FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Zenék egy témára: cápás filmek
     







         Ki ne ismerné a hosszúkás, ugyanakkor rendkívül áramvonalas testalkatú, s jellegzetes hátuszonnyal rendelkező cápákat? Míg egyes fajaik planktonokkal táplálkoznak, addig mások ragadozó életmódot folytatnak, s olyan állatokat fogyasztanak, mint a kis termetű halak, a rákok és a kagylók, a nagyobbak pedig tengeri emlősöket is zsákmányolnak. Utóbbiak csoportjához fűződnek a cápatámadások, melyekre szenzációhajhászással egybekötött sajtóhíresztelések keretében szokott fény derülni. Az Álomgyár dolgozói természetesen amennyire csak tudják, meglovagolják mindezt, ennek következtében pedig számtalan, különböző horderejű alkotás napvilágot látott már, holott valójában a közel négyszázhetven ismert faj mindössze tíz százaléka jelent ránk veszélyt, s azok is jobbára akkor, ha felhergeljük őket vagy háborgatjuk territóriumukat - megannyi kutatás támasztja alá, hogy ilyen esetekben igazából nem szándékosságról, hanem ösztönös cselekedetről van szó. Évente nagyjából nyolcvan-száz támadást regisztrálnak világszerte, melyek természetesen szalagcímként tűnnek fel a hírekben, így az érintett területeken bizonyos mértékben állandósult a lakosság félelme e "véres ragadozókkal" szemben. A rideg tényeket figyelembe véve azonban nem a cápa jelent veszélyt az emberre, hanem pont fordítva: húsáért, illetve uszonyáért halásszák őket, s ennek majdhogynem kontrollálatlan körülményei miatt egyes ma élő fajaik annak ellenére sodródtak a kihalás szélére, hogy az utóbbi időben számos állatvédő szervezet igyekszik mindent megtenni azért, hogy e csodálatos, a vizeket több millió éve uraló teremtmények a jövőben is ilyen számban maradhassanak fenn.
         Összeállításunkban igyekeztünk minden, ilyen-olyan okokból ismertebbnek vélt alkotást megemlíteni, ám nem térünk ki a dokumentumfilmekre, melyekből számtalan készült már, vagy megtörtént esemény feldolgozásával (mint például az 1916-os matawani incidenst taglaló "12 Days of Terror"), vagy a cápák életének, illetve a halászatuk elleni küzdelem bemutatása céljából. Ilyen vonatkozásban zseniálisabbnál zseniálisabb alkotások láttak már napvilágot káprázatos felvételekkel, melyek közül Rob Stewart "Sharkwater"-jét tartom érdemesnek kihangsúlyozni különleges filmzenei vonatkozása miatt, ugyanis a Jeff Rona által szerzett aláfestésből összeállított digitális album értékesítéséből befolyt összeg egy része a kipusztulóban lévő fajok megmentését szolgálja.



    A kultikus mozi és folytatásai

         Egy ilyen összegzés nem is kezdődhetne mással, mint Steven Spielberg örökérvényű klasszikusával, a "Cápa - Jaws"-szal, amely 1975-ben készült el Peter Benchley regénye nyomán. Az író egy olyan megtörtént esetet dolgozott fel az itthon "A fehér cápa" címen megjelent kötetében, amely 1916 nyarán történt Matawan városkánál: egy cápa tizenhat kilométert úszott fel a tengertől egy folyón, s négy emberrel végzett, mire a helyieknek sikerült horogra keríteniük. Spielbergék természetesen a látványosság és a hatásfokozás érdekében eszközöltek némi változtatást, aminek eredményeként Brody rendőrfőnök (Roy Scheider) magánélete háttérbe szorult, megtoldották a Quint (Robert Shaw) által mesélt Indianapolis-sztorival, s egy, az írottakhoz képest látványosabb befejezéssel zárták le ezen vérfagyasztó kalandot.
         Az Atlanti-óceán egyik üdülőparadicsomának, Amity szigetének lakóit, illetve turistáit fenyegető cápaveszélyt s annak elhárítását taglaló történetnek nem jósoltak fényes sikert, a végeredmény azonban olyannyira rácáfolt erre, hogy mai napig ezt tartják a legfélelmetesebb horrorfilmek egyikének, valamint az első igazi nyári blockbusternek. A kritikusok és a közönség egyaránt éltette a produkciót (ezzel párhuzamosan pedig végérvényesen megalapozódott Spielberg karrierje is), amely a "Csillagok háborúja - Star Wars" bemutatásáig a legnagyobb anyagi siker jelzőt is magáénak tudhatta.

         A zenéről John Williams gondoskodott, aki elmondhatja magáról, hogy kevesebb hangjeggyel ért el világsikert, mint ahány Oscart a film bezsebelt, hiszen míg a "Cápa" három szobrot tudhat magáénak (legjobb vágás, legjobb hang és legjobb zene kategóriákban), addig a komponista mindössze két hangjegy fokozódó ismételgetésével hozza ránk a frászt. Természetesen szerzeménye ennél jóval összetettebb és sokrétűbb (külön téma íródott például a vakációzók számára, a drámai részekhez, a tengerhez, a vadászatból eredő kalandhoz, valamint a félelem érzékeltetéséhez), a legtöbben ezen két hangot mégis előbb felismerik, mint bármely más részletet - okkal.
         A direktor és a komponista első ízben a "Sugarlandi hajtóvadászat - The Sugarland Express" kapcsán találkozott egymással, ám Spielberg már régebb óta szeretett volna együttműködni vele, ugyanis rendkívül tisztelte őt a "The Cowboys", valamint a "Zsiványok - The Reivers" című filmekhez szerzett muzsikája miatt. Williams két hónapot töltött a zene megírásával, mely időszak alatt ötvenpercnyi score-t vetett papírra. "Mikor először láttam a 'Cápá'-t, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mindez egy akció/kalandzenét fog majd igényelni - emlékezett vissza később Williams. - Valami nagyobb ívűt, operaszerűt, valami igazán teátrálisat képzeltem alá". Az egyeztetések során jobbára a cápás jelenetek kerültek előtérbe, illetve maga a teremtmény zenei ábrázolása, ami nagy kihívást jelentett a komponista számára, hiszen egy hangtalanul, a mélyből hirtelen előbukkanó állathoz kellett fenyegető muzsikát párosítania. Amikor aztán megszületett az ötlet, előállt vele Spielbergnél: "Egyik alkalommal John megmutatta nekem a 'Cápa' főtémáját zongorán. Arra számítottam, hogy amit hallok majd, az egy szokatlan, ugyanakkor dallamos darab lesz, majd elkezdte a mélyebben szóló billentyűkön két ujjal előadni azt, hogy dun, dun, dun-dun, dun-dun, dun-dun. Először elkezdtem nevetni, és azt mondtam Johnnak, hogy jó a humorérzéke. Ám ő végig komoly maradt, ezt szánta ugyanis főtémának. Ő újra és újra eljátszotta, s végül engem is megfogott" - mesélte a direktor. Williams természetesen nem érte be annyival, hogy e tekintetben kizárólag a zongorára szorítkozzon, hanem igen színesen szőtte bele mindezt kompozíciójába: amellett, hogy nemcsak önállóan, hanem különféle dallamokkal együtt alkalmazta, szükség szerint a tempón és a hangszerelésen is változtatott. E két hang létjogosultságáról azonban Spielberg akkor győződött meg végérvényesen, amikor a hetvenhárom fős zenekar közreműködésével összeállt a kép.
         Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a többi, korábban már érintett témát sem, hiszen mindegyik karakteresre sikerült, összetettségük okán azonban már nem olyan fülbemászóak, mint a cápáé. Williams legkedvesebb darabjának az a tétel számít, melyet a levegővel teli hordókkal megszigonyozott állat üldözéséhez készített (ez a teljes muzsikát magában foglaló albumon a "The Great Shark Chase" címet viseli), meglátása szerint ugyanis itt sikerült legjobban elkapnia a három főszereplő (Quint, Brody és a Richard Dreyfuss által megszemélyesített tengerbiológus, Hooper) hősiességét.
         A komponista számára két aspektusból vált meghatározóvá ezen szerzemény: egyrészt azért, mert ha koncertjein heccből lenyomja ezt a két billentyűt a zongorán, a közönség rögtön tudja, mi fog következni, a másik, hogy bár a "Hegedűs a háztetőn - Fiddler on the Roof" kapcsán már kapott Oscart, ám ott csak hangszerelőként, karmesterként és kiegészítő zeneszerzőként működött közre, önálló komponistaként a "Cápá"-hoz írt muzsikájával érdemelte ki először az Amerikai Filmakadémia legrangosabb elismerését. Emellett persze számtalan egyéb díjat is magáénak tudhatott ezzel, melyek között a Golden Globe-ot éppúgy megtaláljuk, mint a Grammyt.



         A zajos sikert követőn két szezonon keresztül fürdőzhettek békésen Amity lakói és vakációzói, a harmadik nyáridényben azonban újból felbukkant a trapéz alakú uszony a partok közelében, a Universal illetékesei ugyanis úgy vélték, érdemes ismét összeereszteni a gyilkos teremtményt és a kisvárosi rendőrfőnököt, ám Scheider mellett már csak felesége (Lorianne Gray), gyerekei, valamint a polgármester (Murray Hamilton) tért vissza, a direktori székben pedig nem Spielberg, hanem Jeannot Szwarc foglalhatott helyet. Spielberg és Dreyfuss azért maradtak távol a projekttől, mert a munkálatok egy része átfedésben volt a "Harmadik típusú találkozások - Close Encounters of the Third Kind"-dal, amit nem szerettek volna emiatt halasztani.
         A Carl Gottlieb (aki már az első résznél is közreműködött) és Howard Sackler forgatókönyvén alapuló moziban Amity polgárai már el is feledkeztek az évekkel ezelőtti rettenetes eseménysorozatról, s lakóhelyük ismét virágzó, tengerparti üdülőhely hírében áll. Ám egyre több furcsa balesettel kerülnek szembe: búvárok tűnnek el, vízisíelők lesznek "baleset" áldozatai. Brody rendőrfőnök figyelmezteti a polgármestert és a város vezetőségét az esetleges cápaveszélyre, ám ők - nem tanulván a múltból - mit sem törődnek ezzel, lévén fontosabbnak tartják a tengerparti telkek befektetők részére történő értékesítését.

         A "Cápa 2. - Jaws 2" stábjában bekövetkezett változások szerencsére a komponista személyére nem terjedtek ki, így Williamsnek alkalma nyílott cápa-muzsikájának továbbgondolására, mely bár picit elmarad elődjétől, összességében véve azonban figyelemreméltóra sikerült. A forgatás csúszása miatt a szerző előbb kezdett el a zenén dolgozni, mintsem a film elkészült volna, s az ebből adódó nehézségeket úgy próbálta áthidalni, hogy a direktorral részletesen átbeszélték, hogy hol milyen vágások lesznek, amiket storyboardon keresztül is igyekezett érzékeltetni.
         A szerző nem akarta sem elfeledni az első rész aláfestését, sem pedig reprodukálni azt, így az arany középutat választotta úgy, hogy némiképp érezhető legyen a különbség a két kaland score-ja között. "A zene is visszatér, így az a főszereplők egyikévé válik. Úgy volt szükség új dallamokra, hogy a 'Cápa' zenéje is megmaradjon" - mesélte később Williams. Újra előkerül tehát a jellegzetes cápa-motívum, emellett pedig néhány egyéb, az első részből megismert dallamsor is visszatér - a nyitó képsorok alá készült főcímzenében például a halászhajó, az Orca témája is felbukkan néhány másodpercre, miközben a búvárok rátalálnak az elsüllyedt hajóroncsra. Bár a score hangszerelésileg és a megoldások terén sokban rokonítható elődjéhez, jó néhány új téma készült a mozihoz - elsősorban a vitorlázó fiúk, valamint a vízisíelők számára -, s amíg az akciótételek kidolgozottabbak, pörgősebbek lettek, addig a fürdőzők kezdeti önfeledtségét, illetve gondtalanságát más dallamokkal ugyan, de hasonlóan remekül ragadta meg a szerző. "A zene éppúgy komplexebbé vált, ahogyan maga a film" - nyilatkozta Szwarc. Williams mindenképpen tiszteletet érdemel ezen muzsikáért (bárcsak minden folytatás zenéje ilyen színvonalas lenne), ám mégis az első rész kísérete maradt a legemlékezetesebb s a legtöbbször emlegetett darab.



         Úgy tartja a mondás, hogy amennyiben egy gépezet beindul, onnantól nincs megállás. Ez történt a Cápa-franchise-zal is, melynek harmadik részét, a "Cápa 3. - Jaws 3-D"-t 1983-ban mutatták be a filmszínházak. Joe Alves rendező (aki látványtervezőként az első kettőnél is közreműködött) alkotásának az aláfestésen kívül egyetlen érdekessége van csupán: ragadozónk ezúttal nemcsak a forgatás során öltött háromdimenziós formát, hanem a mozivásznon is, mivel egyes jeleneteket úgy készítettek el, hogy a mozijegy mellé járó szemüveggel háromdimenziós kép tárulhasson a néző elé. Ennek akkoriban nagy divatja volt (ilyen részleteket tartalmazott például a "Péntek 13. - III. rész: Véres kirándulás - Friday the 13th Part 3" is), s némi kárpótlásnak is számíthatott a helyenként igencsak sántító forgatókönyvért, valamint a támadó gumicápa (amely nemegyszer vetített képként volt látható) biztosította negatívumokért. Az ember kontra cápa rangadó helyszíne ezúttal nem Amity partvidéke, hanem a megnyitás előtt álló SeaWorld élménypark, ahol a tenger élővilágával egy lagúnában létrehozott különleges, víz alatti üvegalagútban sétálva ismerkedhet az érdeklődő, aki persze mit sem sejt arról, hogy az öblöt a nemkívánatos vendégektől elzáró rács nem nyújt teljes biztonságot...
         Williams helyett immáron Alan Parkerre várt az újabb vesszőfutás (hiszen hiába ölünk meg egy cápát, ha utána újabbak bukkannak fel) megzenésítése, aki kevés eredetiséggel, ám annál nagyobb tisztelettel lépdelt elődje nyomdokaiban. A komponistának ez volt az első komolyabb megbízatása, melyet Alan Landsburg producernek köszönhetett, akivel ezt megelőzően a "That's Incredible!" című sorozat kapcsán dolgozott együtt. Landsburg mindent megtett azért, hogy Parker bekerüljön ebbe a projektbe, a stúdió döntéshozói azonban a meggyőző ajánlás ellenére attól tették függővé személyét, hogy milyen lesz a kért demóanyag minősége. Az akkor 28 éves szerzőnek két jelenet alá kellett muzsikát készítenie, melyeket hallván a Universal zenei vezetője, Brendan Cahill, valamint Sid Sheinberg stúdiófőnök az alábbival kommentáltak: "Nos, ez a srác nyilvánvalóan meg fogja tudni csinálni. Rendben, kezdjen neki". "Nagyon ijesztő feladat volt John Williams nyomdokaiba lépni, pláne annak tükrében, hogy az eredeti cápa-motívumot is alkalmaznom kellett" - mesélte a komponista. Parker ahelyett, hogy kísérletezgetett volna, igyekezett hű maradni ahhoz a zenei világhoz, amelyet anno Williams létrehozott, így a már jól ismert cápa-induló felhasználása mellett ő is egy könnyen megjegyezhető turista-témára, továbbá a kürtök, a csellók és a bőgők játékára épülő akciórészekre alapozta szerzeményét. Összességében véve Parker munkája nem hagy olyan mély nyomot, mint Williamsé, mégis hangzatos végeredmény született erőfeszítéseiből, melynek révén egy új főtémát és egy remek, a vízi parkhoz kapcsolódó altémát is megismerhetünk. A score egészéből átjön a tisztelet, valamint a törekvés arra vonatkozólag, hogy a zene, amennyire csak lehet, hű maradjon az előző részekből megismertek minőségéhez - amit a filmnek viszont már nem sikerült elérnie...



         Bár már a harmadik rész is szembetűnő lecsúszás volt, a Universal mégis zöld utat adott egy újabb folytatásnak, melyen belül a siker érdekében visszakanyarodtak Brodyékhoz, igaz ugyan, hogy a családfő ezúttal már nem jelent meg a vásznon (noha egy cameót eleinte még kilátásba helyeztek), csak felesége (Lorianne Gary, aki harmadszor formálta meg ezen karaktert), illetve két fia. "A cápa bosszúja - Jaws: The Revenge" forgatókönyve gyakorlatilag nem másról szól, mint arról, hogy egy cápa bosszút áll rajtuk, a kérdés azonban a korábbi filmek ismeretében az, hogy hogyan beszélhetünk bosszúról akkor, ha a család tagjai minden eddig útjukba került állattal végeztek? Talán kupaktanácsot tartottak a cápák, és egy bérgyilkost jelöltek ki maguk közül? S persze e produkció stáblistájával kapcsolatban is felmerül egy kérdés: hogyan sikerült horogra keríteniük egy ilyen színvonaltalan alkotáshoz Michael Caine-t? A színészt egyébként egy későbbi interjú során többek között arról is kérdezték, hogy milyen véleménnyel van erről a moziról, amire így válaszolt: "Soha nem láttam a filmet, de a visszajelzések alapján szörnyűre sikerült".
         A dallamokat Michael Small szolgáltatta, kinek neve itthon elsősorban a "Maraton életre-halálra - Marathon Man" című thriller, valamint "A postás mindig kétszer csenget - The Postman Always Rings Twice" révén tűnhet ismerősnek. Small - elődjéhez, Parkerhez hasonlóan - megannyi új és remek témát készített a film számára, ugyanakkor természetesen megtartotta a Williams-féle motívumot is, illetve a hajós jelenetekhez íródott trackjeiben helyenként még az Orca-témát is felidézi hosszabb-rövidebb ideig egyfajta hommage-ként az első részben szintén hajóról küzdő karakterek felé. Az alkotók az instrumentális aláfestés mellett két betétdalt is beválasztottak, melyek kiemelkedő szerepet kaptak a filmben: az egyik a "Nail it to the Wall" volt Stacy Lattisaw-tól, a másik pedig a The Jets 1986-os "You Got It All" című slágere.
         Míg a filmet számtalan negatív kritikával illették (és még Arany Málna-díjakat is kapott), muzsikája több elismerést is kapott - tehát elődjéhez hasonló karriert futott be. Sajnos azonban a produkció bukása magával rántotta a mélybe az aláfestést is, ami meglehetősen keserű szájízt váltott ki mind a komponista részéről, mind pedig a filmzenerajongók oldaláról, utóbbiak ugyanis mai napig számtalan fórumon hangoztatják, hogy Small volt az egyetlen, aki tisztelettel bánt a témával és felnőtt feladatához. Az Intradával közösen 2000-ben a szerző ugyan megjelentetett egy promo albumot, ám mivel hivatalosan mai napig nem érhető el, az alig félórás játékidővel bíró promóciós anyag hetven dollár körüli áron szokott mozogni a különféle aukciós oldalakon.



    További alkotások

         Spielberg klasszikusa - és annak egyre lejjebb süllyedő folytatásai - mély nyomot hagytak mind a nézőkben, mind pedig a filmesekben, így nem csoda, hogy a legtöbb azóta forgatott alkotás arról szól, hogyan tölti meg a hasát egy cápa a strandolókkal, illetve a búvárokkal. Ha azonban egy kicsit a vérengzésektől mentesebb műfajok vizére evezünk, találunk olyan alkotásokat is, melyek nem erről, hanem az állat és az ember között kialakuló, afféle kötelékekről szólnak. Az olasz származású direktor, Folco Quilici 1962-ben vitte vászonra Clement Richer regénye nyomán a "Tiko and the Shark" című drámát, amely a kötelék bemutatásán kívül a cápavadászattal kapcsolatban is komoly mondanivalóval bír. Zenéjét Francesco De Masi szerezte, aki a hatvanas évek zenei stílusának megfelelő muzsikát komponált könnyed ütemekkel és szaxofonjátékkal övezve. Richer művét a nyolcvanas évek elején újból feldolgozták - akkor "A gyöngyhalász cápája - Beyond the Reef" címmel került a mozikba -, melyhez a "Love Story"-val ismertté vált Francis Lai szolgáltatta az aláfestést.



         A 2011-es, Sean McNamara rendezte "Életem a szörf - Soul Surfer" nem egy rettegett cápa elleni küzdelemről szól, hanem arról, hogy egy túlélő miként talál magára a támadást követően. A megtörtént események alapján íródott cselekmény főhőse a tinédzser Bethamy Hamilton (AnnaSophia Robb), aki a szörfözésnek szeretné életét szentelni, ám egy alkalommal hullámlovaglás közben megtámadja egy cápa, és leharapja az egyik karját. A lány azonban ennek ellenére nem adja fel, küzdelme alatt pedig Marco Beltrami zenéjét hallhatjuk. A komponistát elsősorban thriller-, horror-, mostanában pedig olykor akcióspecialistaként szokás számon tartani, így szerzeményével mintegy meghálálta a lehetőséget, hogy kiszakadhatott a viszonylag széles, de mégiscsak skatulyának tekinthető közegéből. Bár művében találunk zaklatottabb epizódokat is, a jellemzőbbek inkább a szép szimfonikus tételek, ahol a kórus és a zenei megoldások segítségével Beltrami Hawaiit is megidézi.



         Bár jelen állás szerint nem a cápák veszélyeztetik az embert, hanem fordítva, gyilkológép mivoltukra épülve sokkal könnyebb eladni egy forgatókönyvet, melynek megfilmesítése akár olyan keserű szájízt is kiválthat, mint az egykoron ünnepelt akciódirektor, Renny Harlin "Háborgó mélység - Deep Blue Sea"-je. A rendező e történettel az óceán mélyére invitál minket, ahol laboratóriumot hoztak létre az Alzheimer-kór gyógyszerének kutatása érdekében. Tudósok egy maréknyi - és hamarosan erős fogyatkozásnak induló - csapata rájön arra, hogy a cápák agyából kivonható egy olyan anyag, mely hozzájárulhat e betegség legyőzéséhez. A minél több mintavételi lehetőség, valamint a tézis bizonyításának felgyorsítása érdekében megnövelik az alanyként szolgáló cápák agytérfogatát, aminek következtében azok okosabbá, illetve ügyesebbé válnak. Már az alapsztoriból sejthető, hogy a történet kreálásakor nem feltétlenül voltak józan életűek a forgatókönyvírók (Duncan Kennedy, valamint Donna és Wayne Powers), ám akkor, amikor látjuk, hogy a cápák hátrafelé is úsznak, és módszeresen, tudatosan vadásszák le az embereket, valamint törik össze a megfigyelő kamerákat, e feltevés teljesen nyilvánvalóvá válik.
         Mindehhez Trevor Rabin szolgáltatta a zenei kíséretet, aki gyakorlatilag az egyetlen profitálója volt ennek a hatalmas bukást megélt alkotásnak, melyben a trükkök csapnivalóak, a színészek teljesítménye sem túl maradandó, az egykor kedvelt rendező pedig arccal a süllyesztő felé fordulhatott. A komponista egy erős, akcióközpontú muzsikát írt, és bár a feszültségteli, illetve rémisztgető momentumoknak sincs híján, a remekül eltalált vezérmotívum, valamint az elektromos gitárral kiegészülő szimfonikus zenekar (amivel kapcsolatban ekkor még szerencsére nem volt meg az a mostanság alkalmazott szokása, miszerint az utómunkálatok során gépzenévé keverteti hangjukat) dinamikus játéka némiképp háttérbe szorítja azokat. Rabin műve gyakorlatilag a film egyetlen értékelhető momentuma, és nemcsak azért, mert pályafutása legszebb témáinak egyikét ezen alkotás ihlette, hanem azért is, mert egyes elképesztően borzasztó jelenetet ő ment meg. Természetesen a kompozíció egészén érződik, hogy ki készítette, így az "Armageddon", a "Con Air - A fegyencjárat", valamint "A közellenség - Enemy of the State" hangulati elemei éppúgy megtalálhatóak benne, mint a Remote Control Productionsre jellemző megoldások. A "Háborgó mélység" egyik vezértémája annak köszönhetően vált világszerte ismertté, hogy évekkel később a népszerű Nightwish rockos átiratot készített belőle az "Instruental" című számuk erejéig, amelyben Hans Zimmer "Az utolsó esély - Crimson Tide" című mozija aláfestésével alkot rendkívül hangzatos egyveleget.



         Ha valaki abszolút mélyrepülésnek éli meg a "Háborgó mélység"-et, akkor ajánlom figyelmébe az olyan, még ennél is durvább alkotásokat, mint például a "Gyilkos cápák - Shark Attack" Casper Van Dien főszereplésével, amely kimondottan a kábelcsatornák számára készült, és valamilyen csoda folytán három folytatást is megért. Ezek itthon, műfajukat tekintve, akcióthrillereknek, illetve katasztrófafilmeknek vannak titulálva, s akinek már volt szerencséje hozzájuk, az tudja, hogy ezekre bizony az utóbbi jelző a legmegfelelőbb - a szó legszorosabb értelmében. De természetesen akadnak még ezeknél is lejjebb csúszott gyöngyszemek: a szinteken az ősóceánból származó, 1,6 millió éve kipusztult megalodon kalandja ("Megalodon: A gyilkos cápa - Megalodon") révén lépdelhetünk lejjebb, melyet a "Megacápa az óriáskrokodil ellen - Mega Shark vs Crocosaurus", aztán "A cápa visszavág - Red Water", végezetül pedig a "Gyilkos cápa vs. óriáspolip - Mega Shark vs. Giant Octopus" követ, melyek közös halmazát a címszereplőkön kívül az adja, hogy sem filmileg, sem pedig zeneileg nem érdemelnek ennél bővebb ismertetést. Persze ezen produkciók rangsorolása merőben szubjektív, de a "Gyilkos cápa vs. óriáspolip" a magam részéről azért szerepel a lista legvégén, mert itt már a cápa nem éri be a saját életterével, hanem adottságait kihasználva képes hidat rombolni és a világ második legnagyobb utasszállító repülőgépét, a Boeing 747-est leszedni az égből...



         De térjünk vissza a kissé hitelesebb, illetve kevésbé túlzó alkotásokhoz. A 2004-es "Nyílt tengeren - Open Water" nemcsak a költségvetés tekintetében tér el Harlin művétől, hanem abban is, hogy realisztikussága okán dermesztő hangulattal bír. Bár a vélemények meglehetősen megoszlóak e film értékéről, az biztos, hogy a nézőket kellő számban sikerült moziba csalogatni egy olyan egyszerűnek tűnő - ám megtörtént eseményen alapuló - sztorival, amelyben két amatőr búvár egy félreértés következtében teljesen magára marad a tengeren. Pontosabban csak eleinte tűnik úgy, hogy egyedül maradtak, hamarosan ugyanis elkezdenek rajzani körülöttük a cápák, amelyek éppúgy veszélyt jelentenek számukra, mint az alacsony vízhőmérséklet, valamint a kimerültség.
         Az aláfestést Graeme Revell szolgáltatta, aki bár remekül megfogta a történet atmoszféráját, a képsoroktól elkülönülve szerzeménye nem nevezhető sem túl emlékezetesnek, sem pedig jellegzetesnek. Ez esetben sokkal inkább beszélhetünk egy tipikus, elsősorban üveghangszerű szintidallamokra, valamint elnyújtott vonóssamplingekre támaszkodó underscore-ról, mintsem egy összeszedett és részletesen kidolgozott muzsikáról. Témák és dallamok helyett lassan morajló hangokkal és effektekkel operál az alacsony költségvetés okán az élő hangszereket mellőzni kényszerülő szerző, aki csupán egy-egy pillanatra pörgeti fel muzsikáját néhány ütős hanggal.



         Revell 2011-ben ismét ilyen témájú filmhez készíthetett muzsikát, őt bízták meg ugyanis a "Cápák éjszakája - Shark Night" aláfestésével. A filmet David R. Ellis rendezte, aki ezelőtt olyan alkotások tető alá hozatalában működött közre, mint például a "Végső állomás 2. - Final Destination 2" valamint a "Mobil - Cellular", ám a siker helyett olyan megmosolyogtatást váltott ki ezzel, mint korábbi mozijával, a "Kígyók a fedélzeten - Snakes on a Plane"-nel. A történetet röviden azzal a közhellyel is felvezethetnénk, hogy "fiatalok egy kicsiny csoportja kirándulni megy...", ám ezúttal nem úgy folytatódik, hogy egy sorozatgyilkos vagy egy pszichopata kezdi el tizedelni őket, hanem úgy, hogy egy olyan cápa célpontjává válnak, amely a fajára érvényes fizikai törvényeket áthágva szedi áldozatait.
         A muzsikáról tehát Graeme Revell gondoskodott, aki ekkoriban a 2008-as "Ananász expressz - Pineapple Express" óta nem hallatott magáról mozifilmek kapcsán, s e csendet ezzel a nem túl népszerű alkotással törte meg. Szerencsére zeneileg némiképp többet tudott mutatni, mint a "Nyílt tengeren" esetében, itt ugyanis már rendes zenekarra is tellett, melyet helyenként elektromos gitárral egészített ki. Bár ezen kompozíció a disszonáns részletek miatt első hallásra nehezebben áll össze, több ötlet és kreativitás szorult bele, mint a "Nyílt tengeren"-hez készült szösszenetébe, ugyanakkor szükséges hozzá egyfajta befogadóképesség, ugyanis végig a szerzőre oly jellemző horroros megoldásokkal operál - azaz nyiszatolnak a vonósok és morognak a fúvósok. Némely tétel esetében pedig egyfajta visszatekintésnek is fültanúi lehetünk, hiszen a Riddick-filmek éppúgy eszünkbe juthatnak róluk, mint a "Freddy vs. Jason", "A köd - The Fog" vagy a "Merülés a félelembe - Below" - mintha csak összekeveredtek volna a kottalapok. S bár mindez a képsoroktól elkülönülve nehezen befogadható - pláne azért is, mert a rövidke zárótételen kívül a konkrét, rögtön megfogható témáknak jócskán híján van a score -, a film alatt viszont remekül működik.



    A rajzfilmek világa

         Természetesen a rajzfilmkészítők látószögét sem kerülik el a cápák, itt azonban a műfaji adottságoknak köszönhetően már nem kegyetlenségük van előtérbe helyezve, hanem inkább az került valamilyen módon kifigurázásra, hogy ragadozó mivoltuk okán a vízi világ táplálékláncának felső szegmensét képezik - remek példákat találunk erre többek között a "Némó nyomában - Finding Nemo"-ban, valamint a "Cápamese - Shark Tale"-ben is. Igaz, a kifigurázás szó - vagy inkább alkotói szemszög - a franciák által 1990 és 1992 között gyártott "Cápali és Cápeti - Sharky & George"-ban még nem teljesen a vicces értelemben volt jelen. A két kopoltyúzseni (ahogyan azt a magyar főcímzene is tartja) a Tengeropoliszban történő gaztettekre derít fényt 52 epizódon keresztül olyan stílusban, amely főként a film-noirokból, illetve a hetvenes évekből ismert nyomozófilmek hangulatából táplálkozik. A hazánkban is sikerrel futott széria zenei kíséretéről, illetve főcímdaláról Philippe Bouvet gondoskodott, akiről ezen szintis muzsikáján kívül nem igazán hallani a mozgóképek világán belül.



         Míg a cápás rajzfilmek terén a mai harmincas korosztály az iméntire emlékszik vissza szívesen, addig napjaink gyermekei a Cápamese - Shark Tale" című DreamWorks-alkotást ismerik jobban. E mozi annyiban rokonítható az egy évvel korábban, 2003-ban bemutatott "Némó nyomában"-hoz (mindamellett, hogy abban is bukkantak fel cápák), hogy a víz alatt játszódik, a Pixar elsöprő sikerét azonban a DreamWorksnek már nem sikerült elérnie, produkciója ugyanis nem lett annyira édes, sokkal inkább erőltetett - legalábbis a kritikusok szerint, a bevételi adatok alapján ugyanis a közönség mindezek ellenére kedvelte.
         Az aláfestő muzsikáról a stúdió zenei igazgatója, Hans Zimmer gondoskodott (Geoff Zanellivel és Trevor Morrisszal egyetemben), aki több betétdallal - melyek a filmzenealbumon dominánsabbak - volt kénytelen osztozkodni a kilencvenpercnyi játékidőn. A germán komponista egy könnyed, mindenféle emlékezetes momentumot mellőző muzsikát készített ezen alkotáshoz, amelyből a film alatt csak a maffiózó cápacsalád jeleneteihez készült, "A keresztapa"-szerű muzsikák tűnnek fel, a többi, könnyed hangvételű, illetve a kilencvenes évek első feléből ismert zenéihez hasonló romantikus, valamint drámai darabjai felett azonban úgy siklunk el, mint a hajók a vízen. A DreamWorks által kiadott soundtrack Zimmer munkájából egyetlen egyvelegszerűséget tartalmaz, a számtalan ismert és népszerű dalnak köszönhetően azonban az átlag mozinézők és zenebarátok körében olyannyira népszerű lett, hogy a korong a Billboard kétszázas toplistájának harmincnegyedik helyét tudhatta magáénak.



         Ugyan a cápákra épülő filmekkel kapcsolatban nem lehet azt mondani, hogy töméntelen mennyiségben árasztják el a mozikat, illetve videotékákat, Hollywood mégis igyekszik megtenni mindent azért, hogy időnként egy-egy bőr lehúzásra kerüljön róluk. Az a veszély azért egyáltalán nem fenyeget minket, amit Robert Zemeckis vetített előre az 1989-ben bemutatott "Vissza a jövőbe 2. - Back to the Future: Part 2"-ban: 2015-ben nem kerül bemutatásra a "Cápa" tizenkilencedik része...



    Kulics László
    2013.06.09.








    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam