenei ihletésű, így a muskétások kalandjához írt aláfestése is. Petit olyan historikus mozikhoz írt még nagysikerű muzsikát, mint a "Cyrano de Bergerac", melyért BAFTA-díjban is részesült, vagy a John Malkovich, Gérard Depardieu és Jeanne Moreau főszereplésével készült "Nyomorultak". A három közül az ő aláfestése kifejezetten komolyzenei vénájú mű lett, esetében pedig a barokk mellett már a romantika stílusjegyeit is felfedezhetjük, sőt azt is bátran kijelenthetjük, hogy a zene a film legértékesebb összetevője.



         A történet 1993-ban kapott ismét egy nagyobb szabású feldolgozást. A Stephen Herek rendezte "A három testőr - The Three Musketeers" ugyan nem lett egy kiemelkedően sikeres mozi, de ennek ellenére a regény egyik legjobb, legnépszerűbb feldolgozásának számít. A muskétásokat Charlie Sheen, Kiefer Sutherland és Oliver Platt alakította, D'Artagnant Chris O'Donnell, míg a Miladyt Rebecca De Mornay, Tim Curry pedig Richelieu bíborost keltette életre. D'Artagnan kiválasztása nem volt egy könnyű menet, hiszen fél Hollywoodot castingolták, mire megtalálták a legalkalmasabb jelöltet, s ma már talán megmosolyogtató, de Jean-Claude Van Damme is esélyes volt az egyik testőr szerepére. Fura módon egy másik adaptáció is előkészítés alatt állt ekkor, ebben Johnny Depp lett volna a főszereplő, Porthost pedig ugyanúgy Oliver Platt alakította volna, ám ez a párhuzamos projekt végül meghiúsult. A komponista posztjára Michael Kamen került, ebben pedig közrejátszott a pár évvel korábbi Robin Hood-adaptáció sikere. Noha a mozi sem filmként, sem a hozzá születő zene tekintetében nem hozta azt a kiemelkedő sikert, amit a két évvel korábbi, hasonszőrű "Robin Hood - A tolvajok fejedelme", ám betétdala és ennek témája ezt az aláfestést is a szerző legnépszerűbb munkái közé emelte. Az "All For Love"-ban Kamen fokozta az epikusságot, hiszen balladáját Bryan Adams, Rod Stewart és Sting adta elő, így a számra óriási figyelem hárult. A napjainkig gyakran játszott dal ugyan legalább akkora sláger lett, mint Robin Hoodé, ám a mozi kedvezőtlen fogadtatása miatt a díjak itt elmaradtak. Kamen ügyesen ültette át a Robin Hood-filmben bevetett kalandzenés elemeket, ezeket pedig klasszikus zenékre való utalással is megtoldotta, esetében is a barokk és a klasszicizmus jegyei fedezhetőek fel. Visszanyúlt a hetvenes években ráragadt, barokk zenék átalakítása terén szerzett tapasztalataihoz, ám nem pusztán barokkos muzsikát írt, hanem elegánsan keverte saját lírai vagy éppen akciózenei stílusával. Szinte végig nagyzenekari, helyenként kórussal kiegészülő zenét hallunk, egyértelmű témákkal - például a testőröket egy igen nemes hangzású dallammal jelenítette meg. A jól megkoreografált kardcsörtéket kísérő score méltó utóda Korngold e téren alkotott mesteri kompozícióinak.



         1994-ben egy furcsa feldolgozás került a mozikba, a "D'Artagnan lánya - La fille de d'Artagnan", mely címből talán adódna, hogy a Paul Féval által 1925-ben írt negyedik D'Artagnan-regény, a "D'Artagnan fia" átvariálása, ám valójában Bertrand Tavernier rendező egy teljesen új történetet hozott létre, s leginkább "A három testőr" és folytatása, a "Húsz év múlva" történetén alapul. Az idős D'Artagnant Philippe Noiret, míg lányát Sophie Marceau formálta meg. A zenét Philippe Sarde komponálta, aki Maurice Jarre és Michael Legrand mellett a nemzetközi karriert is befutott francia komponisták legjelesebb képviselője. Ezt a titulust jelen alkotásával is bizonyítja, hiszen egy önálló koncertdarabként is megállná a helyét. Esetében is a barokk és a korai klasszicizmus volt a meghatározó, ám ezt korabeli hatású vokális kompozíciókkal és orgonamuzsikával is megspékelte. A score kritikai elismertsége az egyik legnagyobb "A három testőr"-filmekhez született zenék között, azonban élvezeti értéke nem olyan erős, mint a kalandzenére jobban koncentráló verzióké.



         Peter Hyams rendező az egyszer nézhető, de még élvezhető kommersz filmek császára, nála tökéletesebben ezt a műfajt kevesen művelik. Alkotásai általában elég jó ötleteken alapulnak, többnyire a látvány is jól kigondolt, azonban a kivitelezés tekintetében komoly kihívással küszködnek. Hyams az ezredfordulón rendezett egy Dumas-adaptációt "A muskétás - The Musketeer" címmel, mely nem lóg ki életművéből: átlagos, különösebb maradandó élmény nélkül lepergő, ám nem is bosszantó mozi. Dumas eredeti történetét nem először faragták kedvükre a forgatókönyvírók, most azonban jócskán átértelmezték. A testőrök a háttérbe szorultak, így léphetett elő főszereplővé D'Artagnan (Justin Chambers), aki szülei gyilkosát keresve próbál összebarátkozni az amúgy erre nem túl fogékony muskétásokkal. Az ármánykodás ezen történetek egyik fő mozgatóereje, ebből kapunk bőven most is. Esetünkben is ki más keverhetné a kártyákat, mint Richelieu bíboros (Stephen Rea), vérebe, Febre közreműködésével - utóbbi szerepében a film színvonalához képest meglepően jót alakító Tim Rothszal. A testőröknek a cselszövés megakadályozásában több-kevesebb sikerrel a királyné (Catherine Deneuve) is besegít, a főhős fejének elcsavarásáról gondoskodó díszítőelem szerepében pedig Mena Suvarit láthatjuk. Az ismert nevek ellenére a film egy jókora blődség, amiről már az is sokat elárul, hogy a harci koreográfiáját egy Xin Xin Xiong nevezetű úr koordinálta. Ebből adódóan már az első verekedős jelenet mosolyra húzza az ember száját, midőn D'Artagnan lekung-fuzza kocsmai ellenfeleit.
         A rendező pályafutásának évtizedei alatt igen nagy nevű komponistákkal dolgozott együtt, s általában rendre mással. "A muskétás"-hoz szerződtetett David Arnolddal talán egy picit kockáztatott, hiszen a szerző történelmi kalandfilmmel nemigen foglalkozott még korábban, de ennek ellenére mégis egy remek, főként John Williams és Jerry Goldsmith stílusát megidéző, a korábbi és a későbbi munkáitól is erősen elütő, remek szimfonikus aláfestést írt. A filmhez egy emlékezetes, nagyon populáris vezérdallam született, melyet elég sokszor hallhatunk felcsendülni. A vonósok és a rézfúvósok közös lendületes szólamai is az imént említett két szerző emlékezetes főtémáit idézik, igazi hősi motívum, mely esetében sajnálatos, hogy nem egy emlékezetes filmhez íródott. Több variációját is halljuk, egy lágyabb, romantikus hangszerelésűt és egy erőteljesebb megszólalásút. Igazából a film nem ad lehetőséget a szerzőnek, hogy sok témát szerepeltessen a zenében, mert a cselekmény gyorsan pereg, így nincs idő, hogy az egyes karakterekhez egyedi dallam kapcsolódjon, ezért a főtéma variációi és gyakori felharsanásai színesítik a történéseket szorosan követő zenét. A hangszerelés sem változatos, némi gitárjátékon kívül kizárólag a nagyzenekar játszik, semmi elektronikus hangszer vagy vokális betét, de ennek ellenére mégis sokszínű az aláfestés. A szerző az érzelemdús pillanatok alá egy gyönyörű szerelmi témát is írt, s a főtéma mellett egy másik, gyakran ismétlődő lendületes dallam is született: ez is az akciógazdag jelenetek alatt szólal meg, és bár nem túl kiemelkedő, azonban a zene színesítésére megfelel.



         2005-ben egy európai koprodukciós verzió készült Dumas történetéből, "A három testőr visszatér - D'Artagnan et les trois mousquetaires" címmel. Emmanuelle Béart vagy Tchéky Karyo révén pár ismertebb színészt is sikerült szerződtetni, de a mozi velük együtt is a feledés homályába vész. Nem segítette az sem, hogy hűen kívánta visszaadni a regényt, így a játékideje három és fél órás lett, s nagyjából emiatt kötött ki végül a tévéfilm kategóriában. A score-t Matt Dunkley komponálta, aki zeneszerzőként nem tudhat maga mögött fényes karriert, hiszen nagyjából ez az egyetlen jelentősebb műve, ám karmesterként és hangszerelőként igen sok mozi aláfestésén dolgozott már, például Craig Armstrong mellett, pár éve pedig már a Remote Control gárdáját gyarapítja. "A három testőr visszatér" muzsikája egy korrekt, helyenként még igen figyelemreméltó megoldásokat is tartalmazó munka, melyben a szerző ügyesen vegyítette a szimfonikusokat elektronikus zenével, ám nem átesve a ló másik oldalára, így a nagyzenekar a meghatározóbb. Azonban minden bizonnyal nem állt rendelkezésére olyan méretű zenekar, mely kompozícióját a kívánt módon megszólaltathatta volna, így utólagos feldúsítást vetett be, ami miatt helyenként igen olcsó a zene hangzása, s sajnos ezt egy műkórussal is súlyosbította. A score-t az elfeledéstől a MovieScore Media mentette meg, hiszen korlátozott példányban kiadta azt.



         Dumas történetének eddigi legfurcsább és egyben legutolsó feldolgozása 2011-ben készült el, Paul W.S. Anderson rendezésében. A 3D-s látványvilágra építő "A három muskétás - The Three Musketeers" nagyon távol került a francia író eredeti koncepciójától, bár kétségtelen, hogy a látványt tekintve az eddigi legpazarabb adaptáció jött létre. Az eredeti sztori felcicomázása, a képtelenebbnél képtelenebb látványelemek és fordulatok beépítése alaposan kiverte a biztosítékot a nézőknél is, de főleg a kritikusoknál, így a film borzasztóan lesajnáló kritikákat kapott. Anderson gyakorlatilag egy alternatív valóságba helyezte Dumas regényét, ami akár egy nagy húzás is lehetett volna, ám a végeredmény sajnos a könnyen feledhető alkotások táborát gyarapította. A Matthew Macfadyen, Ray Stevenson és Luke Evans által megformált három muskétás mellé D'Artagnanként Logan Lerman csatlakozik. Milla Jovovich a Miladyt, míg Orlando Bloom pedig Buckingham grófját alakítja, s bármilyen meglepő is, de ehhez a filmhez Christoph Waltzot is sikerült megszerezni, aki Richelieu bíborosként talán a gárda legjobbját nyújtja. A mozi az USA-ban anyagilag sem volt egy sikertörténet, a világ többi táján azonban viszonylag szépen keresett - az USA-ban való gyengébb teljesítmény egyébként szinte az összes három testőrös moziról elmondható.
         A modern feldolgozás a zenére is rányomta a bélyegét, amely szintén nagyon távol került a korábbi mozikban alkalmazott stílustól. A zeneszerző a rendezővel igen gyakran dolgozó Paul Haslinger, a Tangerine Dream egykori tagja volt, aki korábban leginkább elektronikus alapú filmzenék terén alkotott, ám jelen esetben a szimfonikusokat sem hanyagolhatta. A napjaink filmzenéit domináló Remote Control stúdió, vagyis Hans Zimmer stílusa volt ebben az esetben a követendő, sőt a tempekkel olyannyira megkötötték Haslinger kezét, hogy néhány téma gyakorlatilag "A Karib-tenger kalózai", az "Armageddon", illetve a "Sherlock Holmes" dallamait idézi vissza. Azonban furamód Haslinger képes volt ezeket úgy transzformálni, hogy a végeredmény mégse legyen egy szimpla másolás. Ő is megpróbálkozott barokkos, klasszicista elemekkel, melyeket leginkább saját modern stílusával kevert, így néhány tétel még izgalmasnak is mondható. Azonban hiába egy neves nagyzenekar, a szép szólók, a score legjobb pillanatait mégis azon részek teszik ki, ahol az elektronikus megoldások is nagyobb arányban kaptak teret. Különös kettősség mutatkozik a zenével kapcsolatban, hiszen az ismerős témák eléggé kiábrándítóak, de a hangzásvilág mégis fogyaszthatóvá teszi az aláfestést.



         Dumas az 1847-ben megjelent "Bragelonne Vicomte"-ban vitte tovább a testőrök kalandjait. Ez a regény is több filmes feldolgozást megélt, ám legismertebb adaptációi nem ezen a címen váltak ismertté. Egyik része ugyanis a bebörtönzött titokzatos férfi, a vasálarcosként elhíresült rab kiszabadításának története, melyből 1929-ben, 1939-ben, 1977-ben és 1998-ban készült "A vasálarcos - The Man in the Iron Mask" címmel film. Az Allan Dwan rendezte 1929-es mozi csak nagyon minimálisan kapcsolódik Dumas regényéhez, leginkább a karakterek és az alapszituáció terén mutatkozik rokonság. Ebben Douglas Fairbanks visszatért D'Artagnan szerepéhez, ám ami ennél is fontosabb, hogy először ebben a moziban szólalt meg a némafilmek nagy sztárja, hiszen "A vasálarcos" már hanggal kiegészített alkotásként készült, igaz, hosszú ideig csak néma változatban volt elérhető. Néhány zenei betét is helyet kapott a moziban, ám a sors fintora, hogy amikor 1999-ben felújították a filmet, az eredeti, Hugo Riesenfeld komponálta score-t szerzői jogi akadályok miatt nem tudták hozzátenni, így felkérték Carl Davist, hogy írjon egy új aláfestést a hetvenéves alkotáshoz – Davis egyébként többször is vállalt hasonló megbízásokat.
         A harmincas évekbeli verzió a kor kedvelt kalandfilmes vonalát követi, s ez is csak nagyon lazán kapcsolódik az eredeti regényhez, sok helyen történelmi legendákkal vagy tényekkel egészítették ki a sztorit. Itt a címszerepet egy ügyes marketinghúzással Douglas Fairbanks Jr. kapta volna meg, akinek apja ugyebár 1929-ben D'Artagnant formálta meg, őt a rendező, James Whale is elfogadta, ám Edward Small producer hajthatatlan volt, és XIV. Lajos / Philippe Gascony szerepére csak Louis Haywardot tudta elképzelni, így ez a filmtörténeti ínyencség nem jöhetett létre. A két verzió között egyébként egy nagyon lényegi eltérés van, mivel a '29-esben a jó iker ül a trónon, akit meg kell védeni a bebörtönzött rossztól, a '39-esben viszont ennek a fordítottja került felvázolásra, s a későbbiekben is ez a variáció lett a többi feldolgozás alapja. A mozi egy Oscar-jelölést kapott, méghozzá a zenéjéért, amelyet Lud Gluskin és Lucien Moraweck komponáltak. A hatvanas években a BBC egy kilencrészes sorozatot is készített a történetből, illetve 1952-ben egy fura feldolgozás is született, a "Lady in the Iron Mask", melyben címéből is sejthetően egy nőre került a vasálarc. A Ralph Murphy rendezte kalandfilmben, hogy teljes legyen a képzavar, D'Artagnan szerepében a korábbi XIV. Lajos, Louis Hayward volt látható. A zeneszerzői posztot a kor egyik legünnepeltebb szerzője, Dimitri Tiomkin töltötte be, ám munkájával sajnos csak a film alatt lehet megismerkedni, mivel kiadásra semmilyen formában sem került.



         Mike Newell, aki olyan mozikkal vált ismertté, mint a "Fedőneve: Donnie Brasco" vagy a "Harry Potter és a Tűz Serlege", 1977-ben egy televíziós változatot készített a vasálarcos történetéből ("A vasálarcos férfi"). A szereposztásban itt is komoly furcsaság mutatkozott, hiszen a korábbi Athosra, Richard Chamberlainre osztották Lajos és Fülöp szerepét. A történet olyannyira át lett alakítva, hogy a muskétások közül itt már csak D'Artagnan bukkan fel. A két Emmy-díjra jelölt tévéfilm zenéjét Allyn Ferguson komponálta. Az amerikai zeneszerző tévés fronton a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legfoglalkoztatottabb művésze volt, legismertebb munkája talán a "Charlie angyalai", de gyakran hívták történelmi témájú tévéfilmekhez is, mivel e téren igen minőségi muzsikákat tudott szállítani. Dumas-adaptációban is járatos volt, hiszen 1975-ben a "Monte Cristo grófja" aláfestését is ő komponálta. "A vasálarcos férfi" score-ja tévés viszonyokhoz mérten nagyszabású muzsika, melyben Ferguson követte elődei barokkos zenei megközelítését is.



         A történet talán legismertebb feldolgozása 1998-ban került bemutatásra. A rendező, Randall Wallace egy igazán impozáns szereplőgárdát verbuvált a filmhez, hiszen a címszereplőt, illetve XIV. Lajost Leonardo DiCaprio formálta meg, a testőröket Jeremy Irons, Gérard Depardieu, John Malkovich és Gabriel Byrne alakította, rajtuk kívül pedig feltűnik még a moziban Peter Sarsgaard, Hugh Laurie és Anne Parillaud is. Wallace "A rettenthetetlen" forgatókönyvének sikerével rendezhette meg ezt a mozit, a direktori debütálás pedig elég jól is sikerült, mert bár nem lett egy korszakos alkotás, de a szórakoztató kalandfilmekkel szembeni elvárásokat maximálisan teljesíti. Ráadásul nyugodtan kijelenthető, hogy a muskétások azóta sem bukkantak fel ennél jobb adaptációban a vásznon. A sztori itt is elég lazán kötődik Dumas eredeti regényéhez, a régi moziverziókhoz kitalált történetekhez már annál inkább. Dumas eredetileg az ikerpár jellemét árnyalta, és Lajost sem állította be túlságosan negatívnak, ám a filmváltozatokban a testvérek eltérő jelleme adja meg a drámai alaphangot, és állítja a nézőt a testőrök oldalára. Az 1998-as verzióban egyébként kifejezetten gonosz ábrázolást kapott Lajos, testvére jellemét pedig úgy formálták, hogy a néző egyértelműen vele azonosuljon, így Dumas eredeti kétértelműsége itt már teljesen megszűnt. Ebben a moziban ráadásul D'Artagnan szerepe is felértékelődik, hiszen mint az kiderül, jóval több köze van az ikrekhez, ahogyan azt sejtenénk.
         A film zenéjét Nick Glennie-Smith komponálta, akit leginkább úgy szokás emlegetni, mint Hans Zimmer legrégebbi munkatársa. Bár korábban gyakrabban találkozhattunk a nevével komponistaként is, ám napjainkra már leginkább a Remote Controlhoz köthető szerzők műveinek vezénylésével foglalatoskodik, s e téren szinte egyeduralkodó is Zimmer stúdióján belül. Komponistaként olyan zenék kötődnek a nevéhez, mint a harmadmagával komponált "A szikla", "Az oroszlánkirály 2.", az "Attila, Isten ostora" vagy a "Szabadság, szerelem". Randall Wallace később is hozzá fordult zenéért, így a "Katonák voltunk" és "A paripa", valamint a hamarosan bemutatásra kerülő "Heaven Is for Real" score-ja is hozzá köthető. Glennie-Smith kevésbé foglalkoztatottsága azért is meglepő, mert "A vasálarcos" egy egészen korrekt, az efféle akciózene gyorsan kopó összetevői ellenére is mind a mai napig izgalmas aláfestést kapott. Megtalálhatjuk benne a Hans Zimmer közelében dolgozó szerzőkre akkoriban jellemző epikus hangzást, a szintetizátor és a szimfonikusok keverését, az ez idő tájt elhagyhatatlan elektromos gitárt, továbbá a slágeres fő- és melléktémákat. Azonban Glennie-Smith nem ragadt le ezeknél a bevált, kötelező formuláknál, mivel ő is visszanyúlt a testőrök mozis pályafutását végigkísérő barokkos zenei megoldásokig, s néhol egészen szép klasszikus hatású muzsikát is hallunk tőle. A szerző, mivel önálló megbízást kapott, így az elektromos gitárt sokkal diszkrétebben vetette be, mint tette volna Zimmerrel együttműködve. A score nem túl összetett, nem az a fajta muzsika, amelyben elveszne a hallgató, egyszerű, harmonikus dallamokból felépülő tételek alkotják.
         Dicsérendő az is, hogy Glennie-Smith az akkor modernnek mondott hangzást képes volt a barokk muzsikák stílusával házasítani, s ebből helyenként élvezetes megoldások is születtek. A két eltérő zenei világ párosításában nagy segítségére volt, hogy fiatal korában, Oxfordban klasszikus zenét tanult, majd később olyan rockzenészek mellett munkálkodott, mint Paul McCartney, Tina Turner, Phil Collins és Roger Waters. "Nagyon modern zenei megoldásokat is tartalmaz a score, de azt akartam, hogy mindemögött a klasszikus zene is felbukkanjon, mivel több jelenethez nem illett volna például a gitár. Így aztán egy olyan klasszikus ihletésű muzsikát akartam létrehozni, melybe bárhol bele lehet szőni egy kis modernitást" - mesélte a szerző a score-ról.



         A muskétások ugyan már eddig is sok feldolgozást éltek meg, azonban az utánpótlás mindig is biztosított lesz. A BBC jóvoltából éppen januárban indulnak újra útjukra Dumas halhatatlan szereplői egy sorozat formájában, s abban is biztosak lehetünk, hogy a mozi világa sem fog sokat várni, hogy valamilyen formában újra feldolgozza Athos, Porthos, Aramis és D'Artagnan történetét.



    Gregus Péter
    2014.01.05.








    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam